Nürnbergi Koncepciós Per

Holokamu zsidószappan

Ebben a témában a logikát nélkülözni szokták, mert az politikailag nem korrekt. A leghátborzongatóbb és legrágalmazóbb holokauszt megállapítás, hogy a németek szappant gyártottak az áldozataik testéből. Noha már az Első Világháborús hasonló vádról szinte közvetlenül utána kiderült, hogy hazugság, ennek ellenére a Második Világháború folyamán feltámadt és széles körben hitelt adtak neki. Mindezt annak a szemmel láthatóan meggyőző bizonyítékai ellenére, hogy a vád, mely szerint a németek szappant gyártottak emberi lényekből, hamis, ahogy a holokauszt történészek mostanában késedelmesen elismerik. A „RIF" szappanjel, amelyek a feltételezés szerint a „tiszta zsidó zsír" helyett állt, semmi zordabbat nem jelentett annál, hogy „Ipari Zsírellátó Birodalmi Központ" ("Reichsstelle für Industrielle Fettversorgung"), egy német hivatal, amely a háború alatt szappan és mosószerek gyártásáért és elosztásáért felelt. A RIF szappan egy gyenge minőségű pótszer volt, amely egyáltalán nem tartalmazott zsírt. Nem sokkal a háború után a németországi Flensburg közvádlói hivatala jogi eljárást kezdeményezett dr. Rudolf Spanner ellen a danzigi intézetben az emberi szappan gyártásában vitt szerepe miatt. De a nyomozás után az ügyet csendben félretették. Egy 1968. januári levélben a hivatal kijelentette, hogy a nyomozása megállapította, hogy a danzigi intézetben a háború alatt nem készült szappan emberi zsírból. Legutóbb, Walter Laqueur zsidó történész „tagadta meg az intézményesített történelmet" azzal, hogy az 1980-as könyvében, a „Szörnyű Titokban" elismerte, hogy az emberszappan történet valójában teljesen alaptalan. Gitta Sereny, egy másik zsidó történész a „Sötétségbe" c. könyvében megjegyezte: „Azt az általánosan elfogadott történetet, mely szerint holttesteket szappan és műtrágya készítésére használtak véglegesen megcáfolta az általában nagyon megbízható, „Náci Bűnöket Vizsgáló Ludwigsburgi Központi Hatóság". Deborah Lipstadt, a modern zsidó történelem professzora, hasonlóan „írta át a történelmet", amikor 1981-ben megerősítette, hogy: „Tény az, hogy a nácik sosem használták zsidók testét, sem mások testét, szappangyártásra." 1990. áprilisában az Izraeli Héber Egyetem professzora, akit egy vezető holokauszt történésznek tartanak, valamint Shmuel Krakowski, az Izraeli Yad Vashem Holokauszt központ levéltárának az igazgatója, megerősítette, hogy a szappan történet nem igaz. No persze ez a zsidó hazugság is vádpont volt Nürnbergnben.

