Netzsidó

Netzsidó

Ez teljes egészében a gondola.hu-ról átvett írás , de a zsidótéma miatt úgy vélem, idevaló a "gyűjteménybe"

Tényfeltárás

Botond Gyula	2008. április 1. 10:27

Időszerű elemzés A törzsi háború természetrajzáról... Az alábbi levél – vagy inkább alaposabb elemzés – szerzője Botond Gyula, foglalkozására nézvést pszichiáter, pszichoterapeuta. Mint írja, három évet dolgozott egy olyan kórházi részlegen, amelyet lényegében zsidók alapítottak és működtettek, főként olyan – nem csak zsidó – betegek számára, akik egy speciális lelki zavarban szenvednek... A levelet – a feladó jóváhagyásával – a címzett, Varga Domokos György bocsátotta rendelkezésünkre, tekintettel időszerűségére (ld. a Bayer Zsolt-cikk nyomán „menetrendszerűen” fellángolt vitát). – a Szerk.

Tisztelt Varga Domokos György! Pár hete vettem Öntől a Törzsi trilógia könyvet, melyet azóta elolvastam, a Gondolás fejezetekkel együtt. Csak most, a könyv kapcsán vettem észre, hogy Ön egy tévés ember. A heti másfél órai tévénézésem során még egyszer sem találkoztam Önnel a képernyőn, és ezt most sajnálom. Bár az a műsor, amiben szerepelni szokott, ha jól látom a Napkelte, hallomásaim szerint – bocsánat – kétes értékű. De ez nem is érdekes, egyébként melyik tévéműsor nem az? A könyve nagyon lekötötte az érdeklődésemet, de hát azért is vettem meg, mert érdekel a téma. Mindenekelőtt tehát nagyon tetszett a dolgozat, rendkívül fontosnak tartom, hogy megszületett, bizonyos vagyok benne, hogy az egész ország hálás lehet Önnek érte. Ezek alighanem naiv szavak, lehet, nemhogy az egész ország, de még, akiknek feltétlen szüksége lenne rá, azok sem olvassák el. Persze az is lehet, hogy nincs igazam, hiszen három év alatt már fogyhatott belőle jelentős számban, bár a vásárlás nem jelent olvasást, az olvasás pedig nem jelent megszívlelést, változást meg még kevésbé, főleg ott nem, ahol kéne. A magyar politikai valóság azóta ezt a feltételezést támasztja alá, sajnos. No de azért a szuggesztiók bemennek és hatnak még akkor is, ha valaki ellenkezik velük, tehát nagy szükség van efféle írások publikálására. Úgy látom, a nagy terjesztőknél nem kapható, remélem ennek nem politikai oka van, hiszen az Ön előző könyveit elfogadták. A könyv fő témáját, a zsidókérdést illetően nem tartom magam laikusnak. Foglalkozásom pszichiáter, pszichoterapeuta ( www.botondgyula.hu ) az Ön könyve pedig, megítélésem szerint, elsősorban pszichoterápiás funkciójú. Három évet (1995-98) dolgoztam egy olyan kórházi részlegen, amelyet lényegében zsidók alapítottak és működtettek, főként olyan – nem csak zsidó – betegek számára, akik egy speciális lelki zavarban szenvednek (erről még szólok). A főorvos tudomásom szerint a Magyar Cionista Szövetség vezetője volt akkoriban. Tőle rengeteget tanultam a szakmát is, de inkább a zsidó mivoltot illetően. Ott kezdtem el szükségképpen foglalkozni ezzel a sajátságos jelenséggel, mert annak az osztálynak főtengelye a zsidó létállapot volt, másodsorban a pszichiátria. Azért kerülhettem oda nem zsidó, és még csak nem is pszichoanalitikus létem ellenére, mert meglehetősen nagy empátiával (toleranciával, szeretettel) vagyok képes viszonyulni a zsidókhoz, és ezt ők megérzik. Amikor azt a megjelölést használom, hogy „zsidók”, nem teszem hozzá, hogy: de nem kivétel nélkül minden zsidó ember, mert ez szerintem olyan evidencia, amit fölösleges emlegetni. Viszont ha közös név van, akkor közös tulajdonságok is vannak, vagy eredendőek, vagy választottak. Tehát a sommás megjelölésnek, következésképp a minősítésnek is