Jobbágysors

Jobbágysors

Csontos Gábor : Jobbágysors 2007

„1. És mondám én: Halljátok, kérlek, Jákób fejedelmei és Izrael házának vezérei: Nem a ti tisztek-é tudni az ítéletet?

2. Ti, kik gyűlölitek a jót és kedvelitek a gonoszt! A kik levonszátok (= az utolsó fillértől is megfosztanak -CsG.) róluk a bőrüket és a csontjaikról az ő husokat!

3. A kik megeszik az én népemnek húsát, és lenyúzzák róluk bőrüket, és összetörik csontjaikat, és feldarabolják, akár csak a fazékba, és mint húst a tálba.

5. Így szól az Úr a próféták ellen, a kik elnémítják az én népemet, a kik, ha van mit rágniok (=megélhetésük -CsG) békességet hirdetnek, az ellen pedig, a ki nem vet valamit a szájokba (=nem korrumpálható - CsG), hadat indítanak.

6. Azért éjszaka száll rátok, hogy ne lássatok, és sötétség jő rátok, hogy ne jövendelhessetek, és a nap lemegy a próféták felett, és elsötétül rajtatok a nappal.

8. Én ellenben megteljesedem az Úr lelkének erejével, és ítélettel és hatalommal, hogy hirdessem Jákóbnak az ő vétkét, és Izráelnek az ő bűnét.” (Mikeás próféta könyve, 3. A világi és egyházi vezetők büntetése, 1,2,3,5,6,8 versek, Károli Biblia, Bp. 1989 kiadás)

Nem tökéletesen leírtak-e a mai Magyarország helyzete? Fent, a nemzetközi tőke árnyékában tobzódó percemberek, s itt lent, a porban, a megvezetett, gondolkodni nem képes, de nem is akaró, kiszolgáltatott, s lassan nincstelenné váló perctömeg sivítása. Ez ma Magyarország, amely az Európai Unióban már csak névlegesen, formailag tagország, tartalmi és gyakorlati szempontokból, kerületekre (régiókra) felosztott földdarab. Miért tagadjuk? A felismerés sokakban tisztázhatja helyzetünket, s helyzetüket. Választások, és egyéb, parlamentáris demokráciának csúfolt formajogosítványok helyett végre felmérhetjük helyünket a Nap alatt. Igen, 17 évvel ezelőtt nem ezt szerettük volna, hanem egy semleges, felszabadult, gazdaságilag erős, nemzeti alapokon nyugvó Magyarországot. 17 év alatt einstandoltak bennünket: a nemzetet, a társadalmat, a népet, a lakosságot; elsősorban belülről, hathatós külső támogatással.

Nehéz, súlyos szavak ezek, esetleg vagdalózások, konkrétumok nélkül? Kormányok jöttek, kormányok mentek, s az 1987/88-ban elkezdett társadalom átalakítási folyamat hol kisebb, hol nagyobb intenzitással, de változatlan erővel tovább folytatódik. A dialektikus materializmus alapján, a ’cél szentesíti az eszközt’ hagyománya mentén. Vajon mi lehet az a cél, aminek eléréséhez az utolsó 17 év kormányai a parlamentáris demokráciák hatalommegosztásának valamennyi eszközét bevetették, hogy az megvalósuljon? Talán, a kezdeti kiindulási pont a még, egyelőre csak csírájában létező Európai Unióhoz csatlakozás előmozdítása lehetett (1993 ősze, Boros Péter miniszterelnök csatlakozási szándéknyilatkozata)?

Időközben, a világ is nagyot változott. Színre lépett a globalizáció, az újragyarmatosítás fedőszerveként, s ebben a konstellációban a Kárpát-medence közepe, geostratégiai központként valakiknek, valamilyen szervezeteknek a domíniumává (magánbirtokává) kellett, hogy váljon. Amennyiben elfogadjuk ezt a feltételezést, akkor már egyöntetűbbnek látszik az a vehemes, hihetetlen pártpolitikai ráfordítással járó SZDSZ-es embertelen és nemzetellenes gazdaságfilozófiai köntösbe öltöztetett törekvés, amelyet a magyar állami lét totális lebontására fordítanak.

