Mussolini és az olasz fasizmus

Mussolini és az olasz fasizmus

http://nemzszoc.esmartdesign.com/konyvek/fasizmus2.htm

"Az én szellemem az anyagból kiszabadulva e kicsiny földi élet után az istenadta halhatatlan és egyetemes örök életét fogja élni."

BENITO MUSSOLINI

http://reakcio.blogspot.com/2008/08/mi-fasizmus.html

Bevezető

Nem volt olyan alakja az olasz történelemnek, akit az olasz nép oly rajongó szeretettel vett volna körül, mint Mussolinit. Beszédein százezrek jelentek meg, a nevét áhítattal ejtették ki, és amikor alakja a mozik filmvásznain is megjelent, a közönség perceken át felállva, ujjongva tapsolt. És nem volt olyan alakja az olasz történelemnek, akit a vesztett háború után az olasz nép egy része annyira megvetett, gyűlölt, mint az egykori imádott Ducét. Amikor a milánói dóm előtti téren lábánál fogva felakasztották az 1883-ban született, és 1945. április 28-án a partizán Valerio "ezredes" által meggyilkolt Benito Mussolini holttestét, a járókelők közül sokan leköpdösték, meggyalázták a tetemét. Hatalma csúcspontján államfők, miniszterek, egyházi személyek dicshimnuszt zengtek politikai zsenialitásáról, éleslátásáról, bátorságáról és tetterejéről; halála után Adolf Hitlerrel együtt eleven ördögként emlegették, alakját, történelmi szerepét Hitlerével teljesen egybemosták. Hitler és Mussolini, ők ketten a gonoszság szimbólumai lettek a háború utáni médiában és politikai irodalomban. A Mussolini által teremtett ideológia, valamint politikai és társadalmi doktrína, a fasizmus Dimitrov 1935-ös ötlete alapján a baloldali politikában gyűjtőneve lett először a nemzetiszocializmus német, olasz, spanyol és magyar gyakorlatának (tehát "fasiszta" lett ebben a szóhasználatban nemcsak a valódi olasz Ducekövető, de a német Völkische Bewegung híve, a spanyol falangista és a magyar hungarista is), majd később a Szovjet által leigázott országokban "fasisztának" mondtak mindenkit, aki nem volt kommunista, illetve szembehelyezkedett a Szovjetunióból importált bolsevizmussal.

Természetesen Mussolini és Hitler személyiségének, valamint az olasz fasizmusnak egybemosása csak teljesen történelmietlenül, a történelmi tények meghamisításával lehetséges. Lényeges különbség van ugyanis az olasz és a német nép Vezérének életútja és egyénisége, valamint ideológiája között.

Benito Mussolini az első világháborút megelőző években szocialista nézeteket vallott, 1903-1914 között az olasz szocialista Avanti című lapnak társszerkesztőjeként működött. Amikor az első világháború kitört, az olasz szocialisták ellenezték Olaszország világháborús részvételét. Ez mélységesen felháborította Mussolinit, akinek meggyőződése volt, hogy Olaszországnak feltétlenül nemzeti érdeke fegyveresen küzdeni jogaiért. Szakított a szocialistákkal, de nem szakított azzal, amit a szocializmus lényegének tartott: az egész nép jóléte iránti mélységes elkötelezettséggel. De gondolatvilágában most már ez a szocializmus szervesen egybeforrott a nacionalizmussal, az olasz nemzeti érdekek következetes és rendíthetetlen szolgálatával. A háborús évek alatt a Popolo d'Italia szerkesztője, és 1919-ben szervezni kezdi a feketeinges fasciokat. Innen már egyenes út vezet az 1922. október 28-i Marcia su Roma-ig, amelyet követően II. Viktor Emánuel király kinevezi miniszterelnöknek Mussolinit, aki időközben megalkotja és összegzi az olasz fasizmus doktrínáját.

A FASIZMUS IDEOLÓGIÁJA, POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI DOKTRÍNÁJA

A Mussolini által kigondolt, összegzett fasizmus sokkal több, mint pártprogram. A fasizmus mindenekelőtt világnézet: az embernek és az embert körülvevő világnak bizonyos határozott alapelvek szerinti szemlélete.

