width Reakció Scall Fast SF Jobbik Jobbikos jobboldali nemzeti radikális érzelmű politika hírek viccek én: 2007.10.26.

2007. október 26., péntek

Zsidók miatt van

Zsidók miatt van

Zsidók miatt van :-)

Csak ott nincs "antiszemitizmus" ahol nincsenek zsidók. :-D

A zsidókkal szembeni ellenérzés természetességét 1945, azaz a háború után a társadalomkutató Bibó István értette meg legelfogulatlanabbul.
Bibó megállapította, hogy az antiszemiták “a zsidókról szóló tételeiket az indulat őszinte lobogásában előadott leg­személyesebb tapasztalatokra alapítják…
Abban a korban IS a szociális igazságtalanságot jogosan tették szóvá a népi költők, és ha egyszer látták amit láttak, nem mulasztották el megemlíteni azt, hogy a magyar nép nyomorát nagy mértékben a zsidók erőszakossága, törtetése, gátlástalansága és tisztességtelensége okozza.
Sinka István falusi élményei alapján úgy érezte, hogy a kizsákmányolók között jogosan emlegeti a zsidó bérlőket és kasznárokat is. Nem azért, mert zsidók, hanem azért, mert hozzájárultak a paraszti nyomorúsághoz.
Sinka a zsidóktól személyesen is elszenvedett konkrét sérelmeket.
A csókási birtoknak, ahol Sinka szolgált, zsidó bérlője volt. Vastag, szőke úr, a szerző szerint a jobbfajta zsidók közül. Honnét jött ez az ember, ki volt az őse? A családalapító: “…kis sar­ka­di szatócs, pajesszal, nagy paszulypipával”.
Az utódok már nem fütyülővel jártak, előttük voltak a nagy lehetőségek, megindultak a sápadt, égő szemű férfiak, a nagy debella, dús asszonyok, körülöttük csak úgy hemzsegtek az unokák. “Igen, a kis sarkadi pajeszos szatócs nem élt hiába. A fiak, az unokák már hintón jártak, szi­varoztak, a katonaságnál tisztek voltak. Bőség, hatalom, és roppant vagyon volt a kezükben… Bizony, jól imádkozott a kis szatócs. Leszármazottainak nem kellett tököt sütni a major közepén, ganéjtűznél, és nem kellett egynek se egy kis ingyen döghúsért esdekelnie. Megadott nekik minden jót és minden úri állapotot a magyar nép türelme és verejtéke."
Hát így voltak "katonák" a zsidók, a tiszti kaszinókban, meg ahol irányíthattak, de soha sem a fronton, az első vonalban.
Nemcsak az önéletrajzi típusú beszámolóknál, de egyéb prózai munkáknál is egybefonódik a tapasztalat és a hozzá fűzött kommentár, hiszen egymást feltételezik. A látásmódot megszabja a szemszög, ahonnan a tapasztalatot felszínre hozzák.
Leír egy labdajátékot ír le egy lányiskola tornatermében, ahol értékes nyereménytárgyakat lehet nyerni annak, aki százszor elkapja a labdát. Egy bizonyos Iluska elkapta volna kétszázszor is, de ott volt a barátnője, egy kis zsidó lány, s annak ugyancsak zsidó társa, így hát: “…a zsidó lányban megszólalt a faji összetartás cinkosi parancsa, az idegennek vesztenie, vesznie kell!… Ilyen a zsidó barát erkölcse: jó barát végig, míg a zsidó faji érdek az ellenkezőt nem súgja neki. Be van zárva a fajiság sötét zsinagógájába, eljön a küszöbig, de inkább meghal, semhogy kilépjen. A fajiságot úgy hordja a hátán, mint egy púpot, mint csiga a házát, nem tud belőle, önmagából kilépni, egész, egyetemes, isteni emberré lenni, de elvárja minden más embertől, hogy tagadja meg magát, faját, őérette, az ő fajtájáért…
Az olyan hatalmas életanyaggal készült rendkívüli jelentésben, amilyen “A fekete bojtár vallomásai”, különösen feltűnőek a tapasztalattal jól igazolható gondolatok.
Sin­ka István önéletrajza, “A fekete bojtár vallomásai” a kor egyik kiemelkedő alkotása. A politikai szerepet vállaló, a csavargó költő szerepét játszó Erdélyivel szemben Sinka egy megszenvedett élet krónikáját fogalmazta meg. A sza­lon­tai juhásznál szolgáló kisbojtár egy ócska Petőfi-­kötetet és egy Bibliát hordott a tarisznyájában. Ha végre szűrt kapott az apjától, csizmája nem volt. A lucernaka­szálás nehéz munkája után úgy alszik el, hogy a gazda rúgása ébreszti, szabadidejében mégis Mikszáthot, Jókait, Csehovot olvas. “Aztán hozzáfogtam és fél éjszakákon át írtam; leírtam a köröttem történő dolgokat."
“Szinte a csodával határos az a hatalmi tudat, ami ezeknek a zsidó »gazdálkodóknak« minden szavukban, minden tettükben, még a gondolatmene­tükben is megnyilvánult. Szerették ellesni a magyar urak tulajdonságait, sőt legtöbb esetben túllicitálták és grimászá torzították azt. Úgy futkároztak négylovas hintókon, mintha a nagypapájuk szájában soha nem lett volna fütyölő az életben.”
Amúgy én is tudok itt újgazdag zsidókat, akiknél nagyobb sznobot személyesen még soha nem láttam, tehát ez is igaz. :-D
Szóval elég hiteles forrás a korabeli vidéki viszonyokról.
"Forradalom van, hírlik, a zsidóktól elveszik a birtokokat, s a rajta levő cselédséget telepítik rá mint örökösöket. Mire a fiatalember úgy válaszol vissza: “- Nem lesz az meg - … mert, ládd, a zsidók nem engedik. Nagy ám azoknak a hatalmok.”
A szomszédságban is úgy beszélnek, még a birtokosok is, hogy aki “talpig magyar ember… persze hogy utálta a zsidókat"
"Azok a népi írók, akik csakugyan a népi mélységekből jönnek, s a falvak, a puszták, a tanyák vagy uradalmak életét nem könyvekből, hanem közvetlen tapasztalatokból ismerik, lehetetlen, hogy gyermekkoruk vagy ifjúságuk élményei között ott ne őrizzék annak a súrlódásnak, összeütközésnek, hatásnak és ellenhatásnak emlékeit, amelyeknek a zsidó térhódítás nyomán ezen a vonalon is jelentkezniök kellett."
“A magyar néppel nem lehet azonosulni, annak érdekeit akár erkölcsi, akár művészi, irodalmi, gazdasági vagy politikai síkon száz százalékig szolgálni lehetetlen a zsidósággal való szembenállás nélkül. Aki csak a többi akadályt, a többi veszélyt és ellenséget látja a népi gondolattal szemben, és csak ezt az egyet nem látja vagy nem akarja látni, az semmilyen vonatkozásban nem képviselheti a népi azonosulást maradék nélkül.”