van helye. Ebben a levélben a „zsidó” megjelöléssel leginkább a Fónagy János által elkeresztelt „főállású zsidókat” (524.o.) illetem, de hozzágondolva, hogy potenciálisan mindegyikük az. Véleményem szerint az Ön könyve elsősorban terápiás funkcióval bír, feltételezem, hogy az írói szándék is ilyesmi lehetett. A kötet egész nyelvezetén kognitív terapeutai (elsősorban a tudatra, a gondolkodásra ható) attitűd érezhető, a harmadik könyvben pedig direkt módon is kimondatik, leginkább a „dinamikus filozófiáról” szóló fejezetben (és a 273. oldalon), itt még az empátia szó is szerepel. Amikor terápiát mondok, nem gondolok betegségre. A zsidó kérdés azonban nem politikai, nem gazdasági, nem vallási, nem származási ügy, hanem lelki. A felszínen persze minden egyéb. A lelki jelenségek pedig legjobban (sajnos) pszichopatológiai fogalmakkal írhatók le, melyek viszont betegséget sugallnak, de betegségről ez esetben szó sem lehet. Hozzászólásomat inkább afféle adaléknak szánom a témához, nem pedig az Ön könyve kritikájának, de mégis néhány ponton vitatkoznék Önnel, ám ezt mindig a tanulmánya iránti legnagyobb elismerésem és tiszteletem mellett teszem. A fő szempont tehát, amiből én kiindulok, megtalálni azt a helyet, forrást, gócot, ahonnan erednek azok a verbális vagy tettleges viselkedési formák (akciók), melyekre az Ön könyvében is számtalan példa található, és amelyek a törzsi háborút képviselik. Majd pedig megtalálni az ennek megfelelő viszonyulási vagy kommunikációs formát (reakciók). Az az igazság, hogy ezekre a kérdésekre a válasz már több éve ismert (bár nem közismert) és részleteiben kidolgozott, illetve további finomítása zajlik. Ezt a munkát érdemben Sigmund Freud kezdte el a századfordulón, majd folytatták követői, a pszichoanalitikusok, lényegében mind igen intelligens és érzékeny zsidó, aminek következtében mára egy konkrét diagnosztikus kategória formájában a jelenség szerepel a pszichiátriai betegségek sorában. Legrészletesebb kidolgozója Otto F. Kernberg, méltán népszerű fő műve (melyet a világ számos nyelvére lefordítottak): Borderline szindróma és patológiás nárcizmus. Ebben a könyvben természetesen zsidókról egyetlen szó sem szerepel. Nyilván most már nagyon nehéz elhitetnem Önnel, hogy ennek ellenére sem betegségről van szó. A pszichiátriában számos dologgal kell foglalkoznunk, aminek betegséghez köze sincs, de ez nem feltétlenül baj. A lelki jelenségek, amennyiben erőteljesek és problémát jelentenek, jobb híján a pszichiátria tárgykörébe sorolódnak, így aztán ránk olvassák, hogy egészségeseket kezelünk, meg hogy nem tudunk segíteni. Ez utóbbi nem igaz, mert tudunk segíteni, de embert, személyiséget kicserélni azt nem. És itt el is érkeztünk a lényeghez. Pl. miért nyilatkozza Landeszmann rabbi azt, amit nyilatkozik? Azért, mert ő egy ilyen ember. Ez egy meglehetősen buta válasznak tűnik, de ha okosabbak igyekszünk lenni, akkor fokozatosan elveszítjük a lényeget. Tehát a Nádas P., Kertész I., Barangó, TGM stb. bikfangos, de érzelmileg nyilvánvalóan megalapozott kijelentései mögött tévedés politikát, történelmet, holokausztot, anyagi érdeket, vallást keresni, ezek a magyarázatok ugyanis intellektuális műtermékek. Ha belemegyünk a készségesen felkínált, okos és megértéssel kecsegtető csapdákba, végeláthatatlan értelmezési folyondár jön létre, melynek árnyékában a „mérgező patak”, mely a folyondárt táplálja, érintetlenül csörgedezik. Hasonló viselkedési szokásokat mutató és önmagukat közös névvel jelölő emberek esetén mondhatjuk azt, hogy az adott viselkedés az