Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által egyoldalúan kirobbantott iraki háborúnak legalább megvolt az az érdeme, hogy felélesztette az európai öntudatot, amelyet a Párizs, Berlin, Moszkva által alkotott háborúellenes egységfront szimbolizált. De vajon ezt az öntudatra ébredést követni fogja-e a megfelelő intézményi fejlődés? Sajnos, semmi sem kevésbé biztos, hiszen az európai alkotmány legalábbis nyugtalanító kétértelműségeket tartalmaz. Mindazonáltal egy Párizs-Berlin-Moszkva tengely formálódása nagyon rossz hír lenne ,,amerikai barátaink" számára.
Évek, sőt évtizedek folyamán Európa egy nagy reményt képviselt, miközben manapság inkább nyugtalanságot vált ki és néha egyenesen fenyegetést látnak benne. Valójában a maastrichti szerződés 1992-es elfogadása óta Európa a feje tetejére állt. A brüsszeli bürokrácia lassúságának és a kizárólag a kereskedelmi konkurencia és a pénzügyi ortodoxia miatt aggódó tagországok közötti egységes nézőpont hiányának áldozataként ráadásul egy olyannyira sietős bővítési eljárásba bonyolódott, amely hosszú távon tehetetlenségre és bénultságra kárhoztatja. A politikai egységként felfogott Európa mára teljesen leblokkolt.
(...)
Ebben a helyzetben, amelyben a partikuláris érdekek logikája helyettesíti a közösséghez való tartozás dinamikáját, csupán egy megoldás van, nevezetesen az, hogy azok, akik csak piacfogalmakban gondolnak Európára, ne akadályozzák a többieket az előrelépésben. Az egyedüli alternatíva tehát egy ,,kemény mag" létrehozása azon országok részvételével, amelyek egy valódi politikai hatalom létrejöttében érdekeltek. Ezt az eszmét Henri de Grossouvre, előrelátó módon, már két évvel ezelőtt kibontotta a Paris-Berlin-Moscou. La voie de l'indépendance et de la paix (Párizs-Berlin-Moszkva. A függetlenség és a béke útja), L'Age d'Homme, Lausanne c. könyvében. Jellemző módon a Párizs-Berlin-Moszkva tengely létrejöttének az előjelei már az Irak-ellenes amerikai háborút megelőzően feltűntek, amikor Franciaország, Németország és Oroszország egy 2003. március 5-én közzétett közös nyilatkozatban világosan jelezték, hogy nem hajlandók csatlakozni az Egyesült Államok által egyoldalúan eldöntött katonai agresszióhoz. Ez a ,,kemény mag" nyilvánvalóan csakis a francia-német pároson nyugodhat, amely történelmi okokból mindig is az Európai Unió motorja volt.
(...)
Az is igaz persze, hogy hosszú időn át Franciaország és Németország eltérő módon viszonyult az Amerikai Egyesült Államokhoz. A jól ismert történelmi okok miatt Németország alapjában véve egy ,,hatalom nélküli hatalomként" építette fel önmagát 1945 után. A hidegháború korszakában a Szövetségi Köztársaság függő helyzetben érezte magát az Egyesült Államoktól, amely viszonzásképpen úgy tekintett rá, mint legbiztosabb európai szövetségesére. Egy híres formulát használva Németország egyszerre volt akkor egy gazdasági óriás és egy politikai törpe, ami arra késztette, hogy csak statisztaszerepet játsszon a nemzetközi porondon. Ez a helyzet mára alaposan megváltozott. Különböző jelek mutatnak arra, hogy Németország immáron fel akarja használni visszanyert egységét, hogy tényleges fontosságának megfelelő politikai szerepet játsszon. Mint arrafelé mindig, a folyamat lassú, de tagadhatatlannak tűnik az új irány. Ezt tanúsítja az is, hogy Németország egyértelműen elutasította az amerikaiak kérését az iraki ügyben. Ezt a rendkívüli fontosságú eseményt még Franciaországban sem értékelték kellőképpen, pedig mint azt Stephan Martens megjegyezte, ,,a Német Szövetségi Köztársaság létrejötte óta sohasem rázta meg a német-amerikai kapcsolatokat ilyen mély válság" (,,L'Allemagne n'est plus américaine", Outre-Terre, 2003. június 5.). Az 1999. november 29-ei franciaországi látogatásakor Gerhard Schröder egyébként már magáévá tette az ,,Európa-hatalom" formulát, 2002. augusztus 5-én Hanoverben pedig kijelentette, hogy az amerikai politikától különböző ,,német útra" (deutscher Weg) lép, ami lehetővé tette számára a néhány héttel későbbi választási győzelmet. Legutóbb 2003 februárjában írhatta azt a Der Spiegel a címlapján, hogy ,,Lázadás Amerika ellen. Schröder Dávid Bush Góliát ellen (,,Aufstand gegen Amerika. David Schröder gegen Goliath Bush", Der Spiegel, 2003. február 20.).
Maga a német közvélemény is megváltozott. Egy néhány hónappal ezelőtt közzétett felmérés szerint immáron a németek 76 százaléka vélekedik úgy, hogy az amerikaiak kizárólag a saját érdekeiket követik, amikor külföldön beavatkoznak (1993-ban 58 százalékuk vélekedett hasonlóan), és már csak 31 százalékuk tartja az Egyesült Államokat a világbéke és a biztonság őrének (1993-ban még 62 százalékuk). Tehát egy jelentős változásról van szó, amely azt mutatja, hogy Németország folyamatosan elhagyja az atlanti osztály legjobb tanulója pozícióját, és Franciaországgal egy valódi európai védelmi politika magjává kíván válni -- ami arra a megállapításra juttatja Henri de Grossouvre-t, hogy ,,a transzatlanti tabu vége a német külpolitika legnagyobb jelentőségű eseménye a második világháború vége óta" (,,Nous et les Américains", Outre-Terre, 2003. június 5.).