5.3 Filmek

Közvetlenül a háború után mutatták be német hadifoglyok százezreinek és a német polgári lakosságnak a "Todesmühlen = A halál malmai" c. "dokumentumfilmet". A filmnek a lágerek szörnyűségeit kellett ábrázolnia és a német nép átnevelésére szolgált. De a film éles ellentmondásokat váltott ki és hitelességét sok néző kétségbe vonta. Így pl. Chamberlin helyenkénti nyugtalanságokról tudósít, melyek alkalmával az érintett közönség ellenállását csak erőszakkal lehetett letörni [24].
Kortárs tudósítások szerint a kritikát az okozta, hogy a koncentrációs táborok valószínűleg autentikus képsoraihoz a kibombázott német városok hullahegyeit illetve az »automatic arrest« lesoványodott német internáltjainak képeit fűzték hozzá KZ-áldozatként ábrázolva őket [25]. Totális hamisításként lepleződött le időközben az egyik filmdokumentum, amelyet az amerikaiak a Nürnbergi Perekben bizonyíttékként nyújtottak be. A film a meggyilkot zsidók aranyfogainak megtalálását mutatja be a Frankfurti Reichsbankban[26]. A per alatt és a későbbi kutatások alatt bebizonyosodott, hogy az amerikaiak ezt a jelenetet elejétől végéig megrendezték[27].
A holocaust (a görög holos = teljes és kausis = tűz szavakból származtatva) szót sem a nácik, sem a győztes hatalmak nem használták és Németországban csaknem teljesen ismeretlen volt. Még az 1979-es nagy Brockhaus lexikon sem tartalmazza etimológiai magyarázatát. A négy részes , Marvin Chomski által rendezett "Holocaust" című, 1979 januárjában sugárzott TV-film sugárzása után azonban közismertté vált a fogalom.
A szó szoros értelmében máról holnapra egész Németország megrendüléssel beszélt az újonnan megtanult fogalomról[28]. Bár Marvin Chomski „doku-soap“-jának kevés köze volt a realitáshoz, a film propaganda szempontból teljes siker volt. A film óta emóció, pátosz és megrendülés néz szembe a hivatalos történelmi igazságot megkérdőjelező kérdésekkel.
A „Schindler listája“ (1993) c. film bár valamennyivel árnyaltabb ábrázolású, mégis nagy a propagandisztikus hatása, hiszen az ilyen filmek közönségének évtizedek óta szuggerálják, hogy a történelmi igazság éppen aktuális változatában kételkedni tabu. Addig, amíg az ebben érdekelt köröknek sikerül a "holocaust" téma tényeken nyugvó, nyilvános megvitatását megakadályozni, mindig jönni fognak újabb és újabb filmek ebből a fajtából és egyre jobban el fognak távolodni a történelmi igazságtól.

6. Tanúvallomások

Ha a holocaustról szóló standard-műveket tanulmányozzuk mint pl. Raul Hilberg Die Vernichtung der europäischen
Juden = Az európai zsidók megsemmisítése[29], Eugen Kogon Der SS Staat = Az SS-állam[30] vagy Jean-Claude Pressac Les crématoires d'Auschwitz = az auschwitzi krematóriumok[31], meglepődve állapíthatjuk meg, hogy a hagyományos holocaust-irodalom egyetlen egy eredeti dokumentumot sem idéz, amely a holocaust propagált változatát alátámasztja.

A neves francia történészJ. Baynac 1996-ban egy újságcikkben beismerte, hogy a holocaust ismert ábrázolása néhány tanú vallomásán alapszik[32]. Ezek nem pártatlan semleges tanúk voltak, hanem csaknem kizárólag egykori KZ-foglyok, akik részéről nem volt várható objektivitás a németek felé. Az ilyen jellegű tanúvallomásokat a jogászok jó okkal a legkevésbbé hiteles bizonyító eszköznek tekintik.

6.1 Nürnberg – Az utolsó csata

David Irving brit történész Nürnberg - Die letzte Schlacht = Nürnberg - az utolsó csata[33] c. könyvében szemléletesen ábrázolja, milyen eszközöket alkalmaztak a győztesek, hogy bebizonyítsák a zsidókon elkövetett tömeggyilkosságokat. A könyv mindenkinek ajánlható, aki a nemzetközi jog eme sötét fejezete iránt érdeklődik. Már egy rövid pillantás az IMT (Nemzetközi Katonai Törvényszék) szabályzatába megyőzi az embert, hogy itt nemcsak hogy figyelmen kívül hagyták a jogállamiság alapvető szabályait, hanem egyenesen gúnyt űztek azokból. Néhány példa:
A 18. cikkely előírta a gyorsított ügymenetet. Ez a passzus lehetővé tette a vádlóknak, hogy csak a terhelő dokumentumokat vegyék figyelembe a tonnaszámra lefoglalt dokumentumokból. Felmentő dokumentumokat vagy tanúvallomásokat szisztematikusan elfolytottak.
A 19. cikkely szószerint: „A tribunál nem köteles a bizonyítási eljárásmód általános szabályait figyelembe venni. A lehető legnagyobb mértékben ragaszkodni kell egy gyors és informális eljárási módhoz, és minden beadványt elfogadunk, amely hasznos a bizonyítás számára.” Ez a rendelkezés a gyakorlatban azt jelentette, hogy az ügyész minden vádat ellenőrizetlenül elfogadott terhelő anyagként, míg a védelem számára nem volt megengedett a védelmet szolgáló anyagot benyújtani vagy bizonyítási eljárást kérni, vagy a vád tanúit kihallgatni. Revízió vagy fellebbezés kategorikusan ki volt zárva.
A 21-es cikkely szó szerint: "A bíróság ne kérjen általánosan ismert tényekhez bizonyítékokat, hanem hivatalosan vegye azokat tudomásul." Így sikerült aztán a győztesek törvényszékének "minden idők legnagyobb tömeggyilkosságát" mint bizonyított tényt prezentálni, anélkül, hogy egyetlen egy esetben is elvégeztek volna egy törvényszéki boncolást egy olyan áldozaton akit " úgy gázosítottak el". Az állítólagos bűntárgyakhoz (gőz-, vákum- és gázkamrák, atombombák, légkalapács, földalatti krematóriumok) további magyarázatot nem fűztek.