adott csoportot jellemzi. Azonban a Kernberg könyvben leírt és a főállású zsidók körében tapasztalható személyiségszerkezet és működési mód nem a zsidók sajátja. Ez a lelki akcentus egy kívülálló számára elsősorban - érthetetlen következtetések (logikátlan logika); - fáradhatatlan intellektualizálás (okoskodás); - közlési (publikációs) kényszer; - alaptalan félelmek (rettegő paranoiditás); - ellenségkeresés, gyanakvás, vádaskodások, indulatok; - gyenge frusztrációs tolerancia (nehezen viseli tevékenységének kritikáját, azt személyes támadásnak érzi „gyenge énhatárai miatt termékeivel, pl. eszméivel azonosul”); - eszmei és identitásbizonytalanság; - folytonos külső megerősítési igény (dependencia); - közösséget megosztó (hasító) munkamód; - tolakodó magatartás (kivételezettség, hatalmi, megalomán paranoiditás); - gyenge empátiás készség (kellemetlen ember); - kielégíthetetlen empátiás igény (feneketlen kút); formájában mutatkozik meg. A súlyos tünetek pedig, melyek már pszichiáterért kiáltanak: érzelmi szélsőségek (dührohamok), öngyilkossági hajlam, droghasználat, antiszociális (bűnöző) jegyek, átmeneti elmebeteg (pszichotikus) állapotok. A teljes tüneti repertoár még ennél is szélesebb, de a speciális személyiségszerkezet (nem betegség!) fennállásához nincs szükség minden jellemzőre. A fent említett munkahelyem e létállapotból fakadó hosszabb-rövidebb, a beilleszkedést már lehetetlenné tévő zavarok kezelésére specializálódott (az osztály azóta megszűnt). Mindez egy belső, lelki „permanens forradalmat” (Trockij: kommunizmus, Avineri: cionizmus) tart fenn, melynek állandó feszültségére enyhülést annak külsővé tétele (projekció) hoz átmenetileg. Manapság a legkelendőbb projekciós felület a holokauszt, ennek gyengülését jelzi, hogy az A-fegyver [az „antiszemitizmus” elleni harc mint politikai fegyver – a Szerk.] vaktában való használata is egyre gyakoribb. Szintén feszültségcsökkentő, menedék funkcióval bír az intellektus, intellektualizálás, mely megértés, értelmezés, megmagyarázás formájában csapongó, kifogyhatatlan gondolkodási, beszéd és publikációs aktivitást tart fenn. Az átlag fölötti zsidó IQ, mely kétségtelen, ezzel az ellenállhatatlan belső energiával turbóztatik föl, de ez sem a zsidók privilégiuma. [Ehhez még ld. itt a Gondolán (A törzsi háború természetrajza... című könyv képére kattintva): Zsidó siker – zsidó IQ? Az aránytalanul nagy képviselet természetéről. – a Szerk.] Az itt leírt személyiségforma a nem zsidók között is nagy számban előfordul, és a zsidók között sem mindenkire, illetve nagyon eltérő mértékben jellemző. Azonban tapasztalatom és irodalmi ismereteim, tehát meggyőződésem szerint ezen önmagát, hordozóját is zavaró, kellemetlen (de nem feltétlenül előnytelen) lelki struktúra nagyobb arányban jellemző zsidókra, mint bármilyen más csoportra. Az „objektív” megítélést bizonyosan nehezíti, torzítja az a szintén speciális jegy, hogy az efféle lelkületű emberek hajlamosak ugyan szoros közösséget (szektát) alkotni, de hogy ez származási alapon, egy valódi emberi rassz képében történjen meg, az csak a zsidók esetében áll fenn, akik zsidó mivoltukat, mint választott címkét kiválóan használják lelki késztetéseik technikai magvalósítására. Egy személyiségstruktúra leírása és egy ember jellemzőjeként való használata – amennyiben tudományosan kellően megalapozott – nem erkölcsi ítélet, nem pejoratív minősítés, hanem hivatalos, világszerte elfogadott gyakorlat. (Az Ön könyvében számos helyen szerepel a „jellem” kifejezés, a 418. oldalon pedig a „kórosan” , „beteges”, „rögeszme” szavak is előfordulnak.) Ugyanez valamely csoport – pl. család, baráti közösség, vallási szekta – esetén szintén elfogadott, s habár ritkábban használatos, mégis szokásos. Egy rassz efféle jellemzése azonban manapság még kevésbé szokásos, csakhogy a „rassz” fogalom lényege éppen a származás, a genetika és a következményes tulajdonságok alapján való megkülönböztetés. Ha a politikát mint zavaró, de komolytalan tényezőt kikapcsoljuk, még mindig marad a tudományos megalapozottság kérdése mint bizonytalansági faktor. A lélek nem fizikai szubsztancia, de létét ma már senki komolyan kétségbe nem vonja. A lelki működések tehát empirikusan nem mérhetők, „mérésük” azonban elkerülhetetlen, ha rendszeresen, tudományosan akarunk vele (vagyis az emberrel) foglalkozni. Az én szakmám hivatalosan a szubjektivitásra, az empátiára alapozódik, mindenféle dilettáns biologizáló (esetenként marketing) propaganda ellenére. A lelki hogylét megmondására manapság pszichiátereknek és pszichológusoknak törvény adta joguk és hatalmuk van szerte a civilizált világban. Ez persze nem jelenti azt, hogy a pszicho-szakemberek kivétel nélkül rendelkeznek azzal a képességgel, amely az empátiás ítéletalkotáshoz szükséges, azt meg végképp nem jelenti, hogy a nem szakembereknek nincs efféle képessége. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a misztikába hajló szubjektív ítélet legitimitását a társadalmi lét szükségképpen teremtette (teremti) meg. A méréshez, ítélkezéshez vonatkoztatási pont kell, ez esetben az emberi lélek, személyiség etalonja. Tudomásom szerint ilyesmi hivatalosan nem létezik. Nem hivatalosan viszont mindenütt jelen van, kb. ennyi: optimális személyiség az, aki jól érzi magát, és a környezetében lévők is jól érzik magukat az ő társaságában. (Ha ezt elkezdenénk intellektuálisan boncolgatni, eltűnne szemünk elől az egész.) Az Ön könyvében számos helyen szerepel a „zsigeri”, „eredendő”, „ösztönös” jelző, egy külön fejezetet szentel a zsidó IQ-nak, melyben a személyiség (egyik faktorának) genetikai meghatározottságát vizsgálja Gábor Laufer segítségével. A Fónagy-riportban pedig F. J. a „genetikai félelem” kifejezést használja (517.o.). Mindez azt jelzi, hogy a lelki működések testi (genetikai) meghatározottsága, mint magyarázati lehetőség (szükséglet) a legnagyobb óvatosság mellett sem kerülhető meg. Nos, az én lelki hogylétemet, működésemet semmivel sem kevésbé határozzák meg származási, genetika adottságaim, valamilyen rasszhoz tartozásom, mint pl. egy magát zsidónak valló emberét, és így van ezzel minden ma élő ember. Származási alapú meghatározottságunk és vizsgálhatóságunk szempontjából tehát teljesen egyformák vagyunk, és éppen ebbéli egyenlőségünk teszi lehetővé és jogossá az efféle munkát, a vizsgálat eredménye pedig megbeszélés tárgyát képezheti. Az emberfajták testi jegyinek leírása és lerajzolása látványosan szerepel a lexikonokban, a lelki jegyeké viszont nem; alighanem azért, mert vizsgálatuk nagyon nehéz: változékonyak, instabilak, tehát nem igazán jellemzőek. De hát akkor miről ismerik fel pl. a zsidók egymást? A nagy orr komolytalan ügy, kb. olyan jellegzetes, mint a svédeknél a szőke haj. Pár napig laktam Izraelben egy zsidó családnál. Tel-Aviv utcáján ismerőseim ismerőse, egy zsidó hölgy megállított minket, és tőlem azonnal azt kérdezte, hogy zsidó vagyok-e (akkoriban Izraelben minden harmadik idősebb ember magyarul beszélt). Rögtön elkezdett a szemével pásztázni, majdhogynem körbejárt. Később vendéglátóimnak célzást tettem a zsidó külső létezésére, mire tágra meredt szemmel kérdezték: „hát az látszik?”