Kennedy elnök elleni merénylet - kinek volt az érdeke?, FED, Rothschild, Rockefeller

Kennedy elnök elleni merénylet - kinek volt az érdeke?, FED, Rothschild, Rockefeller

A Kennedy-gyilkosság valós háttere

Írta George Kadar

John F. Kennedy (JFK) amerikai elnök 1963. november 22-én történt meggyilkolása óta rengeteg cikk jelent meg a világsajtóban a tettesek leleplezése céljából. Szerzőik, mint azt a Magyar Nemzet ez év január 9-én megjelent írása is bizonyítja, legtöbbször a felkínált sablonváltozatok között válogatnak, gondosan ügyelve arra, hogy a legvalószínűbb háttéreseményeket még csak véletlenül se említsék meg, miközben kényelmesen elspekulálnak a felszíni események fölött.

A JFK-gyilkossággal kapcsolatban engedélyezett variációk, amelyekről bárki zaklatás nélkül írhat, a következő három kategóriába sorolhatók:

1. Lee Harvey Oswald, a homoszexuális és kommunista-szimpatizáns "magányos merénylő" a dallasi könyvtár ablakából útjára bocsátotta a mágikus golyót (magic bullett), amely végzett az elnökkel.

2. Fidel Castro kubai vezető úgy döntött, hogy tökéletes okot szolgáltat az Egyesült Államok számára országa megszállásához, és bérgyilkost küldött Dallasba.

3. Az amerikai maffia túl erősnek találta JFK és öccse, Robert F. Kennedy maffiaellenes intézkedéseit, és pontot tett JFK földi pályafutására.

A Magyar Nemzet németországi tudósítója - egy német dokumentumfilm alapján - az előbbi, hivatalosan engedélyezett variációk közül a 2-es számút választotta. Mi a magunk részéről csak gratulálni tudunk a döntés nemes egyszerűségéhez.

Ezzel ugyanis sikerül elkerülni számos égető kérdés felvetését és főleg megválaszolását, valamint el lehet tekinteni körülbelül 200 titokzatos halálesettől, amelyek JFK likvidálását követték. Mert ugye mindenki tud arról, hogy Lee Harvey Oswalddal egy haslövés végzett, miután kijelentette a bíróságon, hogy ő csupán egy "csalétek" (patsy) a megrendezett nagy sikerű előadásban. Jack Ruby, a zsidó sztriptízbár-tulajdonos, akit szoros szálak fűztek a maffia Meyer Lansky által fémjelzett "kóser" ágához, ebből arra következtetett, hogy Oswald beleunt a szerepébe, és ezért a helyi hatóságoktól származó bennfentes információk birtokában a rendőrség alagsorában végleg elnémította, miközben két rendőr éppen kihallgatásra vezette.

Ezután Ruby még több héten át élt, mielőtt rá is sor került volna. Őt a következő években még mintegy kétszáz ember követte a halálba, akik valamilyen módon mindannyian kapcsolatba hozhatók a nyomozással, és elhalálozásukat a legritkább esetben okozta végelgyengülés...

Már a felületes vizsgálódás is felszínre hozza azokat a drámai ellentéteket, amelyek a katolikus elnök és hívei, illetve a hagyományos háttérerők között kialakultak:

1. Az akkori izraeli miniszterelnök, David Ben-Gurion és John F. Kennedy, Piper szavaival élve, "heves vitába bonyolódott, mert JFK nem volt hajlandó támogatni Izrael atomfegyverprogramját". Más szerzők megerősítik, hogy ez a vita közrejátszhatott Ben-Gurion lemondásában.

2. Miután JFK határozottan elkezdte a vietnami háborús gépezet leépítését, a tömegmészárlásokkal biztosított milliárdok folyói kiszáradással fenyegettek.

3. JFK megtette az első óvatos lépéseket az 1913-ban zsidó kézbe került amerikai központi bankrendszer (US Federal Reserve System) állami ellenőrzés alá vonására, ami önmagában is "halálos bűnnek" számít az Egyesült Államokban.

A fenti három ok bármelyike önmagában is elég ahhoz, hogy alapot szolgáltasson egy végzetes kimenetelű konfliktushoz.

Az sem lehet véletlen, hogy az elnök lelövését egy CIA-alkalmazott, Abraham Zapruder vadonatúj színes fimkamerájával várta a tett színhelyén. Így készült el az a híres film, amelyet azután kedvük szerint nézegethetnek azok, akiknek esetleg az az öngyilkos ötletük támad, hogy állami kontroll alá vonják a pénzkibocsátás jogát az Egyesült Államokban.

