Miért drágul az élelmiszer

Miért drágul az élelmiszer

Ez egy világos elemzés, jól felmutatja a mûködô mechanizmusokat.

A cikkben írtak ránk is vonatkoznak. Akié a föld azé az ország.

Liberalizáció a halálig: a globális élelmiszerválságról

Elemzés a globális élelmiszerválságról, annak világgazdasági és politikai okairól, történeti gyökereiről és a lehetséges alternatívákról. A szerző kicsit sokat „neolibezik” (anélkül hogy kitérne arra, mik voltak ennek a történelmi fordulatnak a strukturális okai), illetve konzekvensen „szabadkereskedelem”-nek nevezi az állami eszközökkel fenntartott monopolkapitalizmust, de a folyamatot magát azért elég jól mutatja be. Az eredeti cikk a Monthly Review-ban jelent meg.

Liberalizáció a halálig: a globális élelmiszerválságról

Elemzés a globális élelmiszerválságról, annak világgazdasági és politikai okairól, történeti gyökereiről és a lehetséges alternatívákról. A szerző kicsit sokat „neolibezik” (anélkül hogy kitérne arra, mik voltak ennek a történelmi fordulatnak a strukturális okai), illetve konzekvensen „szabadkereskedelem”-nek nevezi az állami eszközökkel fenntartott monopolkapitalizmust, de a folyamatot magát azért elég jól mutatja be. Az eredeti cikk a Monthly Review-ban jelent meg.


Szerte a világon, Mexikótól Mozambikig, újra tiltakozó emberek lepték el a városok utcáit az utóbbi időben. Erre jó okuk volt: a legelemibb emberi szükséglet, az ételhez való hozzáférés biztosítását követelték. Ahogy az utóbbi hónapokban az élelmiszerárak az egekig emelkedtek, több milliárd embert kényszerült bele megállíthatatlanul az éhezésbe. A különböző államok, amelyek területén a tiltakozások kirobbantak, gyorsan és brutálisan reagáltak. Pajzsokkal, gumibotokkal, vízágyúkkal, sokkolóval, könnygázzal, puskákkal, sőt gépfegyverekkel felszerelt rendfenntartó erőket vetettek be a tüntetők ellen. Több száz ember meghalt.

Több milliárd embernek kell küzdenie azért, hogy élelmiszerhez jusson, hála az óriási [vagyoni] különbségeknek, amiket a korábbinál is tovább fokozott a jelenlegi gazdasági berendezkedés, a globalizáció neoliberális variánsa. Az utóbbi 30 évben szinte minden állam neoliberális gazdaságpolitikát folytatott. Ezek a politikák az óriásvállalatok érdekeinek kedveztek, szemben az emberek érdekeivel, és lehetővé tették, hogy néhány vállalat szinte teljes egyeduralmat szerezzen az emberi táplálkozási lánc fölött, és óriási profitokat söpörjön be. A szegények viszont csak szenvedtek ettől a politikától: ha nem tudják kifizetni az árakat, amelyeket a monopolvállalatok diktálnak, nem jutnak ennivalóhoz.

Volt másképp is

A neoliberális politika hetvenes évekbeli beköszönte előtt a legtöbb kormány valamilyen mértékű támogatást nyújtott a határain belüli mezőgazdasági kistermelőknek, különböző állami szubvenciók juttatásával. Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában különböző állami szerveket hoztak létre, amik a kistermelőknek különböző módon segítséget nyújtottak, kutatási programok, kedvezményes hitel, értékesítési segítség, szállítási támogatás és feldolgozó-kapacitások formájában. Sok állam még a vetőmagok, a komposzt és a szükséges gépek szubvencionálását is magára vállalta a kistermelők számára. A harmadik világ kormányai ezenkívül magas behozatali vámokat vetettek ki az olyan alapélelmiszerekre, mint a kukorica, burgonya, rizs, bab, gabonák és a baromfi, hogy megvédjék a kis- és középtermelőket az olcsó import-dömpingtől. Néhány állam szintén aktív szerepet vállalt a kistermelők által létrehozott szövetkezetek támogatásában. Ennek eredményeképp 1950 és 1980 között a kis- és középtermelők képesek voltak kielégíteni saját országuk élelmiszerszükségletének nagy részét. Még a globális Dél számos országa is képes volt a teljes lakosság számára megfelelő mennyiségű élelmiszert előállítani. Hogy segítsék a fogyasztókat, a legtöbb kormány az élelmiszerárakat is szabályozta, és bizonyos élelmiszereket még szubvencionáltak is, hogy a szegényebbek is meg tudják venni őket. A kapitalizmus neoliberális fordulatával és a szabadkereskedelmi elvek bevezetésével azonban mindennek vége lett.