. Tapasztalataim szerint a zsidók lelki jegyekről ismerik fel egymást (az ortodox kosztümöktől eltekinthetünk). A személyiség letapogatása nem megy azonnal, de ha kölcsönös és pozitív, azt nem kell explicitté tenni, a kapcsolat létrejön. A személyiség pedig elsősorban a kommunikációs stílusból (főleg nonverbális csatornák), az eszmei, értékrendbeli (mikropolitikai) hovatartozásból, magatartásjegyekből ítélhető meg. A zsidó lét lényege tehát ezekben a pszichés működésekben van, nem pedig, mondjuk családi ereklyékben. Ön felveti az IQ-fejezetben a kérdést, hogy honnan erednek a zsidók. A válasznak könyvtárnyi irodalma van, de én megpróbálkoznék egy sajáttal. A zsidók pontosan onnan erednek, ahonnan minden más ember is: az anyaméhből, a csecsemő és gyerekkorból, a családból, az otthonból. (Az ember léte nem a történelemmel kezdődik, hanem a fogantatással, az előzmények az újak számára mítoszok). Tehát, véleményem szerint, zsidónak nem születik senki. A zsidó mivoltra valamikor, valahogy „rá kell tudni” és azt el kell fogadni. Ez a tudat (tudás) a származásról szól, de a származás nem hozza létre ezt a tudatot. Ez a tudat mint virtuális képződmény (képzet, ha tetszik: mém) hordozza a zsidó létet évezredek óta, és nyelv, haza, nemzet híján is egységes, erős identitást tart fenn. A genetika, a rassz, a történelem, vallás stb. ennek a tudatnak (virtuális) építőelemei. Tudati tartalmak közvetítése kommunikáció, szuggesztivitás útján lehetséges (erről a pszichotechnikáról és következményeiről szól Média-mágia c. könyvem), a szuggesztív kommunikáció tehát a zsidók számára szó szerint létszükséglet. Véleményem szerint tehát a zsidók minden szempontból ugyanolyan emberek, mint bárki más, kivéve a zsidó (ön)tudatot, ami azonban hiába virtuális képződmény, a valóságos realitást erőteljesen alakítja. A zsidó tudat rendkívüli módon terhelt – ld. pl. kiválasztottság, történelem, üldöztetés stb. –, s aki ezt fiatalon a nyakába kapja, bele is szédülhet (őrülhet). Ez a teher a személyiség problémáit (ha vannak) súlyosbíthatja, de egyben menedéket is jelenthet. Igen szemléletes példa Herzl Tivadar (kór)története, melyet részletesen elemez dr. Bódog Gyula pszichiáter főorvos (az ő fent említett osztályán dolgoztam anno). A tanulmány címe: „Herzl, a zseni” (a Múlt és Jövő folyóirat honlapján elérhető); lényegében a cionizmus atyjának (akit Mózessel egyenrangúként említ) átmeneti pszichotikus állapotáról („kreatív betegségéről”) van benne szó, s ennek volna terméke Izrael állam fundamentuma. (A szó szerinti valóság tehát, amelyet egy nagytapasztalatú zsidó pszichiáter állapít meg: Izrael egy elmebeteg agyszülemény.) Efféle kreatív betegség – mely a fent vázolt személyiségszerkezetnek nem ritka velejárója – alaposan gyaníthatóan Mózes, Marx, Freud, Wittgenstein, Oppenheimer esetében is fennállt, és még több tucat hírességet sorolhatnék, ha utánanéznék. Nem is beszélve az ismeretlenekről (pl. az említett pszich. osztályon); bár az ő esetükben minden tünet stimmel, a jelentős kreativitás hiányzik – ám a személyes megvilágosodás és „gyógyulás” megtörténhet. Aki (mint „közönséges halandó”) efféle pszichotikus – vagy ehhez közeli – állapotot nem élt át, az nem képes átérezni, igazából megérteni sem. Összefüggéstelenségbe hajló gondolattolongás kíséri, és elemi erejű szorongás, mely radikális cselekvésre készteti az egyént. Herzl, Marx, Oppenheimer kreatív (beteges) víziói megvalósításra kerültek, ki kell mondani: mindhárom esetben