6.2 Manipulált tanúk

Röviddel a háború után hiányzott még a "rendezés" a számos tanúvallomás koordinálásához. Csak így magyarázható, hogy az állítólagos vagy tényleges szemtanúk egymásnak teljesen ellentmondó vallomásokat tettek eskü alatt. („written affidavits“), melyek abszurd dolgokat tartalmaztak. Így pl. csak Treblinkára nyolc különböző ölési módot részleteztek, többek között az áldozatok beszórását oltatlan mésszel, vagy a már említett vákum- és gázkamrákat.
Auschwitz vonatkozásában is jelentősen ellentmondtak egymásnak az ábrázolások kezdetben. A lengyel ellenállás tudósításaiban sehol nem volt szó Zyklon B-ről, ehelyett harci gázokról, elektromos áramot vezető futószalagokról és légkalapácsokról tudósítottak[34].
1945 márciusában egy szovjet bizottság közzétette jelentését az Auschwitzi halálkombinátról[35] . A Nürnbergi perek tanúit kétségtelenül jelentősen befolyásolták az erről szóló sajtójelentések. Így a kezdeti ellentmondások ellenére később már minden tanú egyhangúlag állította, hogy Auschwitzban nem kevesebb, mint 4 millió embert öltek meg gázkamrákban Zyklon B-vel. Meglehetősen sokáig, az ötvenes évek közepéig tartotta magát a tusolófejes változat, valakik egyszerűen nem tudtak a kedvenc elmélettől elrugaszkodni, mely szerint kinyitották a zuhanyzót és víz helyett cianidgáz ömlött ki. E sorok fordítója az ötvenes évek végén kisdiákként látott tusolófejes propagandafilmet iskolájával...

6.3 Abszurd és bizonyíthatóan hamis tanúvallomások

Ha a vád kizárólag tanúvallomásokra támaszkodik, a tanúk védelem általi alapos kikérdezése minden büntetőper elengedhetetlen része. Az IMT-alapszabályok azonban éppen ezt nem tették lehetővé, mert a legtöbb tanú csupán "eskü alatti írásos tanúvallomást (written affidavits)“ tett és a tárgyaláson meg sem jelent. Így a tanúk vizsgálódás nélkül állíthatták a legabszurdabb dolgokat.
Franz Blaha szemtanú például azt állította „written affidavit“-jában[36], hogy Dachauban sok embert öltek meg gázzal, de semmiféle közelebbi adatot nem közölt, milyen gázt használtak és mennyi embert öltek meg. Blaha tanúvallomása alapján Dachau számított 1960-ig a náci rezsim legfontosabb megsemmisítő táborának. Csak miután számos kortárs szkeptikus kérdései következtében kiderült, hogy Blaha vallomása egy síma hazugság volt, kényszerült a Dachau-i KZ emlékhely egy tábla elhelyezésére az állítólagos gázkamrában a "nem volt üzemben" felirattal.
Rodolf Vrba, alias Walter Rosenberg az auschwitzi gázkamrák egyik legfontosabb és legtöbbet idézett szemtanúja. Könyvében[37] nagy precizitással, szinte fanatikusan tisztelve a pontosságot (Alan Bestic a könyv előszavában) írja le az auschwitzi elgázosításokat. De amikor Vrba-t 1985-ben először hallgatta ki egy kanadai ügyvéd és tett fel neki keresztkérdéseket, néhány kibúvó és mentőhazugság után beismerte, hogy egyetlen elgázosítást sem látott. Kijelentette továbbá, hogy könyvének írásakor élt az írói szabadsággal („licentia poetarum“) [38].