A fasizmus antimaterialista, spiritualisztikus világnézet. Azt vallja, hogy az érzékekkel, tapasztalással megragadható anyagi világon kívül létezik egy tértől és időtől független szellemi világ is, amelyet az értelem képes megismerni. Az anyagi világ a tértől és időtől független abszolút szellemi lény, Isten teremtménye. Ugyanennek az Istennek objektív (vagyis tudatunktól független) akarata az embereket kötelező örök erkölcsi törvény is, amelynek minden tudatos emberi cselekedet alá van vetve. A fasizmus elveti tehát azt a felfogást, amely szerint "a politika nem az erkölcsről szól". Mint minden tudatos emberi cselekedetnek, a politikai tevékenységnek is erkölcsi dimenziója van, ami egyben azt is jelenti, hogy nincs erkölcsileg közömbös emberi cselekedet.

A fasizmus (vallási alapokon nyugvó) erkölcstana elveti mind az utilitarizmust (a haszonelvű felfogást, amely szerint a gyakorlati hasznosság az emberi cselekedet legfőbb értékmérője), mind a hedonizmust (amely szerint a testi élvezet a legfőbb érték, amelynek megszerzése érdekében minden más csupán eszköz jellegű). Ennek megfelelően hadat üzen a kényelmes életszemléletnek, és vallja, hogy magasabb rendű, szellemi értékek érdekében le kell mondani térhez és időhöz kötött anyagi értékekről. Ezzel függ össze a fasizmus hősi életszemlélete és hőskultusza is: legmagasabb rendű példakép a hősi halott, a hazájáért életét feláldozó hős.

E világnézet szerint az élet folytonos küzdelem, mivel tele van ellentétekkel, amik egymással harcban állnak. A fasiszta nem keresi öncélúan a küzdelmet, de büszkén vállalja. A harc győzelmes megvívása feltétlen engedelmességet tesz szükségessé. Ezért a fasiszta hármas jelszava: hinni (az eszmében), engedelmeskedni (a feljebbvalónak) és küzdeni (az ellenség ellen).

Ki az ellenség? Mivel a fasizmus szellemi forradalom, mindazok ellen irányul, akik a haza, a nemzet, a vallás és a család felbomlasztásán és megsemmisítésén fáradoznak. Mussolini mindenekelőtt a szabadkőműveseket és a kommunistákat tekintette ellenségnek. A szabadkőművesség ugyanis különösen a XVIII. század vége óta, amikor a szabadkőműves páholyok jórésze a Weishaupt által alapított Illuminátusok irányítás alá került titkos bomlasztó tevékenységet fejt ki világszerte a nemzeti öntudat és a vallási meggyőződés aláaknázására. A Marx és Engels által életre hívott kommunista mozgalom pedig nyíltan hirdette, hogy célja a vallás, a család, magántulajdon és állam "elhalásának" elősegítése, s ennek elérése, illetve meggyorsítása végett Lenin (és később Sztálin) bolsevizmusa a legkegyetlenebb erőszaktól sem riadt vissza. Tehát a fasizmus nem esetlegesen, nem alapítójának szubjektív érzelmei miatt üzent hadat éppen a szabadkőművességnek és a kommunizmusnak, hanem harcának irányát a lényegéből következő eszményei határozták meg: azok ellen kell küzdeni, akik ezeket az eszményeket el akarják pusztítani. Fontos szem előtt tartani, hogy a fasizmus kiindulópontja nem a tagadás, nem az ellenségkép, hanem az állítás, a nemzeti és erkölcsi eszmények igenlése. A harc másodlagos, ezt csupán az teszi szükségessé, hogy vannak olyan csoportok, illetve mozgalmak, amelyek a vallási és nemzeti eszmények elpusztítását tűzték ki célul.

Mussolini a hatalom birtokában feloszlatta a szabadkőműves páholyokat és betiltotta a Kommunista Pártot Olaszországban. Nem tekintette viszont a maga egészében ellenségének a zsidóságot. Csupán az olyan zsidók ellen küzdött, akik történetesen szabadkőművesek vagy kommunisták voltak. Ezért volt lehetséges, hogy azok a zsidók, akik a numerus clausus törvény következtében Magyarországon nem folytathattak egyetemi tanulmányokat, Olaszország egyetemein a húszas és harmincas években háboríthatatlanul diplomát szerezhettek.