Neoliberalizmus jobbról be, élelmiszer-szuverenitás balra el

A korai nyolcvanas években az USA, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank (WB) a harmadik világbeli országok adósságait zsaroló eszközként használták föl arra, hogy neoliberális gazdasági programok bevezetésére kényszerítsék őket, Strukturális Kiigazítási Programok [Structural Adjustment Program] (SAP) formájában. A legtöbb harmadik világbeli kormányt arra kényszerítették, hogy árusítsa ki a közüzemi infrastruktúrát [public assets] multinacionális cégeknek, hogy engedélyezzék a külföldi cégek szabad tőkemozgásait az a határokon át, hogy export-termelési zónákat hozzanak létre, hogy szétzúzzák a bérmunkások jogait, hogy megszüntessék a környzezetvédelmi szabályozásokat, és hogy befagyasszák a béreket. A SAP-ok előírásai miatt szinte minden ázsiai, afrikai és latin-amerikai kormány az élelmiszerekre kirótt behozatali vámok csökkentésére kényszerült, ezáltal új export-piacokat létrehozva a multinacionális cégek számára. Ezzel egyidejűleg, a harmadik világ országainak drámai mértékben meg kellett nyirbálniuk a belső piacra termelő kistermelőknek juttatott szubvenciókat. Természetesen az USA és az európai országok továbbra is szubvencionálták saját termelőiket, amelyek nagyrészt mezőgazdasági nagyvállalatok [agribusiness corporations], és a behozatali vámokat is fenntartották bizonyos termékekre – történetesen azokra, amiket saját termelőik állítottak elő. Ennek eredményeképpen a nyolcvanas évek közepére a Dél kistermelői arra kényszerültek, hogy az országaikat elöntő szubvencionált európai és amerikai mezőgazdasági termékekkel próbáljanak meg versenyezni.

Habár az IMF, az USA és a Világbank azt követelték, hogy a Dél országai töröljenek el minden, saját kistermelőiknek juttatott segítséget, de ugyanakkor arra biztatták ugyanezeket az országokat, hogy támogassák az agrár-nagyvállalatokat és az exportra termelő nagytermelő farmereket. Brazíliától Kenyáig a harmadik világ államai arra kényszerültek, hogy export-termékeket termesszenek, amikre szükség volt Európában és az USA-ban. Kenyát például arra utasították, hogy Európába exportálandó virágokat termesszen, míg Brazíliának az USA-ba exportálandó szójabab termesztésére kellett fókuszálnia. Így ezek az államok […] az export-termékekre kellett hogy helyezzék a hangsúlyt, a belső fogyasztásra való élelmiszertermelés helyett.

Mintha a SAP-politika nem lett volna elég, a Dél szinte minden állama a WTO tagjává vált, amikor az 1995-ben megalakult. Ahhoz, hogy a WTO tagjává váljanak, az országoknak alá kellett írniuk a WTO Mezőgazdasági Egyezményét [Agreement on Agriculture] (AoA). Az Egyezményt (AoA) a világ egyik legnagyobb mezőgazdasági nagyvállalalata, a Cargill, egy ex-alkalmazotta írta [!!], és a dokumentum erősen kedvez az amerikai és európai nagyvállalatoknak. Konkrétan, az Egyezmény kimondja, hogy a WTO-tagok nem helyezhetnek kvótákat a mezőgazdasági importárukra, hogy a mezőgazdasági importot kizárólag vámokkal [tariffs] lehet szabályozni, és hogy minden tagállam köteles csökkenteni ez utóbbiakat. Az Egyezmény előírta, hogy a Dél országai 2005-ig 24%-kal csökkentsék a mezőgazdasági termékekre kivetett vámokat. A szándék emögött a multinacionális vállalatok (pl. a Cargill) számára megnyíló újabb export-lehetőségek létrehozása volt.