Paul Rassinier

Paul Rassinier, francia szocialista és ellenálló, maga is évekig volt fogoly Buchenwald-Dora-ban, a háború után behatóan foglalkozott a tanúvallomások hitelességével. "Az európai zsidók drámája"[39] c.művében a következő eredményt közli:

15 év óta mindahányszor, ha valaki nekem Európa bármely nem szovjet megszállású szegletében egy tanút nevezett meg, aki maga is tanúja volt az elgázosításoknak, időt nem fecsérelve odautaztam, hogy felvegyem a vallomását. Mindig ugyanaz történt: Aktákkal a kezemben a tanúnak olyan sok és igen precíz, pontos kérdést tettem fel, hogy az szemmel láthatólag igen rövid ideig tartotta fenn a hazugságait, és rövid idő után avval magyarázkodott, hogy egy igen jó - sajnos közben elhunyt - ismerőse mesélte el neki ezeket a dolgokat, akinek kijelentéseit nem lehet megkérdőjelezni. Ilyen módon több ezer kilométert tettem meg keresztül-kasul Európában.
Akik a holocaust fontos tanúinak hitelességével szeretnének behatóbban foglalkozni, az alábbi, német nyelvű irodalomra hívjuk fel a figyelmét:

Manfred Köhler
A holocaust tanúvallomásainak és a tettesek vallomásainak értéke
Robert Faurisson
Auschwitz gázkamráinak tanúi
Jürgen Graf
A háború alatti elgázosítások tanúinak vallomásai a német koncentrációs táborokból

A tervszerű népirtásra nincs bizonyíték

http://vho.org/aaargh/fran/livres5/harwoodmag.pdf - Richard Harwood : Tényleg 6 millióan haltak meg?
http://www.freepress-freespeech.com/holhome/konyvek/harw1.htm - ugyanaz, csak html verzióban

Képhamisítás téma linkjei :
http://www.freepress-freespeech.com/holhome/kiscikk1/bilddok.htm - hamisított fotók
http://www.freepress-freespeech.com/holhome/kiscikk2/summary1.htm - légifelvételek

A hazaszeretetettől való elriasztás

Az állításnak, hogy a II. vh-ban hat millió zsidó halt meg, sokkal továbbmutató jelentősége van a brit nép és más európai népek számára, mint amennyi előnyt a zsidó népnek hozott. És itt jön a kérdés magja: Miért a nagy hazugság? Mi a célja? Elsősorban arra használatos, hogy mindenféle hazaszeretetet vagy nacionalizmust csírájában elfojtson.

Ha a brit nép vagy bármely más európai nép megkísérel patriotikusan viselkedni és a nemzet összetartásaval a nemzeti állam túlélését egy olyan korban biztosítani, amelyben a nemzeti állam túlélése veszélyeztetve van, ezt azonnal 'neonácizmusnak' szidják. Mert ugye a nemzeti szocializmus nacionalista volt, "és mi mindannyian tudjuk, hogy mi történt akkor- hat millió zsidót semmisítettek meg!". Amíg ez a mítosz él, a népek ezzel a rabszolgalánccal lesznek leláncolva.

A nemzetek közötti tolerancia és megértés gondolatát az Egyesült Nemzetek veri a fejünkbe, míg a hazaszeretet, a nacionalizmus, a szabadság és függetlenség egyetlen garanciaja, meg lesz szüntetve. Így fenyeget a cionista oldal az 'Auschwitz' szóval, amikor az a célja, hogy a nemzeti öntudatot elnyomja és megsemmisítse. Manvell és Fraenkel, a zsidó írópár teszi ezt világossá a következőképpen: "Az európai és Amerikai fehér fajok az évszázadok folyamán magukat mint uralkodó népet tekintették. A huszadik század, Auschwitz százada tette az első lépést a sokfajú partnerviszony elismerésére.". Mindenki csodálja a zsidó nép sikerét, ahogy az az évszázadok folyamán és még ma is a saját faját tisztán tartotta és tartja. Ebben a fáradságukban erősen támogatja a zsidókat a hat millió meseje, amely mítoszként húzza alá a nagyobb zsidó szolidaritás szükségességét. Sajnos, ez a hazugság más népeknél ennek az ellenkezőjét hozta. Ezek harcra és önmaguk fenntartására képtelenek lettek.