Sokan megtették, hogy mélyen belemerültek ebbe a döbbenetesen szövevényes történetbe, nyomoztak és írtak róla. Ebből a csoportból több túlélőt is ismerünk, de arról nem tudunk, hogy közülük bárki is meg tudott volna tartani akár egy állami, akár egy médiaállást.

A legalaposabb ilyen munka Michael Collins Piper: Végső Ítélet (Final Judgment) című hatszáz oldalas könyve, amelyet tucatnyi nyelven, legalább hússzor adtak már ki világszerte. A könyv tudományos aprólékossággal követi nyomon az eseményeket, valamint az érintett több száz szereplőt, és sokuknál egyértelműen kimutatja az előzetes vagy később felbukkanó Moszad-hátteret.

A kirajzolódó koreográfia erősen emlékeztet a most bemutatott Spielberg-film, a München eseményeire, amelyben egy zsidó csoport tagjai egymást váltva megfigyelnek és követnek egy palesztin férfit, aki éppen egy frissen fordított gyermekmesekönyvéből olvas fel egy találkozón, amikor szitává lövik, majd az erre a feladatra kijelölt specialista megtisztítja a terepet a rendőrség megérkezése előtt. Piper könyve kísértetiesen hasonló eseménysorozatot tár elénk - csak éppen nagyban. A szereplők százai jönnek-mennek, szövetkeznek, ellepleznek, lefizetnek és persze gyilkolnak. Mire az olvasó a könyv feléhez ér, már érti, hogy ebben a shakespeari drámában nem igazán számít, hogy kinek az ujja húzta meg a ravaszt. Egy döbbenetes színfalak mögötti világról hullik le a lepel…

Mivel Piper könyve könyörtelen tárgyilagossággal elemzi a JFK-gyilkosságot, érdemes közelebbről is szemügyre venni. Pipernek az utóbbi tíz év folyamán számtalan lehetősége volt arra, hogy megvédje állításait, és nem tudok egyetlen olyan alkalomról sem, amikor ez nem sikerült neki. Idén januárban beindított egy rádióműsort, ahová meghívta mindazokat a JFK-kutatókat, akik nem értenek vele egyet az izraeli titkosszolgálat (Moszad) gyilkosságban játszott szerepét illetően. Mind ez idáig nem akadt jelentkező a nyilvános vitára.

Nem úgy, mint 1997-ben, amikor a Steven J. Frogue nevéhez köthető főiskolai előadás-sorozat és vita nagy port kavart Amerika-szerte. Steven J. Frogue történelemtanár a dél-kaliforniai (Orange County) állami főiskolai hálózat egy részének volt az elnöke. Amikor az 1997-es év tavaszán a nyári tanfolyamok sorába beiktatott egy JFK meggyilkolásával kapcsolatos programot, elkövetett egy "fatális" hibát: a négy előadó sorába meghívta Pipert is. (Az ilyen témájú tanfolyamok egyébként gyakoriak az amerikai főiskolákon.)

Erre válaszul a Rágalmazásellenes Liga (ADL) és más zsidó nyomásgyakorló csoportok mindent elkövettek az előadások megakadályozása végett. Az iskola vezetősége óriási nyomás alatt dolgozott hónapokon keresztül. A zsidó aktivisták tömegével szembeszálló még nagyobb tömeg azért gyűlt össze, hogy az igazgató és Piper szólásszabadsága mellett tüntessen. Egymást követték az összecsapások. Végül az iskola mégis kénytelen volt viszszakozni és törölte az inkriminált programot.

Az események hatására azonban valami nem várt dolog történt: 34 évvel JFK halála után, 1997. augusztus 27-én egy milliós példányszámú amerikai újság, a Los Angeles Times említést tett Piper könyvéről, amely már addig is sok ezer példányban kelt el.

Ma már, nyilván a könyvnek is köszönhetően, az amerikai közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az Egyesült Államok lakosságának 50-60 százaléka úgy véli, hogy JFK öszszeesküvés áldozata lett, és nem igaz a hivatalos kormányvélemény (a Warren Bizottság vizsgálati eredménye), amely Oswaldot teszi meg az egyedüli gyilkosnak.