A fasizmus militarista, harcias beállítottságából következik, hogy elvetette a pacifizmust mint a hősi életkultusz antitézisét. Mussolini a pacifista szemléletet egyrészt irreálisnak, másrészt károsnak ítélte. Irreálisnak, mert az emberi történelem világosan azt mutatja, hogy az egész földkerekségre, de még akár az egy kontinensre kiterjedő tartós béke sohasem valósult meg: legalábbis a helyi konfliktusok kikerülhetetlenek. Károsnak pedig azért tartotta a pacifizmust, mert a hősiesség elsatnyulásához, a férfias, bátor lelkület eltűnéséhez, elpuhulásához, elfajzásához, dekadenciához vezet. Ezért a fasiszta államvezetés a felmerülő nemzetközi problémákat ugyan elsődlegesen tárgyalások útján kívánta rendezni, de ezek meghiúsulása, illetve kudarca esetén nem zárkózott el a fegyveres harctól sem.

A pacifisták gyakran valláserkölcsi érvekre hivatkoznak: a háborút (és általában a fegyverviselést) a felebaráti szeretettel ellentétesnek tartják. E felfogással szemben a szintén valláserkölcsi érvekre hivatkozó fasizmus doktrínája rámutat arra, hogy a felebaráti szeretet nem azt jelenti, hogy mindenki irányában egyforma intenzitású és hatékonyságú baráti szeretetet kell gyakorolni. Ez egyrészt lehetetlen, másrészt az Isten által parancsolt szeretetnek bizonyos rendje van: jobban kell szeretnünk a hozzánk (vérségileg és lelkileg) közelebb állókat, mint a távolabbi embereket. Ha az előbbiek az utóbbiakkal konfliktusba kerülnek, kötelesek vagyunk az előbbiek mellé állni, és őket a távolabbiak támadásától megvédeni. Az önvédelem jogosságát a jogtalan támadóval szemben senki sem vonja kétségbe, ám, ha logikusan és következetesen gondolkodunk, ugyanígy jogosnak kell mondanunk a kollektív önvédelem jogosságát is. E gondolatmenet alapján hozza összhangba a fasizmus doktrínája a pacifizmus elvetését a keresztény erkölcstannal.

A fasiszta gondolkodás természetesen elutasítja a marxisták által hirdetett történelmi materializmust, ami magától értődő, hiszen vallja az anyagtól különböző, szellemi valóságok létezését. A történelmi tények összessége, a tudományos és művészi alkotások és vallások nem magyarázhatók meg elégséges módon a termelőeszközök fejlődésével. A történelmi materializmus sorozatosan azt tételezi fel, hogy a kevésbé tökéletesből (az anyagból) keletkezik a tökéletesebb (a szellemi létező), és így mindannyiszor vét a minden tudomány alapját képező okság elve ellen, amely szerint minden létrejövő okozatnak megvan az elegendő létesítő oka.

Ugyanakkor a fasizmus feltétlenül a történelmi szemlélet híve. Vallja, hogy a jelen problémáit csak a történelmi folyamatukban lehet megoldani. Ebben az összefüggésben mondta Mussolini: "Én a mozgás és a szakadatlan menetelés híve vagyok." A történelmi szemlélettel függ össze a hagyomány tisztelete is: a Duce a Római Birodalmat tekintette az olasz állam eszményképének: olyan olasz államról álmodott, amelyet a köztársasági Róma hősi erényei jellemeznek, olyan államról, aminek a szervezettsége, nagysága és hatalma vetekszik a Római Birodaloméval. Ezért választotta mozgalma szimbólumául a római fascest (vesszőnyalábot). Innen ered a 'fasizmus' szó. Ezzel elérkeztünk a fasizmus doktrínájának egyik legfontosabb eleméhez, államelméletéhez, amelyet fontossága miatt külön kell tárgyalnunk.

A TOTÁLIS ÁLLAM ESZMÉJE

A fasizmus ideológiája szerint az államnak nemcsak anyagi és politikai, hanem szellemi célja is van: feladata nemcsak az állampolgárok anyagi jólétének és a közbiztonságnak garantálása, hanem kötelessége az is, hogy az államhoz tartozókat erényekre nevelje, egységre buzdítsa, az emberi szellem alkotásait belevigye a művészetekbe, a tudományokba és a jogba, és elvezesse az embereket a törzsi létformától az impériumig. Ennek érdekében rendet, fegyelmet, engedelmességet kíván az állampolgároktól.