A magyar állami lét ebben az olvasatban nem magának az államnak hivatalos megszüntetését jelenti, hiszen, akkor a Magyar Köztársaság, mint olyan, megszűnne létezni. Nem, ebben az olvasatban az állami akaratot megtestesítő társadalom befolyásoló képesség felszámolását kell értenünk. A XXI. század elején, Magyarországon, ez pedig nem jelenthet, nem jelent mást, mint az állami akarat legjobb, legnyilvánvalóbb közvetítőjének megszüntetését: a közösségi vagyonnak egy olyan, meghatározó mértékének elkótyavetyélését jelenti, amely közösségi vagyon nélkül az állam a területén élő lakosság fizikai, valamint mentális egészségét, jólétét, életszínvonalát, tervezőképességét, élet, és-létbiztonságát, sőt jövőképét biztosítani már képtelenné válik. S nem csak a mindenkori jelenben élőknek, hanem az azt követő nemzedékeknek kiszámíthatóan leghosszabbra prolongált (időben kinyújtott) fizikai és mentális élet, és létbiztonságát is!

Miközben, s egyre inkábban úgy tűnik, hogy a XXI. század elején az állami, nemzeti-közösségi stratégiai lét legfontosabb mérvadói az állami, közösségi tulajdonban levő un. stratégiai ágazatok birtoklása (ivóvíz kincs, energetika /termelés, szállítás, elosztás/, termőföld, erdők, a földben levő ásványi vagyon, a vasút, vízi és közúti közlekedési ágazatok, a köz –és állategészség/járványügy, oktatás, a monetáris politika letéteményese: a központi jegybank, hogy csak néhány példát említsek). A privatizált magyar államban ezek az ágazatok már, mint profit/és-egyéb érdekeltségű magántulajdonként működnek. Ugyanakkor megszűnik az irányítók a lakosság iránti állami, természetjogi empatikus, szolidaritás alapú felelőssége. (Kóka, jelenkori gazdasági miniszter részvénytársaság Magyarországa) Az irányítók hatalmi jogosítványokkal (könyvelési, adóbehajtás, magánvagyon védelmi feladatok) felhatalmazott menedzserekké válnak, teljesen alárendelve a privatizált magyar államot tulajdonló, talán multinacionális nagyrészvényes tulajdonosi körnek.

Igen, teljesen alárendelve, elszigetelve élve a helyi irányítottaktól, kiemelt vagyoni, és életszínvonalú környezetben. De: ennek az alárendelt, végrehajtói szerepben tobzódó irányítóknak mindenkor ott lóg Demoklész kardja a fejük felett: bármikor kitaszíthattatnak a „Paradicsomból”, mert ők is ugyanolyan niemandok (senkik) a nagyrészvényes tulajdonosok szemszögéből, mint a segédletükkel mindenükből kifosztott lakosság. S, legfőképpen, bármikor pótolhatóak.
Számunkra már nem igazán az az érdekes, hogy kikből áll össze a hazai végrehajtó menedzsment. Hanem az, hogy kik azok a nagyrészvényesek, akiknek nem csak Magyarország (terület), de az itthoni őslakosok sorsa is a kezükben van.
Nem szabad elfelejteni egy lényeges dolgot: egy terület kiürítésének sokféle módja van. A háborús tömegpusztításokkal járó etnikai tisztogatások kora, itt Európában, egyelőre, úgy tűnik, lejárt. Hiszen, a háború, pro és kontra, válogatás nélkül öl, pusztít, rombol. A politikai korrektség modernitásával élve: fajra, nemre, bőrszínre, vallásra való tekintet nélkül.