(...)
Ugyanakkor életbevágónak látszik stratégiai partnerséget kialakítani Oroszországgal, lehetővé téve az Európai Unióhoz való csatlakozását a külpolitika minden tekintetében, és erősítve a vele való együttműködést, nevezetesen a repülőgépipar és az energetika területén. Nyilvánvalóan a francia-német párosnak kellene kezdeményeznie ezt a partneri viszonyt és ezt az együttműködési teret, amelyhez Ukrajna és Belorusszia is csatlakozhatna. Valójában Oroszország még inkább érdekelt lenne ehhez a tervhez való csatlakozásban, ha bizonyos számú európai ország egyértelművé tenné arra vonatkozó akaratát, hogy egy Washingtontól független politika alapján szándékozik tovább menni. Franciaországnak, Németországnak és Oroszországnak nemcsak számos politikai, gazdasági, stratégiai és kulturális érdeke közös, hanem jelentős mértékben ki is egészítik egymást. Csak két példát idézünk fel, az egyik a védelmi problémákra, a másik az energetikai forrásokra vonatkozik.
Tudjuk, hogy az Egyesült Államok évente GDP-jének 3,4 százalékát fordítja katonai kiadásokra, miközben Franciaország csak 2,6 százalékát. Az amerikai fölény e tekintetben tehát éppen ezért logikusnak tűnik. Azonban Franciaország, Németország és Oroszország együttesen több pénzt költ fegyverkezésre, mint az Egyesült Államok. Bizonyos közös befektetések lehetővé tennék Európa számára lemaradásának részbeni behozatalát. Oroszország ugyanakkor olyan nyersanyagokkal rendelkezik, amelyekkel sem Franciaország, sem Németország. (...) 2000 óta Oroszország a világ harmadik olajtermelője és második -exportőre, valamint első gáztermelője és -exportőre, ami azt jelenti, hogy olaj és gázkitermelő vállalatai nemcsak elsőrendű gazdasági szereplők, hanem kimondottan politikai szerepet is játszhatnak, alternatív energiaforrást nyújtva Nyugat-Európa számára a részben amerikai ellenőrzés alá került Közel-Kelettel szemben.
(...)
Vannak persze bizonytalansági tényezők is, amelyek elsősorban Oroszországot érintik, amelynek politikai-gazdasági önmagára találása az aktuális tétek vitális eleme, de amelynek a jövője - ma sokkal inkább, mint valaha - előreláthatatlan. Oroszország leggazdagabb emberének, a 90-es évek minden gazdasági visszaélését megszemélyesítő Mihail Hodorkovszkijnak a legutóbbi letartóztatása, aki az iraki háború kérdésében Amerika-barát álláspontot képviselt, mindazonáltal Vlagyimir Putyin azon akaratát tanúsítja, hogy helyreállítsa az állam tekintélyét és megbüntesse az érinthetetleneknek mondott maffiózókat. Vannak azután a demográfiai adatok, amelyek különösen nyugtalanítók Németország és Oroszország számára, de az Európai Unió országainak nagy többsége számára is, mivel előreláthatólag 2050-ben az európai átlagéletkor 57 év lesz, szemben az egyesült államokbeli 37 évvel. Végül pedig nyilvánvalóan nem lehet számításon kívül hagyni a választási eredményeket sem, amelyek bármelyik országban módosíthatják a politikai irányvonalat. Ezeken a konjunkturális adottságokon túl mégis léteznek bizonyos alaptendenciák és állandó realitások, a legfontosabbra Henri de Grossouvre emlélkeztet, amikor azt írja, hogy ,,az északi féltekén az Egyesült Államok pontos földrajzi pendant-ja a Bresttől Vlagyivosztokig terjedő legnagyobb Európa", és ez ,,a gigantikus eurázsiai kontinens összefogja a világ népességének és gazdagságának lényegét". A Párizs-Berlin-Moszkva tengely eszméje mindenesetre egyre inkább beépül a gondolkodásba, és az a legérdekesebb, hogy áthágja a szokásos frontvonalakat és védelmezőkre talál a legkülönfélébb körökben.
Jacques Julliard például úgy véli, hogy eljött a német-francia páros megerősítésének órája. ,,Sőt, a két nemzet szerves egyesítésének az órája diplomáciai és katonai téren, (mert) nincs más módszer az amerikai neoimperializmus által fenyegetett európai eszme megvédésére", írja (,,Europe: vive le pere Ubu!, Le Nouvel Observateur, 2003. június 12.). ,,Jelenleg csak két ország van, amely konjunkturális nehézségei ellenére egy Európa-hatalom gondolatát fontolgatja: Franciaország és Németország, és hozzájuk lehet még tenni Belgiumot. Azt ajánlom, hogy tegyük meg újra azt, amit Schuman tett 1951-ben a szénnel és az acéllal: tegyük közössé haderőinket, diplomáciánkat és gazdaságpolitikánkat. Minden országot szívesen látunk, amely csatlakozni kíván kezdeményezésünkhöz. (...) Meg vagyok róla győződve, hogy egyesek csatlakozni fognak hozzánk. Például Olaszország, azon a napon, amikor megszabadult Silvio Berlusconitól" (,,Le crépuscule des dictateurs", Politique internationale, 2003 nyár). És még hozzáteszi: ,,Az kellene és elég is lenne, hogy Franciaország és Németország egyesítse diplomáciai és védelmi forrásait, és ezzel az európai, sőt a globális leosztás is radikálisan megváltozna." (,,Marions-nous!", Le Nouvel Observateur, 2003. november 27.) (...) És hosszasan idézhetnénk a hasonló véleményeket. (...)