a gyakorlat az emberi élet semmibevételével járt (jár). Ismert „kreatív betegség” még az ún. „sámánbetegség”: egyfajta gyógyító, jövőbelátó transzállapot; valamint a kreatív magányos őrület: pl. Van Goghnál, de ezekből a lényeg (a méregfog), a csoportos paranoid mozzanat hiányzik. És ezzel el is érkeztünk a zsidó személyiségjegyek legfontosabbikához, a paranoiditáshoz. Az Ön könyvében kicsit hiányolom e fogalom használatát. Véleményem szerint az idézett példák és a vizsgált attitűdök e fogalom nélkül rendszeresen nem magyarázhatók. A paranoiditás nem valami szitokszó, hanem az ember egyik természetes lelki működése, aki ilyesmire nem képes, alighanem hamar elpusztul. A paranoiditás egy körrel jellemezhető, melynek egy pontjáról elindulva a félelmet és menekülést találjuk, másik végén pedig a hatalmat és felsőbbrendűséget. A paranoid ember (nem beteg!) először tehát mindig menekül, de ha elég ügyes, ugyanabban a pillanatban már hatalmat is gyakorol. A paranoiditásnak van szükséges, kellemetlen és „kóros” fokozata. Ugyanakkor a paranoiditás önmagában még extrém formában sem betegség, akár pl. Sztalin, Hitler vagy Mao esetén. (A paranoid skizofrénia nem ide tartozik.) A Törzsi trilógiában folyamatosan ott lebeg a pszichológiai magyarázat igénye (kognitív disszonancia, amygdala stb.), de kielégítés nélkül. Megértem, hogy a dolgozat nem erről szól, de alighanem éppen azért ilyen hosszú, mert a lényeget úgy igyekszik megmutatni, hogy kerülgeti, megragadását az olvasóra bízza. Szerintem ez egy nagyon tiszteletreméltó írói attitűd, de az olvasók számát aligha szaporítja. De mit gondolok én lényegnek? Egyfelől azt, hogy bár van zsidó emberfajta, de ez nem jelent többet, mint hogy vannak pl. mongolok, bantuk, eszkimók. Ám a zsidó lét nem ez, hanem egy speciális (ön)tudati állapot, és mint ilyen, virtuális képződmény, melyet kommunikáció útján, hagyomány formájában (beszéd, írás) adnak át egymásnak a zsidók. Ez a tudat nem azonos a zsidó vallással, és nem jár együtt feltétlenül a származással sem. Ez lényegében tehát egy speciális szekta-formának felel meg, és mint ilyen különösen kedvező kapcsolatot talál a fentebb leírt személyiségszerkezettel. E tudat tartalmi összetevői és a személyiségjegyek alkotják a zsidó létet, és hozzák létre azokat a termékeket, melyeket tisztelünk vagy megvetünk a zsidókban. Tudomásom szerint nincs más rassz, amely efféle tudati képződménnyel lenne felruházva, és nincs olyan más szekta, amelyik származást is magába foglal. A nemzettudatok – pl. a magyar – országhatárhoz, nyelvhez kötöttek, tehát alapjaikban nem virtuálisak (nem „narratívumok”, csak másodlagosan), és nem szekta jellegűek, nem kedveznek a fenti személyiségstruktúrának. Ezért nem lehet a zsidók hazája Izrael (sem), mert homogén szellemi környezetben a szekta megszűnik, a személyiség késztetései pedig nem élhetők ki. Pl. Kertész I. szívesebben menekül körbe a világban, minthogy Izraelben letelepedjen. Zsidónak csak relatíve lehet lenni, valami nem zsidó csoporthoz, lehetőleg többséghez viszonyítva. És ezért van az is, hogy a zsidók érzékenyebbek a virtuális térbeli támadásokra, pl holokauszt(mítosz)tagadás, melyre azonnal ugranak, szemben pl. a holokauszt valóságos, fizikai eseményeivel, melyekben ellenállást alig tanúsítottak, sőt aktívan közreműködtek. Zsidónak lenni tehát elsősorban nem származás kérdése, hanem szándéké. Ezért képesek zsidó származású emberek, ha akarnak, nem zsidók lenni, és fordítva: megfelelő tudati ráhatással zsidóvá válhat elvileg bárki. Több esetben