Zsidók a kivándorlást 'megsemmisítésnek' nevezték.

Nagyon jelentős, hogy bizonyos zsidók nagyon gyorsan úgy határoztak, hogy ezt a belpolitikát megsemmisítésnek nevezzék. 1936-ban Lion Furchtwanglernek megjelent egy németellenes propagandakönyve: 'A sárga folt: 500 000 német zsidó kiirtása' címen (Párizs, 1936), és ez ennek tipikus példája. A valósággal ellentétben az első oldaltól kezdve a zsidók megsemmisítéséről beszél, és a kivándorlást a német zsidók 'fizikai megsemmisítésének' nevezi. Éppúgy, a náci koncentrációstáborokat a népirtás lehető eszközeinek tekinti és itt különösen arról a Dachauban internált 100 zsidóról esik szó, akikből 60 már 1933 óta ott volt. Egy másik példa a német-zsidó kommunista, Hans Beimler műve: 'Négy hét Hitler halálos kutyái karmában: A náci haláltábor, Dachau', amelyet 1933 elején New-Yorkban adták ki. Beimlert marxista kapcsolatai miatt tartóztatták le, de már 3 hónap múlva szabadon engedték. Ő állítja, hogy Dachau haláltábor volt. Az NDK hű kommunistáknak a Hans-Beimler rendet adta jutalmul.

Az a tény, hogy fajilag vagy politikailag elfogult személyek náciellenes népirtáspropagandát már olyan korai időkben terjesztettek, egy szellemileg független olvasóban óvatosságot kell hogy ébresszen, ha ilyen történeteket hall a háború idejéből. A zsidó kivándorlás bátorítását nem szabad a háború előtti koncentrációstáborok céljával összekeverni. Ezeket arra használtak, hogy politikai ellenfeleket és bomlasztókat - elsősorban liberálisokat, szociáldemokratákat és kommunistákat internáljanak, melyek közül néhányan zsidók voltak, mint pl. Hans Beimler. A Szovjetunió rabszolgasorban tartott milliói mellett a német koncentrációs táborok lakóinak száma igen csekély volt. Reitlinger szerint 1934 és 1938 között 20000 körül mozgott és a zsidók száma 3000 alatt. (Az SS - Egy nemzet alibije (Alibi einer Nation) London, 1956, 253 oldal).

Hamisított fényképek

Nem csak a Belsenihez hasonló szituációkat aknázták ki szégyentelenül, hanem a propaganda nagyvonalúan hamisított bűntények fényképet és filmjeit is felhasználta. Az a különleges helyzet, amelyet Belsenben találtak, az csak néhány másik táborra volt igaz.

A legtöbb tábor nem ért meg ekkora nehézségeket és a táborlakók viszonylag jó egészségben érték meg a háború végét. Ennek eredményeképpen tudatosan vetettek be hamisításokat, hogy a rémes viszonyokat túlszínezzék.

A brit Catholic Herald c. újság egy ilyen hamisítást leplezett le 1948 október 29-én. A cikk elmondta, hogy Kasselben, ahol minden felnőtt német lakost arra kényszerítettek, hogy egy Buchenwaldról szóló 'rémfilmet' végignézzen, egy Göttingeni orvos felismerte magát, ahogy meztelen áldozatokat néz. Miután első ijedtsége elmúlt, felismerte, hogy azt a filmrészletet látta, amelyet 1945 február 13-án vettek fel Drezda szörnyű bombázása után, ahol ő mint orvos dolgozott. A kérdéses filmet Kasselban 1948 október 19-en mutattak be. A Drezdát ért légitámadás során 135 000 ember halt meg, legtöbbje menekült asszonyok és gyerekek. A támadás után az áldozatokat vasrostélyokra tették és 400-500-asával elégették őket, ami néhány hétig tartott. Ezek voltak azok a jelenetek, amelyek a bemutatott film szerint Buchenwaldból származtak, de az orvos felismerte a csalást. A háborús fényképek hamisítása nem új.