Ebben a kontextusban tette közzé 2003 októberében a brüsszeli Nemzetközi Kapcsolatok Királyi Intézete (IRRI) az ,,Európai biztonsági elv a XXI. századra" c. dokumentumot, amely önmagából Európából kiindulva képzeli el Európa biztonságát, és arra a következtetésre jut, hogy Európa csak hatalomként létezhet. ,,Függetlenül gazdasági, politikai, demográfiai és katonai súlyától, nincsen hatalom akarat nélkül. (...) A hatalomhoz elengedhetetlen az események menetének befolyásolásását célzó akarat. Az Európai Unió csak akkor lesz hatalom, ha tagállamai tudatosan és egységesen a közösbe teszik a sokpólusú világ egyik pólusának kialakítására vonatkozó akaratukat, és ennek megfelelően cselekednek." Ugyanez a dokumentum aláhúzza, hogy egyedül ,,a döntési autonómia teszi lehetővé identitásának és szuverenitásának tudatosulását és adja meg a döntés felelősségét, a függés, az alávetettség vagy a hála szokása által okozott gátlás nélkül".
Hogy a Párizs-Berlin-Moszkva tengely nem csupán képzelgés, az amerikai sajtó olvasása is bizonyítja, amely azt mutatja, hogy egy ilyen perspektívát nagyon is komolyan vesznek és valós veszélyként értékelnek. ,,Minden tényezőt összevetve, Franciaország, Németország és Oroszország potenciálisan rendelkezik egy olyan nagyhatalom minden adottságával, amely globális szinten képes ellensúlyozni az Egyesült Államokat, Franciaország adva a politikai és ideológiai orientációkat, Németország a gazdasági erőt, Oroszország pedig a katonai kapacitást", írja a neokonzervatív John C. Hulsman, és arra a végkövetkeztetésre jut, hogy ezzel a fenyegetéssel szembeszállva az Egyesült Államoknak meg kell próbálnia minden eszközzel ,,megtörni ezt az Amerika-ellenes magot" (,,Cherry-Picking: Preventing the Emergence of a Permanent Franco-German-Russian Alliance", The Heritage Foundation. Policy Research and Analysis, 2003. augusztus 28.).
Az utóbbi évek során valóban egyre nőtt a feszültség Európa és az Egyesült Államok között, éspedig nemcsak a kereskedelem, a húskivitel- és behozatal, a repülőgépgyártás, a Galileo-terv (az amerikai GPS-rendszerrel versenyző európai helymeghatározó és navigációs rendszer) kapcsán, hanem sok más területen és új formák alatt is. Nyilvánvaló diplomáciai okokból a politikusok gyakran igyekeznek ugyan mindezt palástolni, ahogyan Jacques Chirac is tette, néhány hónapja kijelentve a Financial Times-ban, hogy ,,Európának és az Egyesült Államoknak közösek az értékei". Valójában azonban épp az ellenkezője az igaz. ,,Az amerikai és az európai társadalmak fejlődése az utóbbi évtizedek folyamán egy fokozatosan mélyülő erkölcsi, kulturális vagy politikai szakadékot tár fel olyan fontos témák vonatkozásában, mint a háború, a béke, a társadalmi szolidaritás, az igazságszolgáltatás, a bevándorlás vagy a vallás", írja Sylvie Kauffmann (,,Valeurs transatlantiques, pas si communes", Le Monde, 2003. június 6.).
Kétség sem fér hozzá, hogy a globalizáció tovább fogja fokozni az Európa és az Egyesült Államok közötti érdekkülönbségeket, már csak azért is, mert geopolitikai szempontból Európa még inkább, mint valaha, egy kontinentális hatalom marad, az Egyesült Államok viszont tengeri. ,,Az Egyesült Államok egy tengeri nép, emlékeztet Henri de Grossouvre, ... A kereskedelem túlsúlya és a többi emberi tevékenységnek a kereskedelmi kapcsolatok alá történő rendelése jellemzi" (art. cit.). Alapvető világnézeti és értékítéleti különbség van tehát közöttünk, és az az érdekes, hogy manapság éppen az amerikaiak emelik ki ezt a különbözőséget politikájuk igazolása végett. A múlt év végén megjelentetett és nagy hullámokat kavaró könyvében a neokonzervatív Robert Kagan például azt állítja, hogy az árok, amely az Atlanti-óceán két partja között keletkezett, immáron túl mély ahhoz, hogy az előrelátható jövőben betemethető legyen (Robert Kagan: Of Paradise and Power. America and Europe in the New World Order, Alfred A. Knopf, N.Y. 2003). Ezt a véleményt más kommentátorok is osztják (v.ö.: Nicholas Fraser, ,,Le Divorce: Do Europe and America Have Irreconciliable Difference?", Harper's Magazine, 2002. szeptember).