Ezért az egyén teljes értelemben csak annyiban létezik, amennyiben az államban van. Ugyanígy a nép teljes értékű létezése is csak állami keretek között lehetséges: az állam a nép egységének és függetlenségének biztosítéka. Ezért a fasizmus elgondolása szerint nem a nemzet szüli az államot, hanem az állam a nemzetet, hiszen az állam ad a népnek egy akaratot, egy öntudatot, egy jogrendszert. A történelem tanúsága szerint voltak nagy területű államok, amelyek nem hagytak maradandó nyomot, de voltak kis területűek, amelyek az emberiségnek örök érvényű filozófiát, művészetet adtak. A nemzet mindenekfelett szellem, nem terület, ezért az olyan állam tölti be feladatát, amely szellemileg táplálja, élteti a nemzetet.

Tehát a fasizmus jelszava: minden az államon belül, semmi azon kívül! Ebben áll az állam totalitása, vagyis a totális állam. A legfőbb bírónak is az államnak kell lennie. A fasizmus totális állameszméje antiliberális: az egyén szabadsága nem abszolút, hanem azt a közjó és az erkölcsi elvek korlátozzák, ugyanakkor az egyén szabadsága és általában a jog nem elsődleges természeti adottság, hanem megvalósítandó feladat: a kötelességek teljesítése ad jogcímet a szabadságra, és általában a jogoknak a kötelességek teljesítése a forrása. A kötelességek teljesítése fejében a szabadságot ténylegesen az állam biztosítja.

A fasiszta állameszme az emberi minőségre épít, ezért elveti a demokrácia többségi elvét, ami a mennyiséget helyezi a minőség fölé. A demokrácia (népuralom) a mai értelemben különben is hazugság, hiszen a nép nem uralkodik azáltal, ha négy évenként egyszer szavazás formájában a véleményét meghallgatják. A nép által megválasztott pártok a hatalmat többnyire király nélküli zsarnokság formájában gyakorolják. Az államforma az uralom lényegén nem változtat. Azt lehet mondani, hogy a fasiszta állam szervezett, központosított, tekintélyen alapuló, igazi értelemben vett demokrácia, mert a nép igazi akarata a mai "demokratikus" államoknál jobban érvényesül a fasiszta államban, amint azt alább a korporatív állammal kapcsolatban látni fogjuk.

A KORPORATÍV ÁLLAM

A fasiszta állam szociálisan érzékeny, de ellensége az osztályharcnak. Az államon belül a munkaadók és munkavállalók természetes ellentétének problémáját nem úgy kívánja megoldani, hogy a nemzetet megosztva valamelyik csoport mellé áll, hanem az érdekeket és az erőviszonyokat a maga szuverén egységében kiegyensúlyozni kívánja. Ez az állam kizárólagos feladata, hiszen csakis az állam képes felülemelkedni a csoportérdekeken. A fasiszta doktrína a magántulajdon elvét figyelembe veszi, de azt szociális funkciójában nézi: a magántulajdon nemcsak azt a célt szolgálja, hogy a tulajdonosa élvezze, hanem a magántulajdonnak a közjó érdekében gyarapodnia is kell.

A korporatív állam létrehozása még egy elvre támaszkodik: amit a részleges, kisebb csoportok a maguk erejéből képesek megtenni, tegyék meg önállóan, állami beavatkozás nélkül! Ez a szubszidiaritás elve. Az állam csak akkor avatkozzék be, ha a részleges, kisebb csoportok önmagukban képtelenek egy okvetlenül szükséges tevékenység elvégzésére.A korporatív állam felépítésének módját az 1927-es Carta del Lavoro, valamint az 1930-as és 1934-es korporációs törvények foglalják össze.

Az olasz nép egy organizmust alkot. A munka minden formájában szociális kötelesség. A munkaadók és a munkavállalók ellentétes érdekeit az állam a termelés érdekeinek alárendelve egyenlíti ki. Az ellentétek ugyanis magasabb fokon hasonlóságokba torkollnak. Ugyanakkor a szubszidiaritás elve alapján meg kell hagyni a magánkezdeményezést is.