További információ erről pl. Arthur Ponsoby könyvében olvasható: A háborúk hazugságai. (London, 1928). Ez a könyv az első világháborúból német kegyetlenségekről mutat be hamisított képeket. Ponsoby az ilyen trükköket 'hullagyár' és 'belga csecsemők kéz nélkül' -nek nevezi. Ezek a képek meglepően hasonlítanak a náci 'bűnözés' képeihez. F. J. P. Veale elmondja, hogy az 'emberszappan' kifejezést a szovjetek vezettek be a nürnbergi tárgyalások során mintegy az első háborús brit 'hullagyár' utánzásaként, amely azt állította, hogy a rettenetes németek állítólag a hullákból különféle nyersanyagokat állítottak elő. (Veale, ugyanott, 192. oldal). Emiatt a vád miatt a brit kormány 1918 után bocsánatot kért.

1945 után ezt a mesét újra életre hívtak az emberbőrből készült lámpaernyők és az emberi testből főzött szappan történetének formájában. Manvell és Fraenkel fogcsikorgatva ugyan de elismerik, hogy a Buchenwaldi perben a lámpaernyő bebizonyítása később nagyon kétségesnek tűnt (A példátlan bűntény, 84. oldal). Ez a mese egy írásos esküvel bizonyított vallomásban volt, amelyet egy bizonyos Andreas Pfaffenberger adott le, abból a fajtából, amelyet már ezelőtt megbeszéltünk. Lucios Clay tábornok 1048-ban azt nyilatkozta, hogy a perben használt írásbeli nyilatkozatok nem állták meg a helyüket egy későbbi pontosabb vizsgálatban, ahol kiderült róluk, hogy írójuk 'hallott a dologról'. A hatmilliós mese viszonylatában előforduló hamisított fényképekről kitűnő mű Udo Walendy könyve 'Képdokumentumok a történelemíráshoz', (Vlotho/Weser 1973). Számtalan példájából egyet veszünk elő. Az első fénykép származása ismeretlen, a második egy fotomontázs. A pontosabb vizsgálatnál kiderül, hogy az álló alakokat az első képről vették és egy csomó hullát másoltak eléjük. A rácsot leretusálták a képről és így állt elő egy tökéletesen új 'rémfotó'. Ez a nyilvánvaló hamisítás van R. Schnabel könyvében : SS- hatalom erkölcs nélkül (1957, Frankfurt), a kép aláírása: Mauthausen. (Walendy még 18 hasonló példát ad meg Schnabel könyvéből. ). Ugyanez a fénykép jelent meg a nemzetközi haditörvényszék eljárásában, XXX kötet, 421. oldal, hogy állítólag a Mauthauseni tábort mutassa be. Továbbá felirat nélkül hozzák Eugene Auroneau Koncentrációstábor Dokumentum F. 321 a Nürnbergi nemzetközi bíróság részére; Heinz Kühnrich: Az SS állam (Berlin, 1960), 81, oldal; Vaclav Berdych: Mauthausen (1959, Prága); Robert Neumann: Hitler, A harmadik birodalom emelkedése és bukása, (1961, München).

A népirtásra nincs bizonyíték

A Vöröskereszt jelentésenek egyik legfontosabb aspektusa az, hogy a háború végen kétségkívül bekövetkezett halálesetek valóságos okát megvilágítja. A jelentés ezt mondja: "Az invázió utáni zavaros németországi állapotok, amikor a táborok élelmiszerellátása nem volt rendszeres, az éhhalál növekvő számú áldozatot követelt. Maga a német kormány a helyzet által felriasztva 1945 február elsején informálta a Vöröskeresztet. Az 1945 márciusában a Vöröskeresztes bizottság és az SS tábornok Kaltenbrunner között lényeges eredményeket hoztak. "A segélyszállításokat akkortól fogva maga a Vöröskereszt oszthatta szét és a Vöröskeresztnek joga volt minden táborban egy-egy képviselőt tartani. . . ". (II. kötet, 83. oldal).

Természetesen a német hatóságok azon fáradoztak, hogy a helyzetét megjavítsák.

A Vöröskereszt ezt nagyon világosan meg is mondja, hogy ebben az időben az élelmiszerszállítások a szövetségeseknek a német közlekedési rendszer elleni légitámadásai miatt nem voltak működőképesek, és az internált zsidók érdekében tiltakozott a szövetségesek 'barbár légiháborúja' miatt. (Inter Arma Caritas, 78. oldal).