Ezzel párhuzamosan az Európával szembeni amerikai álláspont is jelentős mértékben tisztult. 2003 júniusában az amerikai The New Republic a címlapon hozta: ,,Európa szuperhatalom. Miért kell félnie Amerikának az európai építéstől?". Az újság főszerkesztője, Andrew Sullivan írta: ,,Az európai építés sikeréből elsősorban Franciaország fog hasznot húzni, és Franciaország szándékai lényegében ellenségesek az Egyesült Államokkal szemben, kulturális, gazdasági és diplomáciai téren egyaránt. Az amerikai külpolitika aktuális kihívása: hogyan tudjuk megakadályozni az új európai alkotmány megvalósulását?" Három hónappal később William Kristol hetilapja, a The Weekly Standard közzétette az alábbi című cikket: ,,Az egyesült Európa ellen". Máshol az európaiakat úgy ábrázolják, mint szibaritákat és gyávákat, vagy mint javíthatatlan fasisztákat és antiszemitákat, vagy mint árulókat és agykárosultakat. A Washington Times-ban William R. Hawkins odáig ment, hogy azt magyarázta, az Egyesült Államok első számú ellensége nem Oszama bin Laden, hanem az európaiak: ,,Az Egyesült Államok függetlenségére, biztonságára és jólétére nézve a legnagyobb veszély a XXI. század hajnalán talán nem a tömegpusztító fegyverekkel ellátott deklarált ellenségeinktől ered, hanem állítólagos barátainktól, akik gazdaságunk ellenőrzéséről és az amerikai óriás lekötözéséről álmodnak" (,,EU's Angry Chorus", Washington Times, 2002. május 24.). David Brooks ugyanakkor annak a véleményének adott hangot, hogy az európaiak az arabokkal együtt egyfajta ,,polgárgyűlöletet" (bourgeoisophoby) táplálnak az amerikai materializmus iránt (,,Among the Bourgeoisophobes. Why the Europeans and the Arabs, Each in their Own Way, Hate American and Israel", The Weekly Standard, 2002. április 15.).
Pierre Hassner maga is elismeri, hogy ma ,,az amerikai kormány nyíltan Európa megosztására játszik" (,,Europe/États-Unis: la tentation du divorce", Politique Internationale, 2003 nyár). ,,A hidegháború kezdete óta először nagyon befolyásos személyeket találunk Washingtonban, akik azt állítják, hogy egy gyönge és megosztott Európa az Egyesült Államok érdeke", teszi hozzá Timothy Garton Ash (,,Du rideau de fer a la faille transatlantique", Esprit, 2003. október).
Ez az Európa-ellenesség az euróval szembeni ellenségességgel párosul, ami nyilvánvalóan egyáltalán nem meglepő. A háború után az amerikaiak hasznot húzhattak a hidegháborúból, amely az erő helyzetébe hozta őket szövetségeseiknél, és a dollár mindenhatóságából, amelyet tartalék-fizetőeszközként használt a világ minden országának központi bankja. A hidegháború befejeződött, és az euro felemelkedése fenyegeti a dollár monopóliumát a nemzetközi monetáris cserékben. Egy olyan ország számára, amely egyre többet fogyaszt annál, mint amennyit megtermel, amelynek az eladósodási szintje a világ GDP-jének a 31 százalékát és az amerikai egyéni jövedelem 40 százalékát képviseli, amelynek a fizetési mérlege egyre romlik, amelynek a folyó fizetési hiánya történelmi szintet ért el, és amelynek az országos megtakarítási kamatlába 2002-ben minden idők legalacsonyabb szintjére esett, a dollármonopólium fenntartása életbevágóan fontos.
Persze idő kell még ahhoz, hogy az euro valóban a dollár konkurense lehessen mint tartalék-fizetőeszköz, és ezáltal Európát kiegyensúlyozza az Egyesült Államokkal ezen a területen is. Ehhez az kell, hogy az eurót használható fizetőeszköznek tekintsék minden országban és az Egyesült Államok maga is tartalékokat képezzen belőle. Az is kell hozzá, hogy állandóan garantálhassa a planetáris likviditást és betölthesse a ,,végső fokú kölcsönadó" klasszikus szerepét. Még nem tartunk itt. Azonban az euro már most is csere tartalék-pénzeszközként szolgálhat egyes piacokon. Lényeges előrelépés lenne, ha az EU-nak sikerülne meggyőznie az olajexportáló országokat, éppen Oroszországgal kezdve, hogy a dollár helyett fogadják el az eurót. Az amerikai monopóliumot akkor komoly kihívás érné, amellyel Washingtonban is tisztában vannak.
A Párizs-Berlin-Moszkva tengely perspektívájával szemben az Egyesült Államok reagálni próbál - az immáron szokásos hevességével. (...) Valószínű azonban, hogy eme virtuális tengely három alkotóelemével szemben eltérő stratégiát fog alkalmazni. Condoleeza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó már kiadta a jelszót: ,,Megbüntetni a franciákat, figyelmen kívül hagyni a németeket, megbocsátani az oroszoknak!" (Jim Hoagland, ,,Three Miscreants", The Washington Post, 2003. április 13.), ami világosan azt jelenti, hogy Oroszország képes megjavulni, Franciaország menthetetlen, ami pedig Németországot illeti, vele kapcsolatban elég várakozó álláspontra helyezkedni.
