Március idusa után

Március idusa után

Csontos Gábor: Március idusa után

Az Unió legnagyobb gondja, jelen pillanatban az, hogy valamennyi tagállama ratifikálja a lisszaboni szerződést. S nem az, hogy mi történik az államcsődben vergődő Magyarország lakosságával. A lassan birodalmi méreteket öltő, és birodalmi attitűdöket felvevő Unió számára ez az ország lassan egy tartomány szintjére zuhan vissza. Valahogyan úgy, ahogyan a Magyar Királyság betagozódott a Habsburg abszolutizmusok idején a Habsburg birodalomba.

Pedig milyen gyönyörű tavaszi idő fogadta volna az ünneplő tömegeket, ha…lettek volna ünneplő tömegek. Szégyenfolt volt az üres Kossuth tér, s szégyenfolt volt a hatalmas forradalmár, Petőfi árnyékában a törpe „maoilluzionista” Demszki (SZDSZ) főpolgármester. A még létező ultraliberális (országos és fővárosi) kormányhatalom két elhasználódott, hiteltelen hatalmassága rendőr és fémkordon mögé bújva próbálta világgá kiáltani önmaga hazugságtömkelegét. „Nem kell új rendszerváltás, nincs szükség a ’Szent-Korona-alkotmányra’, aki ilyeneket mond, az a szabadság ellensége…aki az 1848-as lobogót Árpád-sávos zászlóra cseréli, az semmit sem tud a mi történelmünkről.” (Demszki főpolgármester); „1848 mai üzenete nem a szabadság kivívása, hiszen az már megtörtént, hanem az igazi polgárosodás megvalósítása.”(Gyurcsány kormányfő)
Pedig! Pedig, most kellene igazán visszanyúlni azokhoz a dicső márciusi napokhoz, hogy percpolitikusaink valamilyen eligazodási pontot találjanak nem csak saját, hanem, esetleg, a haza további sorsát illetően. A parlamenti patkó bal –és jobboldalán üldögélő politikai elitünk még mindig nem érti, vagy nem akarja megérteni, hogy a válság itt van a nyakunkon, ami elől ők sem bújhatnak el. Túlélési ösztönüket eltompítja az a rosszul értelmezett helyzetértékelés, hogy Magyarországon nincs forradalmi hangulat, s nincsenek kifejezetten forradalmi vezetők sem: tehát, egyszerű adminisztratív, karhatalmi eszközök felhasználásával megakadályozható az utcai tüntetések spontán forradalommá kiteljesedése. A lassan az egész közszolgáltató ágazatokat felölelő sztrájkmozgalmak pedig letörhetőek időhúzással, kivárással, sztrájktörőkkel, s a beépített ügynökök romboló tevékenységével. S, minden mehet a régi, a számukra is kijelölt mederben, mint eddig. Pedig!
Forradalmi hangulat tényleg nincs az országban, hanem egy olyan megélhetési, szociális válság kezd kibontakozni, aminek kezdeti hullámzaja velejéig megborzongatta Demszky ’liberális’ városa polgár előkelőségeit. Nem a hatósági védelem nélkül hagyott vidék elharapódzott ’megélhetési bűnözésére’ (Kuncze, a Horn-kormány SZDSZ-es volt belügyminisztere) kell elsősorban gondolni, s nem is a március 9.-i nagyarányú ’igen’ voksok által generált kormányzó hatalmi bázis megrendülésére, hanem arra a közelgő pénzügyi cunami hullámra, amelynek epicentruma az USA, pontosabban, a New York-i ’Wall Streeten’ keresendő. S, amely elöl nincs menekvés, függetlenül politikai/hatalmi elitünk attól az eleve félreértelmezett premisszájától, hogy az ország neoliberális gazdasági-politikai alapokon nyugvó rendszerén nyugvó hatalmuk az EU tagság következtében hosszú távon biztosítva van.