A SAP-ok miatt a legtöbb déli ország arra kényszerült, hogy drasztikusan csökkentse a kistermelőknek juttatott szubvenciókat. Az Egyezmény ugyanakkor megengedi, hogy az államok – de a SAP-oknak köszönehtően ez kizárólag az USA-t és az EU-t jelenti – fenntartsák a szubvenciókat, amennyiben azok nem torzítják közvetlenül a kereskedelmet. Ennek eredményeképpen a multinacionálisok, mint pl. a Cargill vagy a Monsanto, továbbra is masszív szubvenciókban részesülnek az USA-tól illetve az EU-tól. 2002-ben az amerikai kormány elfogadta a US Farm Act-et, amely lehetővé tette/teszi az amerikai állam számára, hogy 10 év alatt 180 milliárd dollár támogatást nyújtson az amerikai termelőknek, azaz nagyrészt óriási multinacionális vállalatoknak. A törvényt a WTO előírásokkal kompatibilisnek nyilvánították.

A neoliberális politika katasztrofális következményei

Egészen a legutóbbi évekig a [fenti értelemben vett] szabadkereskedelem alacsony nemzetközi élelmiszerárakhoz vezetett. A szabadkereskedelmi szabályozás bevezetésével a szubvencionált amerikai [és európai] termékek elöntötték a globális Dél országait. Ez különösen érzékenyen érintette a Dél azon termelőit, akik a legalapvetőbb élelmiszereket, kukoricát, babféléket, gabonákat, állították elő. Az amerikai kukorica-termelők például hagyományosan óriási szubvenciókat kaptak, évi akár 10 milliárd dollárt, ami lehetővé tette a számukra, hogy termékeiket rendkívül alacsony áron exportálják a globális Délre. A Dél legtöbb kistermelője, akik a SAP-politika miatt nem juthattak további szubvenciókhoz, képtelen volt az importált kukorica árával versenyezni. Ennek eredményeképpen sok millió kukoricatermelő kisfarmer ment tönkre az egész világon. Csak Mexikóban becslések szerint 5 millió kistermelő és mezőgazdasági munkás kényszerült a föld elhagyására és a városokba való beköltözésre, az amerikai importáru beömlése miatt. A jelenség nem korlátozódik a kukoricatermelőkre – a mezőgazdasági termelés minden szektorában kistermelők tömege ment tönkre a szabadkereskedelem miatt. Mindez több százmillió kistermelőt és mezőgazdasági munkást söpört le a földekről Délen. Mi több, sokmilliónyi hektár föld került használaton kívülre. Mindennek az lett az eredménye, hogy a Dél legtöbb országa mára képtelen a lakosság élelmiszer-igényeinek kielégítésére, és az USA-ból és az EU-ból kénytelen élelmiszereket importálni – ami természetesen a multinacionális vállalatoknak kedvez.

A neoliberális politika és a szabadkereskedelem – a nagyvállalatokra szabott szabályozási keretekkel – lehetővé tette hogy néhány nemzetközi óriásvállalat szinte totális monopóliumot szerezzen az élelmiszerek globális előállítása, elosztása és eladása fölött. Ezt jól illusztrálja, hogy a világ gabonatermelésének 85%-a fölött 6 vállalat rendelkezik, 3 nagyvállalat kontrollálja a kakaó-termesztés 83%-át és 3 másik a banánkereskedelem 80%-át. Ennek a monopolizációs folyamatnak köszönhetően ezek a nagyvállalatok teljes kontrollt gyakorolnak az élelmiszerek árai fölött. A vállalatok így aztán leszorítják a kisebb beszállítóknak fizetett összegeket, míg a fogyasztói oldalon a feldolgozott termékekért csillagászati árakat számolnak föl. Ennek következtében a mezőgazdasági és élelmiszeripari vállalatok óriási profitokat söpörnek be. Néhány társaság 2007-es teljesítménye jól mutatja mindezt: a Nestlé tavaly 9,7 milliárd dollár nyereséget könyvelt el, az Archer Daniels Midland (ADM) 3,21 milliárdot, míg a Cargill 2,3 milliárdot. Mindez egy olyan világban, ahol 850 millió ember krónikusan alultáplált, mivel képtelen megfelelő mennyiségű élelmiszert vásárolni.