Rövid távon az Oroszországgal - és Kínával - szembeni amerikai politika főleg egy bekerítési kísérlet irányában halad, ahogyan a muzulmán exszovjet köztársaságokba és a Kaspi-régióba történő amerikai csapattelepítések tanúsítják. Németország tekintetében az amerikaiak mindent meg fognak próbálni a francia-német páros szétrobbantására. Múlt év november 3-án a neokonzervatív Richard Perle egy németországi politikai fórumon már durván felelősségre vonta Peter Struck védelmi minisztert, szemrehányást téve neki ,,a francia-német kapcsolatok mélyítése" miatt, és kifogásolva ,,Németország és Franciaország erős késztetését arra, hogy a legkisebb alkalommal is kifejezzék egymás iránti szolidaritásukat". Ugyanakkor Michael Ledeen, a Fehér Házhoz legközelebb álló republikánus ,,héják" egyike nyíltan kijelentette, hogy immáron Németországot és Franciaországot az Egyesült Államok ,,stratégiai ellenségeinek" kell tekinteni.
Azt is gondolhatnánk, hogy az Egyesült Államok minden lehetséges módon eléri a szociáldemokraták távozását, akik fennen hangoztatott antifasizmusuk miatt - anélkül hogy gyanúsak lennének - néha bizonyos ,,nemzeti" érzelmeket is kifejezhettek, és kiprovokálja a kereszténydemokraták hatalomra jutását, akik hagyományosan atlantistább beállítottságúak. Azonban még ha ez meg is történne, egyáltalán nem biztos, hogy Washington eléri céljait. Magán a CDU/CSU-n belül is van egy olyan irányzat, amely csak kevéssé híve az Egyesült Államokhoz történő szolgai igazodásnak. Henri de Grossouvre, aki gyakran emlélkeztet rá, hogy már 2002-ben egy egészen a konföderáció létrehozásáig terjedő francia-német közeledés tervét tanulmányozta a francia vezetés és Edmund Stoiber kancellárjelölt, ilyen körülmények között ,,majdnem nullának" véli a német külpolitika lényegi megváltozásának kockázatát.
Marad Franciaország esete, amelyet az amerikaiak, ahogyan láttuk, menthetetlennek ítélnek. Annak a rendkívül heves és példátlan méretű franciaellenes gyűlölethullámnak a bizonyítékát láthatjuk ebben, amelyet a francia kormány azon döntése váltott ki, hogy nem volt hajlandó csatlakozni az Irak elleni agresszióhoz. Hónapokon keresztül ,,sajtevő kapituláló majmokként" (cheese eating surrender monkeys) kezelték őket a sajtóban, miközben öntapadó matricák tűntek fel azzal a szöveggel, hogy ,,Előbb Irak, aztán Franciaország!" Tévedés lenne azt hinni, hogy a franciagyűlölet csupán a népesség marginális elemeire korlátozódott. Éppen ellenkezőleg: megdöbbentő hevességgel a legkomolyabb újságokra is átgyűrűzött. Csak néhány példát idézünk a stílus ábrázolására. Az egyik legnagyobb amerikai újságban, a Weekly Standardben írja Larry Miller: ,,Már jó ideje elegem van a franciákból. A következő alkalommal, amikor a németek lerohanják szar kis országukat és szükségük lesz valakire, hogy megmentse a kollaboráns seggüket, boldoguljanak csak egyedül!" (,,Le jour de gloire n'est pas arrivé!", 2002. június 3.). A New York Postban Ralph Peters hozzáteszi, hogy Franciaország, amelyet ,,egy minden skrupulustól mentes erkölcsi pigmeus" irányít, akinek az egyedüli ambíciója az, hogy ,,védelmezze a diktátorok emberi jogát ahhoz, hogy a Riviérán haljanak meg végkimerülésben", ,,Amerika egyik legundorítóbb ellensége". Végül pedig hozzáteszi: ,,Franciaországnak szenvednie kell anyagilag és stratégiailag. A franciák hátba támadtak bennünket. Válaszként élve kellene megnyúznunk őket". Tavaly augusztus 28-án Thomas Friedman, az amerikai sajtó kétségtelenül legbefolyásosabb külpolitikai kommentátora (a 2002-es Pulitzer-díj nyertese) azt írta a The New York Times-ban, hogy az Egyesült Államok és Franciaország között immáron ,,háború" folyik. ,,Ideje, hogy az amerikaiak rádöbbenjenek, Franciaország nem csak kényelmetlen szövetségünk és nem csak féltékeny riválisunk. Franciaország az ellenségünk lett" (,,Our War With France", a cikket néhány héttel később teljes terjedelmében leközölte a Der Spiegel is).
,,Franciaországnak fizetnie kell", jelentette ki Paul Wolfowitz is, amely véleményt a Harris Intézet felmérése szerint manapság az amerikaiak 43 százaléka osztja. Az itt-ott elhangzó nyugtatgató szavak ellenére nem túlzás tehát azt mondani, hogy jelenleg az Egyesült Államokban ,,Párizs szolgál bűnbakként, engesztelő áldozatként és fekete bárányként", és Franciaországnak nekiesni nyilvánvalóan példaértékű azok elrettentése végett, akik esetleg utánozni akarnák, és büntetésének is figyelmeztetésül kell szolgálni.