1944 október 2-án a Vöröskereszt nemzetközi bizottsága figyelmeztette a német külügyi hivatalt, hogy a német közlekedési rendszer összeroppanása esetén az éhínség az egész lakosságot fogja sújtani.

Ha az ember ezzel a részletes háromkötetes jelentéssel foglalkozik, akkor fontos hangsúlyozni, hogy a nemzetközi Vöröskereszt küldöttei a tengelyhatalmak által megszállt Európában a zsidók szándékos megsemmisítésének semmiféle bizonyítékára nem találtak. Az 1600 oldalas jelentés sehol sem ír gázkamrákról vagy hasonló eszközökről. Elmondja, hogy a zsidók a többi nemzetekkel együtt nehézségeket és hiányokat érték meg, de a teljes hallgatás a tervszerű megsemmisítésről a hat milliós legenda világos ellenbizonyítéka. Éppúgy mint a Vatikán képviselői, akikkel együtt dolgoztak, a nemzetközi Vöröskereszt sem csatlakozott a szokásos vádaskodáshoz.

Ami a tényleges halálozási arányt illeti, a jelentés azt hangsúlyozza, hogy a táborokban szolgáló zsidó orvosok többsége a keleti fronton dolgozott az ott dúló tífuszjárvány visszaszorításán, így aztán az 1945-ben a táborokban kitört tífuszjárványt nem tudták leküzdeni (I. kötet, 204. oldal).

Egyébként állandóan azt állítják, hogy a tömeges kivégzések zuhanyozóknak álcázott gázkamrákban történtek. Ez a vád sem állja meg a helyet a jelentés olvasása után: " Nemcsak a mosdókat hanem a fürdőket és a mosodákat is megvizsgálták a bizottság tagjai. Gyakran javasolták higiéniai berendezések javítását, megnagyobbítását vagy felújítását.

Nem mindenkit internáltak.

A Vöröskereszt jelentésének III. kötetenek 3. fejezete (zsidó civillakosság) azt a segítséget írja le, amelyet a szabad lakosságnak adtak, és ez a fejezet teljesen világossá teszi, hogy messze nem internáltak minden zsidót, hanem sokan közülük bizonyos megszorításokkal a szabad civillakosság között maradtak. Ez az állítólagos 'megsemmisítési programm alaposságával' ellentétben áll, és a hamis Hoess memoárok azon állításával, hogy Eichmann súlyt helyezett rá, 'minden elérhető zsidót' letartóztatni. Szlovákiában például, amelyert Eichmann segédje, Dieter Wisliceny volt felelős, a jelentés megállapítása szerint a zsidó kisebbség nagy részének megengedték azt, hogy az országban maradjanak, és 1944 augusztusáig ez a terület a viszonylagosan biztosabb területek köze tartozott, különösen lengyelországi illetőségű személyek számára. Azok akik Szlovákiában maradtak, az 1944 augusztusi német csapatok elleni felkelésig biztonságban éltek ott. Az megfelel a valóságnak, hogy az 1942 május 15-i törvény zsidók ezreinek börtönbe zárásával járt, akik azután táborokban laktak, ahol az ellátás és a szállás elfogadható volt és ahol az ott lakóknak megengedtek, hogy fizetés ellenében dolgozzanak a szabadpiac feltételeihez hasonló körülmények között. (I. kötet, 646. oldal).

"Nyílván ezek a táborok üdülőközpontok voltak, ahol a munkába megfáradt rabok este édesen aludhattak kényelmes barakkjaikban miután tekintélyes fizetésüket, eldorbézolták a tábori kantinban."

A német civileknek sem volt mit enniük!!!

Sok olyan menekülttáborban fotóztak USA katonák, ahol NÉMETEK voltak, a bombázások elől a városokból kievakuálva. Sokan meghaltak tífuszban. Egy ilyen táborról, és csont-bőr lakóiról jó sok képet csináltak anno.