Az emberi tápláléklánc fölötti monopolizációs folyamat egyik aspektusaként az amerikai és európai multinacionális nagyvállalatok arra használták föl a globális szabadkereskedelmi rezsimet, hogy behatoljanak a Dél országaiba, hogy ott teljesen új piacokat és/vagy export-vállalkozásokat alakítsanak ki. A nagyvállalkozó farmerek és a multinacionálisok így egyre több olyan földet vásárolnak föl, amit a kiszorított kistermelők elhagytak. Például a Parmalat és a Nestle a Dél-Afrikai Köztársaság és Uruguay neoliberális kereskedelmi rendszerét kihasználva lépett be ezekbe az országokba, hogy fölvásárolja a helyi tejipari vállalatokat. Kezdetben ezeket a fölvásárlásokat nemzetközi forgalmukból finanszírozták. Ez aztán lehetővé tette számukra, hogy megindítsanak egy árháborút, ami a kisebb termelőket kiszorította a termelésből, és így a nagyvállalatok gyakorlatilag monopolizálták az uruguay-i illetve a dél-afrikai tejipart. Amikor ezt elérték, elkezdték emelni az áraikat. A Dél-Afrikai Köztársaságban a Parmalat és a Nestle közvetlenül vezettek be árrögzítéseket. Egyrészt a megmaradó kistermelői beszállítók árait a minimumra szorították le, másrészt a késztermékek előállítása után a két cég közösen megegyezett a fogyasztói árak óriási mértékű fölemelésében. A két vállalat ugyanakkor Uruguayt és a Dél-Afrikai Köztársaságot export-bázisnak használták, hogy termékekkel árasszák el a Mercosur [néhány dél-amerikai ország kereskedelmi övezete] és a SADC [Southern African Development Community] területét. Ezzel ezeket a piacokat is teljesen a befolyásuk alá hajtották.

A legnagyobb mezőgazdasági vállalatok egyúttal óriási területeket vásároltak föl Brazíliában, Argentínában, Paraguayban és Bolíviában, ahogy egyre több mezőgazdasági kistermelő szorul le a földekről a neoliberális politikának köszönhetően. Ezek az országok az óriási és egyre növekvő szója(bab)-termesztés központjai. Csak Brazíliában, a szójaültetvények (amik főleg multinacionális cégek kezében vannak) kiterjedése 705 hektárról (1940) 18 millió hektárra nőtt (2003). A legtöbb szója ezekről az ültetvényekről nem a helyi lakosság táplálkozási igényeit elégíti ki, hanem az EU-ba és az USA-ba kerül exportálásra, ahol szarvasmarhákat etetnek vele. Becslések szerint egy átlagos marha az EU-ban ill. az USA-ban 1200 kg gabonát vagy szóját fogyaszt el mielőtt leölnék. Az előállított húsmennyiség jelentős részét olyan vállalatok vásárolják föl, mint a McDonald’s hogy kielégítsék az egyre növekvő igényt a fast food és az amerikai táplálkozási szokások iránt. A valóság egyszerűen az, hogy nincsen hiány élelmiszerekből. Ehelyett csak arról van szó, hogy az élelmiszert szó szerint elveszik Dél-Amerika, Afrika és Ázsia szegényeitől, hogy táplálják a gazdagabb országok állatállományát és a jómódú fogyasztókat, akik elfogyasztják ezeket az állatokat fast food formájában.

Egy másik tényező, ami fölhajtotta az árakat, a bioüzemanyag-ipar megjelenése, amit szintén elősegítettek a neoliberális politikák. A bioüzemanyag-iparágat néhány mezőgazdasági multi tartja ellenőrzése alatt, mint pl. a Cargill vagy a Mansanto. Mive a Cargill tetemes profitjainak jó része a kukorica üzemanyaggá alakításából származik, a cég vezérigazgatója a bioüzemanyag-ipar felfutását „aranyláz”-ként írta le. Az utóbbi időben óriási kukorica, szója és pálmaolaj ültetvények Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában az állati felhasználásra való termelés helyett átálltak az amerikai és európai bioüzemanyag-piacra. Az USA-ban a 2007-es kukoricatermelésnek becslések szerint 25%-át a bioüzemanyag-ipar használta föl. Délen ezeknek az ültetvényeknek a jelentős része a helyi fogyasztásra termelő kisebb farmereket szorítja ki. Emellett óriási erdőket irtanak ki Brazíliában és Paraguayban, hogy újabb ültetvényeket alakítsanak ki. Ezeken az ültetvényeken nagymennyiségű rovar- és gyomirtót használnak, ami gyakran a termény és a környék állatainak a mérgez(őd)éséhez vezet. Azaz az amerikai és európai kereslet a bioüzemanyagokra tovább pusztítja a természeti környezetet Dél-en, és milliókat taszít az éhezésbe.