Ezek figyelembevételével a munkaadók és a munkavállalók szakmák, illetve hivatások szerint hivatásrendekbe tömörülnek. Az egyes hivatásrendek küldötteket választanak, és a Parlamentben ezek a küldöttek képviselik őket. A többpártrendszer már korábban megszűnt Olaszországban, amikor 1923. január 13-án létrejött a Fasiszta Nagytanács. Ezzel a fasiszta Itália eltemette a liberalizmust. A hivatásrendek és azok parlamenti képviselete pedig eltemette a szocializmus osztályharcos formáját, és megteremtette az új szintézist: a korporatív gazdaság életét.

A munkaadók kötelessége a termelés mennyiségi növelése és minőségi tökéletesítése. A hivatásrendeknek a munkaadók és a munkavállalók közötti viszonyokat kollektív szerződéssel kell rendezniük. A szerződéseknek tartalmazniuk kell a munkafegyelmet, a próbaidőt és a munkabért. A szakszervezet a hivatásrend eszköze: garantálja a megfelelő munkabért, ami kielégíti mind a munkaadók, mind a munkavállalók jogos igényeit, elvárásait. A munkavállalónak joga van heti szabadnapra, megszakítatlan munkaév után évi szabadságra. A fasiszta olasz állam az 1934-es korporációs törvénnyel a hivatásrendeket 22 magasabb egységbe, vagyis 22 korporációba (korporáció = testület) sorolta. Ezeken belül 8 mezőgazdasági, 8 ipari, illetve kereskedelmi és az egyéb hivatásrendeket tömörítő korporáció jött létre.

A FASIZMUS DOKTRÍNÁJA ÉS A KATOLIKUS EGYHÁZ TANÍTÁSA

A fasizmus spiritualisztikus, antimaterialista, történelmi materializmust elvető tanítása teljesen összhangban áll a katolikus egyház felfogásával. A fasizmushoz hasonlóan az egyház is hadat üzen az utilitarializmusnak és a hedonizmusnak, tanításával összeegyeztethetetlennek tartja a szabadkőműves és kommunista elveket. Ugyanígy idegen a katolikus tanítástól a fasizmustól kárhoztatott szélsőséges liberalizmus is, amelynek kritikáját megadta XIII . Leó pápának 1891-es "Rerum Novarum", és XI. Piusz pápának 1931-es "Quadragesimo Anno" kezdetű enciklikája. Ez utóbbi a szubszidiaritás elve lapján szintén a korporációs rendszert ajánlja a munkaadók és a munkavállalók közötti felmerülő érdekellentétek áthidalására.

A felebaráti szeretetet a hiteles katolikus tanítás szintén a szeretet rendje szerint értelmezi, ezért bizonyos szektáktól eltérően elismeri a jogos önvédelem és az önvédelmi háború jogosságát. A katolikus egyház tehát semmiképpen sem vallja az abszolút pacifizmus elvét. Elítéli a jogtalan agressziót, az öncélú kegyetlenkedést, de azt is vallja, hogy a puszta fegyvernyugvás nem jelent igazi békét, mert a béke csak az igazság gyümölcse lehet, ahogy ezt XII. Piusz emlékezetes pápai jelmondata kifejezte.

Teljesen hamis beállítás tehát az, mintha az olasz fasizmus szembenállt volna a katolikus egyházzal. Erre egyébként rácáfol a Vatikán és az Olasz Állam között 1929-ben megkötött Lateráni Egyezmény is, amelyben Mussolini elismerte a 0,44 km2 területre csökkent Vatikán Állam szuverenitását, az egyházi esküvők állami érvényességét, felbonthatatlanságát és az abortusz tilalmát. A Lateráni Egyezményt XI. Piusz pápa így értékelte: "A Duce visszaadta Istent Olaszországnak és Olaszországot Istennek."