Az Egyesült Államok, amely mindig is igyekezett kihasználni a regionális rivalizálásokat, ugyanúgy akar eljárni az Európai Unióval, ahogyan más időkben az Osztrák-Magyar Monarchiával. A cél, mint mindig: oszd meg és uralkodj! Samuel Huntingtonnal már megpróbálta szembeállítani a szláv és ortodox világot a nyugat-európai országokkal, amely politika gyakorlati megvalósítása valamiféleképpen Szerbia eltaposása volt. Donald Rumsfelddel az ,,új Európa" kártyáját akarják kijátszani, vagyis azon közép-európai országokét, amelyek még az EU keretén belül is készek elfogadni az amerikai dominanciát, hogy nehézséget okozzon a kevésbé engedelmesnek ítélt ,,vén Európának". Ez a számítás arra támaszkodik, amit Tony Judt ,,gumimankónak" nevezett, azon egyszerű okból, hogy ezeknek az országoknak a többsége gyönge, gazdaságilag nagymértékben Európától, energetikailag pedig Oroszországtól függő, ráadásul pedig a perifériához tartoznak, amely nem mondhat le a centrumról, miközben a centrum nagyon is könnyen lemondhat a perifériáról.
Az amerikaiak továbbra is katonai támaszpontokat telepítenek a világ stratégiai régióiba, ahol átmennek az olaj és gázvezetékek, Közép-Ázsiától a Balkánig. Továbbra is igyekeznek arra használni a NATO-t, amire mindig is használták, még a hidegháború korszakában is, vagyis megakadályozni Európát abban, hogy önálló erővé alakuljon. És persze továbbra is igyekeznek nyomást gyakorolni az európai közvéleményre befolyásoló ügynökeik: a megvásárolt politikusok, a szervilis médiumok, az általuk finanszírozott alapítványok, az agymosásra szakosodott szervezetek stb. révén. (Ez utóbbiak között megemlíthetjük az Irak Felszabadításáért Bizottságot, amelynek az elnöke, Bruce P. Jackson volt az, aki meggyőzte a lengyel kormányt, hogy orosz és francia repülőgépek helyett inkább amerikai gyártmányokat vásároljon, és aki ,,kijárta" a tíz kelet-európai kormányfő emlékezetes iraki különvéleményt tartalmazó levelét.) Mindazonáltal a nemzetközi kapcsolatok terén radikális változás következett be az utóbbi években. 1993-94 óta a nemzetközi játszma régi szabályait elvetették, és beléptünk egy olyan új korszakba, amelyet ,,posztatlanti" érának nevezhetünk. Valójában ugyanis egy egész rendszer felbomlásának lehetünk a tanúi, amelynek az Atlanti Szövetség volt a szíve, és amelynek a felbomlásért az Egyesült Államokat terheli a felelősség, mert azt követelte szövetségeseitől, hogy vazallusokként viselkedjenek.
Maga a transzatlanti kapcsolat válsága elválaszthatatlan egy új világ bekövetkeztétől. Ebben az új világban a csatamezők kevésbé nemzetköziek, és sokkal inkább nemzetekfölöttiek. A tétek földrajzát többé már alapvetően nem a nemzeti határok határozzák meg, olyannyira, hogy a belső és külső biztonságpolitika közötti különbség kezd eltűnni. A döntő összeütközések nem a civilizációk között történnek meg (amelyek nem annyira hatalmi realitások, mint inkább fixa ideák olvasztótégelyei), hanem egyszerre a civilizációkon belül és globális szinten. Mindenütt az államon túli vagy nem állami hatalmi formák erőteljes felemelkedésének lehetünk a tanúi, egy olyan térben, amely többé már nem fa jellegű, vagyis hagyományos szervezetek által alkotott, hanem gyökérformájú, vagyis decentralizált hálózatokból álló. A hidegháborúra a melegbéke következett, a kétpólusú világra a globalizáció, amelyben az Egyesült Államok képviseli a fő erőt, amelynek azonban a mély logikája techno-gazdasági és pénzügyi lényegű, mivel mindenekelőtt a Tőke-Forma planetáris uralma jellemzi.
Az amerikaiak mindig azt gondolták, hogy értékeik és életmódjuk felette állnak a többiekének és egyetemes érvényűek. Kezdeteik óta mindig azt gondolták, hogy küldetésük terjeszteni ezeket az értékeket és ráerőltetni az egész Földre ezt az életmódot. Öröktől fogva hisznek a világ kétpólusú erkölcsi megosztottságában. Öröktől fogva úgy vélik, hogy ők testesítik meg a Jót és azt képzelik, hogy -- Wilson elnök szavaival élve -- nekik lett fenntartva a ,,világ megmentésének végtelen kiváltsága". Az unilateralizmus és a hegemonizmus felé tartó mozgás tehát messziről indul. Ahogy Hubert Védrine mondta, ,,nem George Bush találta fel a Jó harcát a Gonosz ellen, amely olyan régi, mint maga Amerika". Az utóbbi időben azonban ez a mozgás felgyorsult, azzal az eredménnyel, hogy ,,az amerikai nemzet alapító mítoszai operációs amerikai politikává váltak".
Az a csapat, amelyik George W. Bushsal érkezett a hatalomba, két irányzatot egyesít. Az egyik a protestáns, reakciós és populista, ún. ,,jacksoni" vonalhoz tartozó fundamentalistáké, akiknek a vezetője valaha Billy Graham volt, és amelyet ma olyan emberek képviselnek, mint Pat Robertson, Franklin Graham, Paul Weyrich vagy Ralph Reed. Ők azok, akik lehetővé tették Gorge W. Bush megválasztását. A másik irányzat a ,,neokonzervatívoké", akik gyakran egykori balosok, erősen kötődnek az izraeli szélsőjobbhoz és manapság a republikánus párt jobbszárnyán találhatók. Az előbbiek, akiket John Ashcroft igazságügyminiszter, Karl Rove elnöki tanácsadó és Gale Norton belügyminiszter képvisel a Fehér Házban, modern puritánok, akik azt gondolják, hogy az Egyesült Államok a gondviselés választott népe, amelynek ,,nyilvánvaló sorsa" (Manifest Destiny) és misszionáriusi elhivatottsága van. Az utóbbiak (Dick Cheney, Donald Rumsfeld, Paul Wolfowitz, Richard Perle, Douglas Feith, Elliot Abrams stb.) fejlesztették ki az unilateralizmus, a preventív háború és a világcsendőr eszméjét, amelyek manapság győzedelmeskednek. Valamennyien abban a gondolatban, abban az agresszív és illuminált kalandorkodásban csatlakoznak egymáshoz, hogy az egész világot Amerika mintájára kell megformázni, és ellenségként tekintenek mindazon országokra, amelyek nem értenek ezzel egyet.