A neoliberális politikával a globális élelmiszer-piacot teljesen deregulálták. A nyolcvanas évek előtt a világ legtöbb országa valamiféle kontroll alatt tartotta az élelmiszerárakat, hogy többé-kevésbé stabilak maradjanak. A legtöbb ország ehhez masszív élelmiszer-készleteket [food reserves] halmozott föl. Amikor az árak fölmentek, eladták a tartalékok egy részét, hogy leszorítsák az árakat. Amikor az árak alacsonyak voltak, a kormányok élelmiszert vásároltak a tartalékaik felduzzasztására, hogy stabilizálják az árakat. A nyolcvanas évekkel kezdődően ezt a rendszert lebontották. Az országok nagy része eladta a tartalékait, és az árakat hagyták lebegni a globális élelmiszerpiac keresleti-kínálati viszonyai szerint. [Amik persze óriási mértékben torzítva vannak a fenti okokból. – ford.] Ez azt jelenti, hogy a kormányok már nem avatkoznak be az árstabilizálás érdekében. Nemzetközileg nézve, az élelmiszerek árát a vállalatok és a spekulánsok viselkedése határozza meg a kereskedelmen keresztül, elsősorban a chicago-i terménytőzsdén át [Chicago Commodities Exchange]. A terménytőzsdéken, mint pl. Chicago-ban, a legnagyobb kereskedők jó része olyan mezőgazdasági óriásvállalat, mint a Cargill vagy az ADM. Az utóbbi időben a jelzálogkölcsön-válság miatt a spekulánsok és a befektetők pénzeiket átvitték ezekre a terménytőzsdékre, itt látva lehetőséget a jelentős mértékű profitszerzésre, a mezőgazdasági terményekkel való spekulációval. Erre ráérezve, és tudva azt, hogy a legtöbb ország tartalékai kimerültek, a nagyvállalatok elkezdték visszatartani a kínálatukat, azt remélve, hogy így majd magasabb áron adhatják el az árut, kijátszva az árfolyam-különbségeket. Erre reagálva a befektetők elkezdtek gabonákra vonatkozó határidős kötvényeket [futures] vásárolni, a profitszerzés reményében és ezáltal még magasabbra hajtva az árakat. Ennek eredményeképpen a kukorica ára megháromszorozódott az utóbbi két évben. A nagyvállalatok és a tőzsdei spekulánsok természetesen jócskán profitálnak a megemelkedett árakból, míg az embereknek szerte a világon az éhezéssel kell szembenézniük.
Az elit megoldása

A WTO, az IMF, a WB, az USA, és az EU számos megoldási javaslattal állt elő. A fő megoldás, amit fölajánlottak, a további kereskedelmi liberalizáció. Ennek keretében a még meglévő védőszabályozásokat, amikkel a [déli] országok még rendelkeznek, azaz a behozatali vámokat [tariffs], teljesen föl kellene számolni. Ez, állításuk szerint, leszorítaná az élelmiszer-árakat. Szinte fölösleges is mondani, hogy a mezőgazdasági multinacionális cégek mindent megtesznek, hogy a legjobb eredményt hozzák ki ebből. A további kereskedelmi liberalizáció nemhogy leszorítaná az árakat, hanem tovább növelné ezeknek a nagyvállalatoknak az emberi táplálkozási lánc és az élelmiszerárak fölötti kontrollját. […]

Bush, Brown és mások egyben a genetikailag módosított növényeket (GM) népszerűsítik, mint az éhezés megoldásának a kulcsát. Ezek azonban nem oldanák meg a problémát. Nem egyszer egyenesen az derült ki, hogy az ilyen növények kevésbé produktívak, mint a normális gabonák. Ezen túl, egészségügyi veszélyeik hosszútávon akár katasztrofálisnak is bizonyulhatnak. A GM gabonák melletti kampány valódi oka a Bush-t és Brown-t támogató vállalati érdekek kielégítése. A GM gabonák elterjedéséből ugyanis óriási profitok származhatnak a Monsanto-hoz hasonló multinacionális vállalatok számára, mivel ezek birtokolják a legtöbb GM növényre vonatkozó patent-et. […]