A FASIZMUS, A NÉMET NEMZETISZOCIALIZMUS ÉS A HUNGARIZMUS HASONLÓSÁGA ÉS KÜLÖNBÖZŐSÉGE

Amint már említettük, Dimitrov nyomán a baloldali média következetesen egybemossa a fasizmussal mind a német nemzetiszocializmust, mind pedig a magyar Hungarizmust. E három mozgalom hasonlóságáról és különbözőségéről kötetek hosszú során lehetne ími, de itt terjedelmi okoknál fogva csak a legfontosabb szempontokra szorítkozunk.

Mindhárom mozgalom hasonló vonása a bolsevizmus és a liberalizmus gyökeres elutasítása, a többségi elven nyugvó demokráciának és a többpártrendszernek elvetése és a vezéri elv alkalmazása, amely szerint az állam élén egy csúcsvezető áll, akinek az alacsonyabb szintű vezetők engedelmességgel tartoznak; minden más vezető engedelmességgel tartozik felfelé, és tekintéllyel rendelkezik lefelé. Mindhárom mozgalom antimaterialista, spiritualisztikus világnézet, hadat üzen az utilitarizmusnak és hedonizmusnak, és hirdeti a hősi életszemléletet. Mindhárom mozgalom integrálja a nacionalizmust és a szocializmust.

Ám lényeges különbség is van közöttük. A fasizmus központi gondolata a totális állam, a német nemzetiszocializmusé a faj, a Hungarizmusé pedig a nemzet. Ezek a különbségek főként a három nép sajátos helyzetéből magyarázhatóak. Olaszország hosszú éven át 1870-ig nem volt egységes állam, ugyanakkor a Római Birodalom állami felépítésében nagyszerű történelmi eszménykép állt előtte. Önként adódott tehát, hogy a Duce által elgondolt fasiszta doktrína központi gondolata az állam legyen.

Hozzájárult ehhez az is, hogy Olaszországnak a húszas és harmincas években nem volt számottevő nemzetisége, a lakosság túlnyomó többsége olasz származású volt. Olaszországnak tehát nem kellett megoldania a különböző népszemélyiségek egy nemzetté integrálásának problémáját, mint Magyarországnak.

Az, hogy Mussolini gondolatvilágában a zsidókérdés nem jelent meg, jórészt annak volt a következménye, hogy ő az olasz fasizmus alapgondolatául a totális állam megteremtését tette meg, és nem a fajt, mint ahogy a Hitler által megteremtett német nemzetiszocializmus központi gondolata a faj és a vér tisztasága. Ez utóbbinak oka részben az, amit Hitler a "bécsi élet iskolaévei" alatt tapasztalt, másrészt a németországi zsidók egy részének első világháború alatti magatartása és részvétele a marxista mozgalomban. Hozzájárult még Hitler faji szemléletéhez Stewart Houston Chamberlain tanítása is a faji kérdésről. Mivel Németországnak sem volt a húszas és harmincas években számottevő nemzetisége, Németország és Hitler is mentesült a különböző népszemélyiségek egy nemzetté integrálásának jellegzetes magyar gondjától.

Olaszországtól és Németországtól eltérően azonban Magyarországnak meg kellett oldania a Kárpátmedencében élő 14 népszemélyiség egy nemzetté integrálásának problémáját. Ezért Szálasi Ferenc Hungarizmusában nem a faj, nem az állam, hanem az élet, társ és sorsközösséget hordozó Nemzet a vezérlő eszme. A Hungarizmus azonban átvette a fasizmusból (és XI. Piusz "Quadragesimo Anno" enciklikájából) a hivatásrendek gondolatát. A hungarista kormány az ország területén dúló háború ellenére létre is hozta a különböző hivatásrendeket, de azok további működtetésére a szovjet előrenyomulás következtében nem került sor. S volt a Hungarizmusnak egy olyan gondolata, amihez hasonló sem a német nemzetiszocializmusban, sem az olasz fasizmusban nem található: a konnacionalizmusnak, az európai nemzetközösségnek eszméje. Szálasi Ferenc ugyanis úgy gondolta, hogy a Kárpátmedencében élő 14 népszemélyiség egy nemzetté integrálásának hasonlóságára Európa összes nemzeteit egy nagy nemzetközösségbe kell és lehet integrálni. Ezáltal válik a Hungarizmus magyar gondolatból világgondolattá.