Az amerikaiak ily módon a nemzetközi élet egyszerre ,,hollywoodi" és messianisztikus olvasatát követik. Világképük egy nem kölcsönösen egymásra ható vízió, amelyben minden független hatalom potenciális ellenségként van felfogva. Ez azt jelenti, hogy az amerikai gondolatnak önmagán kívül már nincs más referenciája, és hogy az amerikaiak csak önmagukon keresztül látják a világ maradékát. Az eredmény egy új háborús rendszer és ugyanakkor egy új felfogás, amelyben a külpolitikát a fegyverek jelentik. Minden hatalmi eszmét katonai dimenziójára redukálva a versenytárs fogalom egyszerre az ellenség szinonimájává válik. Ilyen feltételek között érthető, hogy a teljes amerikai stratégiai doktrína immáron arra irányul, hogy megakadályozza a világ maradékát abban, hogy katonai és technológiai paritásba kerüljön az Egyesült Államokkal. Aki pedig kritikát mer megfogalmazni Washington külpolitikája kapcsán, azt haladéktalanul pszichopataként és a ,,gonosz tengelyének" cinkosaként bélyegzik meg. A ,,posztatlanti" érában az Egyesült Államok többé már nem is rejti véka alá hegemonikus szándékát. Úgy véli, hogy ,,jogában áll bármiféle külső korlátozás nélkül egyedül dönteni arról, amit biztonságáért tennie kell, beleértve azt is, hogy preventív módon a többiek fölötti katonai szuperioritásra törekedjen, sőt megakadályozza bármilyen rivális felemelkedését" (Hubert Védrine, Face a l'hyperpuissance, Fayard, Paris 2003).
,,Washington dönt, és az európai szövetségeseknek alkalmazkodniuk kell ezekhez a a döntésekhez, anélkül hogy valóban szavuk is lehetne hozzájuk, sőt anélkül, hogy néha egyáltalán megkérdeznék vagy megfelelő módon tájékoztatnák őket. Egy majdnem automatikus támogatást várnak el tőlük, és a disszidensek büntetése helyettesítette azt a szokást, amely abból állt, hogy minimalizálták a nézeteltéréseket és igyekeztek elkerülni nyilvánosságra kerülésüket", írja Justin Vaysse (,,Le nouvel age postatlantique", Commentaire, 2003 ősz). Valójában ,,a Bush-adminisztráció által bevezetett posztatlanti rendszerben egy ország fontossága nem a saját erőforrásaitól, hatalmától vagy a közös feladatokhoz nyújtott hozzájárulásától függ , hanem a központtól való távolságától -- akárcsak Versailles-ban, ahol a 'háziasított' nemeseknek hozzá kellett szokniuk egy új hatalmi rendszerhez, a király személyét körülvevő koncentrikus körökben elfoglalt helyzetüknek, nem pedig saját hatalmuknak megfelelően. A király -- vagy Washington -- körüli koncentrikus körökben elfoglalt hely pedig a központ akaratának való engedelmességtől függ, amely a kegyencek vagy országok besorolásának törvényes fórumává vált."
,,Az amerikaiak, jegyzi meg a maga részéről Thierry de Montbrial (,,Les États-Unis contre l'Europe puissance", Le Monde, 2003. augusztus 1.), kategórikusan elvetik a sokpólusú világ fogalmát, amelynek a két összetevője elfogadhatatlan számukra. Egyrészt, aki multipoláris világról beszél, az hatalmi egyensúlyra gondol, tehát éppen az Egyesült Államokkal szembeni ellensúly szükségességére. (...) Másrészt (az amerikaiak) nem fogadják el, hogy az ENSZ, vagyis gyakorlatilag a Biztonsági Tanács, pontosabban az öt állandó tagja bármiféle egyensúlyt garantálhasson. Az amerikaiak szemében ugyanis ezzel valójában elismernék Franciaország, Oroszország és Kína jogát arra, hogy az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával együtt egyfajta planetáris direktóriumot alkossanak."
Mindez persze egyáltalán nem újdonság. Idáig azonban az Amerika által Európa és a világ maradéka (,,the rest of the world") ellen vívott háború lényegében gazdasági és kereskedelmi formát öltött és a közvélemény kondícionálásában, a szellemi manipulációban, a konkurencia diszkreditálásában stb. nyilvánult meg. (Az amerikaiak permanens Európa-ellenességéről lásd: Romolo Gobbi, America contro Europa. L'antieuropeismo degli Americani dalle origini ai giorni nostri, M-B Publishing, Milano 2002). Ami új, az az, hogy a stratégiai elsőbbség nyíltan katonai lett, amely brutális akciókkal próbálja szabályozni a piac kiterjedését. Tavaly kiadott könyvükben Lawrence F. Kaplan és William Kristol ily módon minden különösebb lelkizés nélkül megírják, hogy ,,Amerikának nemcsak a világ csendőrének vagy seriffjének kell lennie, hanem világítótornyának és vezetőjének is" (The War over Iraq. Saddam's Tyranny and America Mission, Encounter, San Francisco 2003). A globalizáció, magyarázza egy másik neokonzervatív, Michael Novak, végeredményben a világ újraalkotása, aminek a középpontjában az Egyesült Államok van. ,,Az amerikai érdek ... egy olyan világ, amelyben exportálhatunk és importálhatunk, és amelyben nem fenyegetnek bennnünket", teszi hozzá Richard Perle (,,Les relations entre l'Europe et les États-Unis", Commentaire, 2003 tavasz).