A nép megoldása

Latin-Amerikában néhány progresszív kormány vezette ország, mint pl. Venezuela, Bolívia és Nicaragua, a neoliberális diktátumokkal való szakítással próbált meg megoldást találni az élelmiszerválságra. Ezek az országok, Kubával együtt, megpróbáltak létrehozni egy működőképes regionális alternatívát a szabadkereskedelemmel szemben, a Bolivári Alternatívák Amerikának [Bolivarian Alternatives for the America’s] (ALBA) formájában. Az ALBA keretében ezek az államok 5 nagy mezőgazdasági projektet indítottak, amik a szójababra, rizsre, baromfira és tejtermékekre vonatkoznak. A projekt célja az élelmiszer-biztonság garantálása az ALBA-tagországok számára. Venezuela ezeken a projekteken keresztül több millió ember számára juttatott ingyenes vagy államilag támogatott élelmiszereket, valamint 2 millió hektár földet osztottak ki kistermelőknek. Ehhez kapcsolódva a venezuelai állam 728%-kal növelte mezőgazdasági termelésre fordított kiadásait az utóbbi 3 évben. Az ALBA államok az élelmiszerválság kitörése óta egy 100 millió dolláros alapot hoztak létre az alapvető élelmiszerek, mint pl. a kukorica és a rizs, árának stabilizálására, hogy tompítsák az áringadozásoknak a legszegényebb rétegekre gyakorolt hatását. A spekuláció hatásait elkerülendő ezek az országok állami ételelosztási hálózatokat hoztak létre és az élelmiszerárak szabályozása mellett döntöttek. Sajnos a Dél államainak óriási többsége, ahol nem progresszív kormányok vannak hatalmon, nem tett hasonló lépéseket a lakosság érdekében. Ezekben az országokban úgy tűnik, hogy maguknak az embereknek kell a lehető legnagyobb szervezettséggel föllépniük, hogy elkerüljék a krónikus élelmiszerhiányt és az alultápláltságot.

Az utóbbi időben világszerte kirobbant tiltakozásokból úgy tűnik, hogy az emberek valóban cselekedni kezdenek, hogy megváltoztassák az életüket, és hogy hozzájussanak a táplálékhoz. A világ szegényei megmozdultak és követelik az ételhez és az alapvető méltósághoz való jogukat. Ez a harc ugyanakkor nem új. Az olyan mozgalmak, mint a Via Campesina, az MST, a zapatisták és a piqueterok évtizedek óta harcolnak az élelmiszerekhez való hozzájutás jogáért. A legutóbbi tiltakozási hullám viszont azt mutatja, hogy az ételért való harc elterjedtebbé és intenzívebbé válhat.

Az előbb említett mozgalma harcai egyben alternatív gazdasági rendszerek létrehozására is irányulnak, a kapitalizmuson kívül. Sőt, ezek a mozgalmak nyíltan kimondták azt, hogy az ételhez való hozzájutás joga nem biztosítható a kapitalizmuson belül. Ez a felismerés bizonyos mozgalmakat, pl. a zapatistákat és az MST-t, arra sarkallt, hogy földeket sajátítsanak ki Chaiapas-ban, illetve Brazíliában. Ezeken a földeken aztán a mozgalmak szövetkezeteket és kollektívákat [collectives] hoztak létre, hogy biztosítsák táplálkozási szükségleteiket. Ezáltal saját gazdasági egységeket hoztak létre, amelyek a demokrácián, a szolidaritáson és az egyenlőségen alapulnak. Emellett alternatív kereskedelmi hálózatokat is létrehoztak, hogy könnyítsenek a teljes lakosság életén is valamit. Argentína városaiban a piquetero mozgalom tagjai szintén földeket szálltak meg, hogy városi farmokat hozzanak létre. Emellett saját lakókerületi konyhákat hoztak létre, hogy az adott terület minden lakosa ételhez juthasson. A motiváció ezek mögött az akciók mögött az, hogy előnyhez juttassák a helyi igényekre való termelést az adott területen, a globális gazdaság nagyvállalatok uralta hálózataival szemben. Ha el akarjuk kerülni, hogy százmilliók éhezzenek az elkövetkező hónapokban, úgy tűnik, hogy arra lenne szükség, hogy szerte a világon az emberek átvegyék (és a helyi igényekhez hozzáillesszék) az ehhez hasonló akciókat.

A táplálkozási lánc fölötti nagyvállalati kontrollt meg kell törni, és ezt kizárólag maguk az érintett emberek tehetik meg. És csakugyan, csak maguk az emberek hozhatnak létre egy szabad, demokratikus, az emberi méltóságot és egyenlőséget tiszteletben tartó világot, ahol senkinek sem kell éheznie azért, mert nincsen pénze.