A mondottakból világosan következik, hogy a jellegzetesen olasz jellegű, az olasz viszonyokra alkalmazott fasizmus nem lehet gyűjtőneve az olasz fasiszta mozgalom mellett a német Völkische Bewegungnak és a magyar Hungarizmusnak. Ezek egybemosása (és egyben démonizálása) történelmi alapokat nélkülöző politikai manipuláció, ami lehetetlenné teszi a világnézeti tisztánlátást és a huszadik század történelmének igazságos megítélését.

Ugyanilyen történelmietlen Mussolini és Hitler személyiségének egybemosása is. A harmincas évek közepéig Olaszország és Németország között politikai érdekellentétek voltak Dél-Tirol hovatartozásával kapcsolatban, ezenkívül Ausztria függetlenségét Olaszország garantálta. Később azután részben Gömbös Gyula közvetítő tevékenysége, részben Anglia fasizmus ellenes politikája következtében létrejött az olasz-német közeledés, megszületett a Berlin-Róma tengely, Hitler lemondott Dél-Tirolról, cserébe viszont Mussolini a Dél-Tirolban élő németeknek teljes autonómiát biztosított, és az 1938-as Anschluß alkalmával nem lépett fel Németország és Ausztria egyesülése ellen. Mussolini tevékenyen közreműködött az 1938-as müncheni konferencia létrehozásában, 1939 szeptemberének első napjaiban közvetíteni próbált a Német Birodalom, valamint Franciaország és Anglia között. Később, 1940 júniusában csatlakozott Hitler nyugati, majd 1941 júniusában Hitler keleti hadjáratához.

Mussolini tehát önálló olasz politikát folytatott, Hitlerhez fűződő személyes barátsága ellenére is elsősorban Olaszország érdekeit tartotta szem előtt, ami mint olasz nacionalistának természetes magatartása volt. Mind a német nemzetiszocializmus, mind az olasz fasizmus legálisan került hatalomra, minden külföldi katonai beavatkozás nélkül:

1922-ben Mussolinit miniszterelnökké II. Viktor Emánuel király, 1933-ban Hitlert kancellárrá Hindenburg birodalmi elnök nevezte ki. Mind a német nemzetiszocializmus, mind az olasz fasizmus kezéből külföldi katonai túlerő ütötte ki a kardot a második világháború végkifejlete során. Ezek a rendszerek nem belülről omlottak össze (szemben a bolsevizmussal, amely erőszakosan került hatalomra Oroszországban és belülről omlott össze). Bár 1943 júliusában Mussolini ellen a Fasiszta Nagytanácson belül szerveztek puccsot, és őt II. Viktor Emánuel király tartóztatta le, mind a puccs, mind a letartóztatás angolszász nyomásra ment végbe, és abban a reményben, hogy ezáltal Olaszországnak kedvezőbb fegyverszüneti feltételeket biztosítanak. Ám a Hitler utasítására Otto Skorzeny ejtőernyősei által bravúrosan kiszabadított Mussolininak még volt ereje kizárólag olasz erőkre támaszkodva létrehoznia a Salói Köztársaságot, s így Olaszország fele tovább harcolt német szövetségese oldalán a végsőkig.

Mussolini fasiszta államának megszűnését végső elemzésben nem belső erők, hanem az angolszász megszálló hatalmak okozták. A Mussolinit meggyilkoló Valerio partizán "ezredes" idegen hatalmak ügynöke volt. A milánói dóm előtti téren lezajlott holttestmeggyalázás a második világháborút követő pszichotikus hangulat következménye, és egyben az ebben résztvevő olaszok részéről mélységes hálátlanság volt a munkanélküliséget megszüntető, Olaszországot felvirágoztató Mussolini iránt. A túlerővel szemben folytatott hősi küzdelmet követő bukás nem indokolja egy történelmi személyiség érdemeinek feledését, és az ellenség által bűnbaknak kikiáltott Vezér meggyalázása méltatlan egy kultúrnéphez, de politikai rövidlátás jele is. Minden nép köteles történelmi személyiségeinek érdemeit tiszteletben tartani; ez a nemzeti önbecsülés feltétele és záloga. Ami pedig az ellenség érdemeit illeti, a népek bölcsessége ott kezdődik, amikor megtanulják az ellenségben is becsülni és tisztelni azt, ami nagyszerű.

Tudós Takács János