A végső cél tehát annak létrehozása, amit a feltétlen Amerika-barát Guy Milliere komplexusok nélkül ,,Amerika-világnak" nevezett. Ennek a neoimperializmusnak, amelyet a keresztes háború szelleme táplál, ennek az igazi autista ,,teostratégiának" az a célja, hogy egyoldalúan rákényszerítse az egész világra a kalmárértékeket, átalakítsa a Földet egy hatalmas homogén piaccá, ahol korlátlanul uralkodna a profit törvénye, röviden egy olyan társadalmi modell, amelyben annyival is több fogyasztó lenne, amennyivel kevesebb honpolgár. Theodor Roosevelt korszaka (1912) óta az Egyesült Államok sohasem próbált ilyen láthatóan uralkodni a katonai erő által és sohasem törekedett ilyen nyíltan a világ fölötti szupremácia megszerzésére. Sohasem mutatott ilyen erőt a viszonosság vagy arbitrázs fogalmak radikális elutasításában. Éppen ezért nem túlzás azt mondani, hogy jelenleg az Egyesült Államok a legfőbb instabilitási tényező a világon, mint ahogy a nemzetközi kapcsolatok eldurvulásának is a legfőbb tényezője. És ez az unilateralizmus nagy valószínűség szerint tartósnak igérkezik, még ha George W. Bushnak el is kell hagynia a Fehér Házat, mivel egyszerre egy történelmi hagyomány és egy évek óta tartó mentalitásbeli változás eredménye.
Természetesen az amerikai álom a valóságba ütközik. Ebben a pillanatban magában Irakan is látszik, hogy az Egyesült Államok megnyerte a háborút, de már elvesztette a békét. Egy piacdemokráciát szándékozott telepíteni, de csak káoszt teremtett. Az iszlám terrorizmus ellen akart harcolni, de új lét- és cselekvésokokat szolgáltatott a muzulmán fundamentalizmusnak. Ki akarta használni a helyzetet a palesztin probléma végleges rendezésére, de ,,menetlevele" immáron csak emlék. És az is magáért beszél, hogy ebben a kalandban nem volt képes megszerezni Mexikó vagy Kanada támogatását, nem sikerült csatlakozásra bírnia a németeket, és még hagyományos közel-keleti szövetségese, Törökország sem engedélyezte számára, hogy területéről támadja meg Irakot.
Több mint tíz éve már az európaiak szisztematikusan halogatják annak a kérdésnek az eldöntését, hogy akarnak-e vagy sem egy politikai hatalmat felépíteni, és ez a hatalom milyen természetű kapcsolatot tartana fenn az Egyesült Államokkal. Az iraki ügyben azonban ,,az amerikai állásponttal szembeni francia-német ellenállásnak megvolt az az érdeme, hogy elhelyezte a jövő tétjét: az EU-nak olyan szereplővé kell válnia, amely nemzetközi téren képes befolyásolni az események alakulását, képes célokat meghatározni és a 25-ök Európáját geopolitikai egységként felfogni" (Stephan Martens, art. cit.). A francia-német párosból kiinduló Párizs-Berlin-Moszkva tengely lehetővé tenné az újra multipolárissá váló világban egy rettenthetetlen biztonsági és jóléti pólus létrehozását, miközben Európa visszanyerhetné autonómiáját és cselekvőképességét. Lehetővé tenné egy regionális politikai hatalom megteremtését, amely nem a világ ügyeinek a kezelésére törekedne, hanem a globalizáció szabályozására. A közeljövőben pedig lehetővé tenné földrészünkön azok megkülönböztetését, akik előre akarnak lépni, és azokét, akik megelégszenek egy szimpla szabadkereskedelmi övezet létrehozásával, tudván, hogy mint azt Jacques Delors mondta, ,,egy ilyen megkülönböztetés híján Európa vagy stagnálásra, vagy feloldódásra ítéltetett" (,,Pourquoi l'Europe fait peur", Le Nouvel Observateur, 2003. október 2.).
,,Az alternatíva egyszerű, mondja Henri de Grossouvre. A franciák és az európaiak vagy ismét a kezükbe veszik biztonságukat, külpolitikájukat és demográfiájuk alakítását, és ismét a nemzetközi politika szereplőivé válnak, vagy pedig kilépnek a történelemből és fizikailag fokozatosan eltűnnek egy amerikai protektorátus alatti szabadkereskedelmi övezetben". De Gaulle tábornok mondta 1964. július 23-i sajtóértekezletén: ,,Bennünket, franciákat követve, Európa európaiként való létrehozásáról van szó. Az európai Európa azt jelenti, hogy önmaga által és önmagáért létezik, másként mondva, a világ közepén saját politikát folytat."
Ma még mindig itt tartunk. A versenyfutás elkezdődött.
antidogma.hu
