Elszegényedõ vidék

Elszegényedõ vidék, megszûnõ praxisok, reménytelen betegek

Dr. Turi-Kovács Béla napirend elõtti felszólalása 2008. április 1-én.

2007 október 30 óta rendszeresen, minden hónapban szóvá teszem itt, a Tisztelt Ház elõtt annak a több mint 2 millió magyar embernek az élethelyzetét, sorsát, akikrõl a társadalom szeret megfeledkezni.

Szóvá tettem, hogy a téli idõszak - még az enyhébb telek esetén is - súlyos megpróbáltatással jár minden szegény ember, de különösen azok számára, akik nem részesülnek gáztámogatásban - mert nincs a lakásukban gáz - akik nem részesülnek fûtés támogatásban, mert ilyen támogatás nincs.

Szóvá tettem, hogy még dolgozni kívánó emberek száz és százezrei maradnak minden munkalehetõség nélkül, de a könyörtelen kormányzati politika még azokat is kiszorítja a piacokról, akik eddig õstermelõként kísérelték meg az életben maradást.

Elmondtam korábban, és most meg kell ismételnem, hogy az ÚJ Magyarország, az Új magyar falu programok éppen azokról feledkeztek meg, nyilván nem véletlenül, akik minden segítségre, támogatásra rászorulnának. Az a két, két és félmillió ember, akikrõl újra és újra beszélek, nem fog pályázni, mert nyilvánvalóan sosem rendelkezett és nem is fog pályázati önrésszel, ha bármilyen hitelekbõl próbálna is megvalósítani apró földecskéjén valamilyen beruházást, az utófinanszírozás a számára a beruházást lehetetlenné teszi.

Az elmúlt hónapok a szocialista-liberális egészségügyi ámokfutásról szóltak. A szocialisták és a liberálisok egymást kiegészítõ gõggel oktattak ki mindenkit, orvost, egészségügyi dolgozót, beteget. Megszüntettek nagy számban kórházi ágyakat, azzal az indokolással, hogy azok egy jelentõs részén nem is annyira beteg, mint szegény sorsú rászorultak mintegy gondozási helyen kaptak ellátást. Tûrhetetlennek nevezték, hogy az egészségügy ilyen szolgáltatásokat nyújtson. Régi rossz szokásuk szerint csak azt felejtették el megmondani, hogy hol vannak ,vagy hol lesznek azok az intézmények, amelyek ezeket az embereket befogadnák.

A magyar egészségügy számos gonddal és bajjal küzd, ezt senki nem vitatta. A magyar egészségügyben azonban orvosi esküjüket komolyan vevõ, gyakran áldozatokat is vállaló orvosok láttak, látnak el nagy számban olyan embereket, akiktõl legfeljebb köszönõ szóra számíthattak.

A szocialista-liberális egészség és egészségügyirtás elvezetett odáig, hogy ma több mint háromszáz helyen nincs háziorvos, így több mint 600 falu maradt alapellátás nélkül. Durva, nehezen minõsíthetõ csúsztatás volt, amikor Gõgös államtitkár úr arról beszélt, hogy már tíz évvel ezelõtt a vizitdíjhoz hasonlatos nagyságrendû paraszolvenciákat fizettek a betegek a háziorvosoknak. Azokon a vidékeken, ahol a munkanélküliség egy-egy településen az 50%-ot eléri vagy meghaladja, ahol a nyugdíjak 25-30ezer Forint körül kerülnek kifizetésre, szemérmetlen dolog azt mondani, hogy az orvosok paraszolvenciából élnének.

A valóság az, hogy 2003 óta az un. Fejkvóta, amit az orvos egy praxisához tartozó beteg után kap, egyetlen fillérrel sem nõtt. Ezért azonnali intézkedésre van szükség, olyan módon, hogy a kormány által április 1-tõl eltörölt vizitdíj pótlása késedelem nélkül megtörténjen, a fejkvóta pedig a 2009 évi költségvetésben minimálisan 25% növekményt kell biztosítson. Megállíthatatlanná válik különben a kistelepüléseken az egészségügyi alapellátás megszûnése. Az itt élõ emberek az élet viszontagságaitól meggyötörten többször és súlyosabban válnak beteggé, mint városi társaik. Számukra az egészségügy szociális jellegû fenntartása, azaz mindenki számára elérhetõsége az életben maradás lehetõségét biztosítja.

A liberálisok kormányzati szerepének megszûnte csak elõtérbe helyezi a szocialistáknak azt a felelõsségét, hogy haladéktalanul gondoskodjanak az egészségügyben eddig végrehajtott ámokfutás megszûnésérõl, mindenekelõtt a kistelepüléseken, az egészségügyi ellátás garantálásáról.

Végezetül tõlem szokatlan módon reflektálnom kell Gõgös államtitkár úr többszöri értelmetlen, de újra és újra elõforduló személyes támadására. Szeret engem jómódú ügyvédként aposztrofálni, akinek semmi köze a szegénység ügyéhez. Elõször és utoljára elmondom, hogy az én fiatalkorom, ifjúságom olyan nyomorúságban telt el, amirõl fogalma nem lehet annak, aki életrajza szerint ifjúkorától élvezte az állampárt támogatását, pillanatok alatt lett mûszaki ágazatvezetõ, majd termelési igazgató, és most államtitkár. Szögezzük azonban le, hogy egyikünket sem a múlt jogosítja a szegények ügyének képviseletére, az értük való küzdelemre, hanem azok a kényszerítõ körülmények, amelyeket döntõ részben a jelenlegi kormány teremtett meg.

Végezetül, amikor a falusi szegény emberekrõl szólunk, Gõgös államtitkár úr soha nem mulasztja el megjegyezni, hogy mi kisgazdák vertük szét a TSZ-eket, az állami gazdaságokat. Lehet, hogy ebben-abban hibáztunk, államtitkár úr, de a szétvert szövetkezetek, a megszûnt állami gazdaságok földjei és értékei valami csoda folytán ismét csak önökhöz kerültek. Itt van annak az ideje, hogy a kölcsönös vádaskodások helyett vegyék elõ az Új Magyarország tervet, a társadalom legszélesebb rétegeinek bevonásával, többek közt annak segítségével is teremtsék meg annak a lehetõségét, hogy Magyarországon orvosi ellátás nélkül ne maradjanak a kistelepüléseken lakó emberek.