A művi vetélés: Magyarországon 1956 óta kb. 5 ½ millió abortusz volt. Ehhez, szintén hozzá vehetjük a disszidálások következtében külföldre távozók mintegy 250 ezres létszámát. Ez a két adat, társadalmunk megújulás képtelenségét, látványos elöregedését támasztja alá. 1980 óta, maga a népesség indult fogyásnak, amely, 1988/89-ig állampárti, majd az utódpárti, egy-egy SZDSZ-MSZP kormányzati időszakokban, az alapvető lét –és életbiztonságot fenyegető gazdasági/financiális megszorító csomagok következtében drámaian felgyorsult. Ezt a tendenciát csak felerősíti az írott és elektronikus sajtó teljes ultraliberális szabadossága, amely a családalapítás természetességéről (a jövőről) eltolta a hangsúlyt a mának élő egyénre, a meleg és egyéb jogok, devianciák állandó propagálásával. Az eredmény már most látszik: kevesebb a házasság, a családban születő több gyerek, létezővé váltak a tömeges gyerektelen párkapcsolatok, és az egykézés. Miközben a többgyermekes családok megélhetése egyre nehezebbé válik. Sőt, statisztikailag is kimutatható az iskolába járó éhező gyerekek növekvő tömege. Uniós csatlakozásunk óta (2004) megindult a fiatalabb korosztályok nyugatra menekülése is a hazai lét –és életbiztonság kilátástalansága elől.

Egy öregedő társadalom rákfenéje az egészségügy. A megfelelően finanszírozott, I. osztályú, legmodernebb, legkorszerűbb technikai felszereltségű, és gyógyítási kiszolgáltságú egészségügy akár évtizedekre is meghosszabbíthatja egy elöregedő társadalom nyugdíjas korosztályainak életét. Ugyanakkor a maga prevenciós eszközeivel az aktív korosztályok egészségbiztonságához szintén nagyban hozzá járul.

A dialektikus materializmus elvei azonban az egészségügyben is jól használhatóak. A lét és-életbiztonságától megtagadott, rendkívül rossz fizikai és mentális egészségi állapotba került aktív korosztályokat nyugdíjba vonulásuk pillanatában egy teljesen lezüllesztett, technikailag és technológiailag, valamint gyógyítási lehetőségeitől megfosztott egészségügy nem, hogy nem képes gyógyítani, és ezzel életüket meghosszabbítani, hanem, akár a megérdemelt nyugdíjas éveiket is lerövidítheti.

Természetesen az orvosok, és az ápoló személyzet heroikus küzdelme is kevés ahhoz, hogy pótolhassák azokat az összegeket, amelyeket kivonnak az egészségügyből, amelyek az elavult berendezések pótlására, legújabb technológiák alkalmazására, vagy a nagyobb hatásfokkal rendelkező, de kisebb mellékhatással járó gyógyszerek beszerzésére lennének szükségesek. Nem szólva a biológiai kutatás/fejlesztés irdatlan összegeiről. Joggal tehetnénk fel a kérdést. A parlamentáris demokrácia játékszabályainak engedelmeskedve megválasztott képviselőknek, kormányoknak minden fontosabb, csak saját népük nem?

Mert mi is lehet a cél? Kiüríteni ezt a területet a legbarbárabb eszközök igénybe vételével, a gazdasági/pénzügyi eutanáziával, hogy hely legyen másoknak? Vajon az Európai Bizottság elemzéstervezetének, amelyben a globális felmelegedéssel kapcsolatos nyugat-európai problémakört teszi közzé („sor kerülhet kikötők, iparágak, teljes városok és falvak áthelyezéséről a parti területekről”, MN, 2007. június 27. 9. old. Napi sajtószemle) lehet köze annak a folyamatnak, ami az utolsó néhány évben felgyorsulni látszik Magyarországon?

A kompországból Titanic-országgá változtattak bennünket 17 év alatt. S a Titanic-ország elsüllyedése után sem kell a részvénytulajdonosoknak félni a tönkremenéstől. Hiszen a Titanic-országot keresztül-kasul bebiztosították. S a biztosító fizetni fog. Na nem az esetleges túlélőknek. Nem! Az országtulajdonosoknak! Akik, természetesen, minden veszélytől távol eső, biztonságos helyeken számolgatják részvényeik profitmegtérülését.

Vagy, talán, mégis Adynak volt igaza, amikor azt írta:

„Örök este és örök gálya,
Csak ott, ott fenn egy-egy toronyban
Lobban öröm örömre, lobban
S mindenek fölött világlik
Rothschildék palotája

/Ady Endre: Rothschildék palotája/