Ezek nem is voltak zsidók. Városokból a Drezda után kimenekítettek sokakat így,már aki nem hadiüzemben dolgozott, persze. A Pearl Harbor, ahol az amik tudtak a támadásról, sőt ők készítették a csalit, azaz azért állomásoztak ott hajók-repülőgépek, mert ha Japán belép a háborúba USA ellen, akkor a németek is hadat kell üzenjenek USA-nak. Hitler ezt szerette volna elkerülni.

A 3 millió körüli európai zsidó nagy része nemcsak az internálást kerülte el, hanem az egész háború folyamán folytatódott a zsidók kivándorlása, általában Magyarországon, Románián és Törökországon keresztül. Érdekes módon a háború utáni kivándorlást a birodalom a németek által megszállt területekről a háború után is megkönnyítette, mint például azoknak a lengyel zsidóknak az esetében, akik a megszállás előtt Franciaországba kerültek. " A Lengyelországi zsidókat, akik Franciaországi tartózkodásuk során amerikai bevándorlóvízumot kaptak, a németek amerikai állampolgárként kezelték, és a délamerikai országok által kiállított útlevelek érvényességét elismerték. " (I. kötet, 645. oldal). Mint jövendőbeli amerikai állampolgárokat ezeket a zsidókat az amerikai idegenek számára fenntartott területen a Délfranciaországi Vittelben gyűjtöttek össze. Különösen az Európai zsidók kivándorlása Magyarországról folytatódott anélkül, hogy a német hatóságok ezt akadályozták volna. "1945 márciusáig", mondja a Vöröskereszt jelentése, " azok a zsidók, akinek Palesztinába volt beutazási vízumuk, elhagyhatták Magyarországot. " (I, kötet, 648. oldal). Még a Horthy kormány 1944-ben történt leváltása a Szovjetunióval való fegyverszünetkötési kísérlet után és az új, a németktől függőbb kormány alatt is. A Vöröskereszt bizottsága biztosította a brit és az amerikai kormány ígéretét, "minden segítség megadására, a zsidók Magyarországról való kivándorlásának a megkönnyítésére". és az USA kormányától azt a hírt kapta a bizottság, hogy "az Egyesült Államok kormánya most megerősíti azt a támogatást, amelyet minden zsidónak nyújt, akinek a kiutazását engedélyeztek. " (I kötet, 649. oldal).

Az európai kultúrkör általános leépülésének egyik fokmérője a jogszolgáltatás hanyatlása. Európa-szerte új jogi fogalomként kerül a szankcionálható cselekmények közé a holokauszt tagadása. A szólásszabadság megfoghatatlan és ködös koncepcióján túl további érdekes kérdéseket is felvet egy puszta elvi kérdés, egy szkeptikus álláspont büntethetősége. A fejlettnek hitt európai jogrend inkvizíciós gyakorlattal védi a vallásos rangra emelt holokauszt-mítoszt, illetve annak dogmatikus állításait.

Nem érthetetlen ez a szándék, ha figyelembe vesszük, hogy a zsidó önazonosság legmeghatározóbb eleme immár nem a közös hit, hanem az egykori üldöztetés emléke, annak kihasználása politikai és gazdasági célok érdekében.

Az új kor vallásának torz bálványa a jól bevált módszer szerint nem tényekből, hanem erőteljes érzelmi töltettel ellátott, megkövetelt és kierőszakolt vakhitből épül. Az új dogma célja kettős: zsidó közösségeken belül a modern kor átkaként gyengülő vallásos kohézió szerepét veszi át és legitimálja a szörnyszülött Izrael államot, valamint palástolja a globálisan tapasztalható és egyre erősödő zsidó arroganciát.

Miért üldözik a revizionistákat?

David Cole 1992-ben meglátogatta Auschwitzet, először egyszerű turistaként. Személyes idegenvezetésre fizetett be, és viselte a yarmulkét, azaz a lengyelországi zsidók által viselt kipát, hogy mindenki láthassa, hogy zsidó. Videót készített minden helyszínről, hogy kivizsgálja a holokauszt vitatott állításait. A JDL nevű cionista szervezet megfenyegette, hogy megölik. A holokauszt nap mint nap az emberek elé kerül mint téma, és mindez politikai célokat szolgál. Tényként tanítják, és a médiák többsége is tényként kommunikálja, pedig nem az történt, mint ami a hivatalos verzióban szerepel.