Könyve tízoldalas előszavában Piper részletesen foglalkozik az előbbi kaliforniai epizóddal, mert ez indította el azt a lavinát, amelynek eredményeként a könyvről többé már nem lehetett hallgatni az amerikai sajtóban. Az ország legnagyobb lapjai azóta sorra átvették az L. A. Times cikkét, és így átszakadt egy láthatatlan gát, amelyet már nem lehet újjáépíteni.

Piper szerint a Kennedy-gyilkosság "operatív" kulcsfigurája Meyer Lansky volt, a hírhedt maffiafőnök, akivel a történet minden egyes maffiakapcsolattal gyanúsítható szereplője hierarchikusan alárendelt viszonyban állt. Ugyanakkor Lanskyról köztudott volt az Izrael iránti elkötelezettsége, és amikor bűnözői tevékenysége miatt szorulni kezdett nyaka körül a hurok, haladéktalanul "alijázott", és menedéket is kapott anyaállamában. Lansky közismert figuráját használják fel a ködösítésben és nyomeltakarításban érdekeltek arra, hogy a "maffia tette" fedősztorikkal árasszák el a világot. Ha Lansky és bandája csupán saját hatáskörben, a CIA, a média és az amerikai kormányba beépült szövetségeseik nélkül szövetkezett volna az elnökgyilkosság végrehajtására, akkor az ügyet rövid időn belül felderítették volna, és néhány hónap múlva mindegyik szereplő amerikai börtönében vagy izraeli villájában várta volna a további fejleményeket.

Tudvalevő az is, hogy a háttérben David Ben-Gurion izraeli miniszterelnök elszánt kötélhúzást folytatott a Kennedy-adminisztrációval, mert meg volt róla győződve, hogy az országa atomfegyverkezésével szemben Kennedy részéről tanúsított ellenkezés a zsidó állam túlélését veszélyezteti. Ráadásul Izrael akkoriban atomtitkokat szolgáltatott ki a kommunista Kínának, és a köztük létrejött titkos nukleáris szövetség mély aggodalommal töltötte el az amerikai elnököt. A konfliktushoz kapcsolódó dokumentáció ma is hermetikusan el van zárva, még az amerikai vezetés legfelsőbb körei és a legmagasabb államvédelmi pozíciókat betöltő személyek elől is. Ez volt az a részlet, amely Pipert az összefüggések feltárására ösztönözte, és amely előtt az ügyben vizsgálódó szerzők többsége rémülten megtorpant, lemondva a további kutakodásról.

Nem így Piper, akinek könyvét a neves fegyverzet-ellenőrzési és leszerelési szakértő, Herbert L. Calhoun, az amerikai külügyminisztérium Politikai-Katonai Ügyek Irodájának egykori vezető beosztású tisztségviselője az alábbi szavakkal méltatta: "Olyasvalakiként, aki több mint kétszáz könyvet olvasott el a Kennedy-gyilkosságról, és magánemberként, valamint különböző testületek tagjaként is részt vett a vizsgálatban, az ellentmondástól való félelem nélkül kimondhatom, hogy Piper könyve immáron a végleges munka JFK meggyilkolása ügyében. A Végső Ítélet a legalaposabb, legbecsületesebb, legmélyrehatóbb, legtényszerűbb és elemzéseit tekintve legteljesebb és legszisztematikusabb az összes könyv közül, amelyeket idáig olvastam" (AFP, 2004. április 5.). Calhoun azt is szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a Kennedy-gyilkosság "megoldása" tekintetében teljesen más szálat erőltető Gerald Posner agyonreklámozott, Lezárt Ügy (Case Closed) című könyvével összevetve a Végső Ítélet "egy remekmű".

Piper konklúzióit megerősítve, Donn de Grand Pré ezredes, a Pentagon földi fegyverrendszerek kereskedelmét bonyolító részlegének egykori igazgatója a Barbárok a kapuk előtt (Barbarians Inside the Gates) című könyvében írja: "Számos magas rangú katonatiszt meg volt róla győződve, hogy JFK megölése ténylegesen egy államcsíny volt, amelyet az izraeli Moszaddal együttműködő CIA-elemek követtek el. Kennedy igyekezett megállítani az izraeliek atomfegyver-fejlesztését, miközben ezzel párhuzamosan a CIA feloszlatását és csapataink Indokínából történő kivonását tervezte".

Idáig persze már nem merészkedett el a Magyar Nemzet által említett német dokumentumfilm stábja. A valódi háttérerők ismeretében, németektől ez nem is várható el. Próbáltak volna mást tenni…