„Az amerikai hitelválság hazánkra is kihat,…úgy, hogy drágulnak majd a hitelek.” Bogár László közgazdász véleménye szerint „hazánkban kialakult a stagfláció, ez olyan magas szinten beragadt inflációt jelent, ami lassú gazdasági növekedéssel, vagy akár recesszióval párosul.” A GKI egyetért: „Magyarországon egyidejűleg fenyeget az infláció és a recesszió”. Ehhez a gondolathoz már csak egy megjegyzés illik, „a svájci UBS Bank szerint a magyar főváros árai beérik a New York-i árszint nyolcvan százalékát. Eközben a negyedét keressük az amerikai és a nyugat-európai jövedelmeknek.” Hozzá tehetjük, vidéken ez az árszint még rosszabb arányokat ölt. Ezek az idézetek az elmúlt 18 év összes gazdasági/társadalmi bajait megjelöli. Hiszen, már évekkel ezelőtt, az IT (információs technológia) tőzsdei buborék beomlásakor (2000. év) érezhető volt a belső magyar gazdasági teljesítmény csökkenése, amit, részben a Széchenyi program beindításával próbált az Orbán-kormány ellensúlyozni. Vagyis azzal, hogy a gazdasági növekedést a belső lakossági fogyasztás növelésével akarta fenntartani, utánozva az egyesült államok fogyasztásnövekedésen alapuló (hamis premisszákra épülő) gazdaságpolitikáját, anélkül, hogy megváltoztatta volna a magyarországi gazdasági környezet szerkezetét. Az állami támogatások zöme nem a magyar tulajdonú termelő, produktív és innovatív, tőkeszegény közép-és kisvállalkozásokat erősítette, hanem, a nem produktív szolgáltatásokat (turizmus, élmény-wellness fürdők, stb.) feltőkésítésével vélték megtalálni az aranytojást tojó tyúkot. Elhibázott gazdaságpolitikai lépés volt az importot kiváltó hazai produktív ipari-mezőgazdasági szektor támogatásának elmulasztása, aminek minden következményét a 2004.-es Uniós csatlakozás óta egyre nagyobb mértékben érezheti a lakosság. Nem szabadna elfelejtenünk, hogy az egyre növekvő adóssághalmazt a megfelelő monetáris és fiskális politikán kívül csak egy tőkeerős hazai innovatív és produktív ipari- és mezőgazdasági bázison megtermelt többletértékkel lehet kordában tartani, illetve – a kamatos kamat nélküli tőkét visszafizetni.
Március 9.-e óta új helyzet van kialakulóban Magyarországon. Ennek az új helyzetnek politikai vetülete a kormányzó SZDSZMSZP koalíciós párton belüli félelem a hatalom elvesztésétől, és a hatalomban elkövetett korrupciós visszaélések felelősségre vonásától. Tom Lantos kezéből kihullott az SZDSZ-t védelmező pajzs, már nincs, és egyenlőre még nincs senki, aki Amerikából ideutazva rendet teremtsen és eligazítson. A velejéig romlott erkölcsű SZDSZ-ben kirobbant, az elnökválasztással kapcsolatos csalássorozat világosan megmutatta, mi is valójában ez a szövetkezés.
Március 9.-e után új helyzet van, ami egyértelműen Orbán Viktor nevével jelzett Fidesz-KDNP szövetség ’kezébe’ helyezte azt a társadalmi felelősség bizalmat, amivel visszaélve Orbán Viktor és párttársai végképp kitörölhetik magukat a hatalom bármilyen mértékű gyakorlásából. Ez a társadalmi felelősség-bizalom csak az Antall Józsefbe vetett bizalommal mérhető a rendszermódosítás hajnalán 1990-ben, s 18 év után Antall József néhai miniszterelnök megítélése a magyar közvéleményben – finoman szólva – nem pozitív. A magyar jogállamiság és demokrácia legnagyobb dicsőségére 18 év alatt egy felbomlott birodalomból (Szovjetunió) sikerült az országot átvezetni egy másik birodalomba (Európai Unió), ahol az ország ugyan olyan függőségi viszonyba került a birodalmi központtól, Brüsszeltől, mint Kádárék alatt Moszkvától. Csak kisebb gazdasági mozgástérrel. S jelentősen nagyobb életszínvonal csökkentéssel. Romló élet-lét-vagyonbiztonsággal.
A fideszes Szájer József, Phöle Gergely, stb. fémjelezte ’Szabadság Kör’ Tibetért tüntet, mintha a magyar társadalom legfontosabbnak vélt kérdéseiben nyugvópontra tértek volna az indulatok. Mintha a kárpát medencei magyarság sorsa megnyugtatóan rendeződött volna 1990től, különösen az Európai Uniós csatlakozás óta. Igen, megvalósult a ’határok’ légiesítése’. Miközben, a felvidéki magyarság legerősebb kulturális-nyelvi asszimilációjukat élik át az Európai Unió keretein belül. Kolozsvárott a neovasgárdisták tobzódhatnak, Funarral az élen, Délvidéken a magyarok megint félnek, Koszova függetlensége miatt. Kárpátalján nem létező történelmi hovatartozásról hebegnek az önfeledt, s önmaguk történelmét nem ismerő, Kárpátaljára 1945 óta betelepített ukránok az ungvári Turul szobor és a Verecke-hágói Honfoglalási emlékmű miatt.