tapasztaltam zsidóként kijönni pszichoterápiából eredetileg nem zsidó embert (ez, mellesleg, szakmailag több mint etikátlan). Ennek az állapotnak a racionális megértése tulajdonképpen lehetetlen, de igazán nagy lelki, szellemi terhet önmaguk számára jelent. A zsidók nagyon sokat foglalkoznak saját személyiségükkel, tudatukkal, identitásukkal, pontosabban ennek zavaraival, lényegében erről szól a pszichoanalízis (kb. 100 éve). Ám a „terápiás” eredmény, melytől azt várnánk, hogy a zsidó lét nem jelent problémát viselői számára, meglehetősen gyenge, pedig az érdemi önismeretnek igencsak itt volna az ideje (és lehetősége): a holokauszt árnyékában, nem is beszélve az ismét éledő antiszemitizmusról. Véleményem szerint az Ön könyve egy jóindulatú, nyugodt, empátiás segítség a zsidók önismereti munkájához. De hadd éljek egy képzeleti példával: egy 17 éves fiú épp ezekben a napokban válik zsidóvá, mert most éled a tudata. Ekkor elolvassa az Ön könyvét, gondolkodóba esik rajta, és megbeszéli az apjával, aki történetesen egy rabbi, mondjuk Landeszmann. Vajon ki fog győzni? Efféle lelki, identitásbeli háború minden zsidó életében legalább egyszer lezajlik, de rossz esetben permanensen fennáll. Nem zsidók – ez esetben magyarok – számára az Ön könyve, érzésem szerint, ha nem is nagymértékben, de némileg frusztráló. Számtalan helyen jelöli a háborúzó feleket két semleges fogalommal nacionalistáknak, és antinacionalistáknak. Csakhogy e két fogalom legfeljebb a képzelet senkiföldjén lehet azonos eszmei és gyakorlati értékű. Ez itt ugyanis Magyarország. Itt a nacionalizmus a magyar nép szeretetét, az antinacionalizmus pedig a magyar néppel való szembenállást, ellenségeskedést jelenti. (Ez minden más országban is így van, általában vett antinacionalizmus tehát nem is létezik.) Magyar földön a magyarokkal való szembenállást nem kell, nem is szabad eltűrnünk. A „terápiás” nyelvezet persze más, mint a hétköznapi. De vajon elvárható-e egy dolgozó, tehát fáradt átlagembertől, hogy a nap bármelyik percében kész legyen az egyébként őt sértő kommunikációra (rosszabb esetben cselekedetre) higgadt, toleráns, terapeutai reakciót adni? Az én válaszom az, hogy nem, sőt véleményem szerint a helyes terápiás reakció sem ez, hanem hogy megfogalmazzuk az érzéseinket, adott esetben indulatainkat is, és védekezünk. Ez még a pszichoterápiában is így van, feltéve, hogy a terapeuta képes fölvállalni saját magát, de a mindennapi élet nem lehet pszichoterápia. Ha az lenne, akkor lennének felsőbbrendű és alsóbbrendű emberek. Egyenrangúak és -értékűek vagyunk azonban, tehát senkinek sincs joga terápiás attitűdöt (faji alapú toleranciát) követelni a másiktól. A másik lényeges dolog pedig a zsidókkal kapcsolatban véleményem szerint az, hogy védeni kell magunkat velük szemben. Feltételezem, hogy ha Ön most írná ezt a könyvét, az utóbbi évek (véres) politikai eseményeinek tükrében, valamelyest másképp fogalmazna. Az, hogy a magyarok elleni háborút többségében a globalokratává vedlett posztkommunisták vívják, akik nagy többsége nem zsidó, igaz ugyan, de az ő „eszmeiségük” gyökértelen, múlandó, mint ahogy ők maguk is azok. Végezetül még egyszer szeretném tiszteletemet kifejezni a Törzsi trilógia iránt. Nagyon fontos, hiánypótló, gondolatébresztő műnek tartom. Nem tudom, hogy rendeztek-e a kötet kapcsán konferenciát, megbeszélést. Ha nem, javasolnám, hogy legyen ilyen, esetleg az ott elhangzottakat is nyomtatásban meg lehetne jelentetni. 2008-03-21
Kapcsolódó cikkeink A törzsi háború természetrajza Zsidóvért iszik a Bayer