Bokros Lajos (Bokros-csomag, 1996), a Közép-Európai Egyetem professzora, jóhiszeműen vélekedik úgy, hogy „amikor a magyarországi vállalkozások is elmenekülnek a magas közterhek miatt, nem lehet azzal számolni, hogy a külföldi tőke kihúzza hazánkat a csávából”. Jóhiszeműen téved, mert javarészben nem a magyar tulajdonú közép-és kisvállalkozások ’menekülnek’ (tőkehiány miatt), hanem azok a multinacionális vállalatok, amelyeknek lejárt az adómentességük, és amelyek elsősorban piacszerzés céljából vettek részt a magyarországi bonanza privatizációban (például a Danone a Győri Keksz –és Ostyagyár megvásárlásával, majd felszámolásában). Bokros szerint a megoldás kézenfekvő: „Nagy szükség lenne az iparűzési adó megszüntetésére, a munkaerőpiac korszerűsítésére, a közigazgatási és önkormányzati reformra is.” A ’ki fizessen adót’ kérdésére – valószínűsíthető a válasz is: azok, akiknek még van munkájuk. Akik ki vannak szolgáltatva munkaadójuknak, munkahelyi biztonság nélkül. A közigazgatás és az önkormányzatok pedig járuljanak hozzá minden környezet, természetromboló (multi cég) vállalkozás támogatásában. Minden megkötés nélkül. S, majd, ha a külföldi tulajdonos úgy dönt, hogy tovább áll, akkor a környezeti károk felszámolása is az ő dolguk legyen. És az utcára tett emberek segélyben részesítése is. Mert, csak ebben az esetben jön ide ismét a külföldi tőke. A magyar gazdaságot e fajta gazdaságfilozófiai gondolkodás tette tönkre, és juttatta el oda, ahol ma tart. S, ezért nem volt véletlen az sem, hogy a ’Közép-európai Egyetem’ megalapítását sem Prága, sem Zágráb nem engedélyezte, még az 1990-es évek elején. Csoda, hogy ma nagyobb teljesítménnyel dicsekedhet a cseh és a horvát gazdaság?
Bear Stearns, az ötödik legnagyobb amerikai befektetési bank csődje (2008. márc. 14.) az amerikai jelzálogpiacválság elmélyülésének mérföldkövének számít. Nem véletlenül jegyezte meg Alan Greenspan, az amerikai Fed. Reserve volt elnöke, 2008. március 17.-i jegyzetében, hogy az „utókor valószínűleg a II. világháború utáni időszak legszorítóbb amerikai pénzügyi válságának fogja tartani a jelenlegit, amelynek sok áldozata lesz.” Az ’áldozatok’ közé nyugodtan számíthatjuk a magyar exportot felvevő nyugat-európai gazdaságokat is, hiszen, a „világgazdasági krízis miatt jelentősen romlottak az eurózóna növekedési kilátásai is.”
Az Unió legnagyobb gondja, jelen pillanatban az, hogy valamennyi tagállama ratifikálja a lisszaboni szerződést. S nem az, hogy mi történik az államcsődben vergődő Magyarország lakosságával. A lassan birodalmi méreteket öltő, és birodalmi attitűdöket felvevő Unió számára ez az ország lassan egy tartomány szintjére zuhan vissza. Valahogyan úgy, ahogyan a Magyar Királyság betagozódott a Habsburg abszolutizmusok idején a Habsburg birodalomba.

Március 9.-e új helyzetet teremtett. S ennek az új helyzetnek kiaknázása csak egy előrehozott választás során valósulhat meg! Új rendszerváltás kell, amihez szükséges a Szent-Korona-alkotmány! Aki ezt támogatja, az a szabadság pártján áll…aki az 1848-as lobogó mellé Árpád-sávos zászlót is kirakja, az ösztönösen megérez valamit abból, amit a történelmünk üzen a számunkra! 1848 mai üzenete a szabadság kivívása, hiszen az még mindig nem történt meg! Csak azután kezdhetünk neki az egész nemzetet felölelő az igazi polgárosodás megvalósítására!

Csontos Gábor politológus