Szabó Dezső: A sajtó

Ha egyetlen élő képbe tudnánk összetömöríteni mindazt, amit a demokrácia sajtója száz év óta termett, a hazugságnak, perverzitásnak, őrültségnek: az emberi piszoknak olyan minden képzeletet túlrontó arányú eposza hemzsegne előttünk, hogy könnyen az a kérdés támadna föl bennünk, vajon nem az egyéni demokrácia volte a világtörténelem legőrültebb hallucinációja? A demokratikus kor fölhajnalodásával egy új szörnyeteg jelenik meg a történelem vad csalitjában: ezerkörmű és ezerszájú. Mérget karmol a szívekre, gyilkolható hazugságokat köp a lelkekbe, gyilkol, de gyilkossága másoknak lesz a tragédiája, rabol, de azért erkölcsbíró marad, hazudik és az igazság bajnokának ünneplik, katasztrófája a tömegeknek, s a tömegek népszerűsége öleli körül. Ez az ezerarcú véres bohóc, ez a hisztérikus, mérhetetlen arányú zsivány: ez a demokratikus tömegszerelem legcirógatottabb kedvence: a sajtóbandita.
Ez a sajtó végzetes és elmaradhatatlan következménye volt az egyéni demokráciának, mint amilyen következménye az evésnek az exkrementum. De ha már mint a történelem testén szervesen fejlődő orgánumot kivágni, megsemmisíteni nem lehet, igyekeznünk kell működését odafejleszteni, hogy a lehető legkevesebb veszélyt és legtöbb hasznot jelentse a közösség számára.

Azok, akik ma a sajtóveszedelem előtt fel akarják kiáltani a magyarság védő ösztöneit, rendesen egy igen végzetes egyoldalúságba esnek. Nem akarják észrevenni, vagy helytelen taktikából nem veszik észre, hogy a sajtóprobléma nálunk két egyenlően fontos kérdésből áll: a) a zsidó sajtóveszedelem elhárítása, b) a magyar sajtó problémája. Általában csak az első veszélyt látják és láttatják, pedig a probléma egyik felét a másik felének megoldása nélkül elintézni képtelenség.
Természetes, hogy a zsidó sajtót kiszorítani kutya-kötelességünk. De rossz néven venni azt, de dühöngeni azért, hogy a zsidó sajtó olyan, amilyen: a legenyhébb kifejezéssel is végtelen naivság. Ismételnem kell, hogy amíg nem jutunk el arra a természetrajzi megismerésre, hogy minden faj minden egészséges erejével önmagáért küzd az életküzdelemben, botorságainkkal csak árthatunk a magyarság érdekeinek. A zsidó sajtó úgy, ahogy van, különböző arcával, vörös, fehér, nemzeti színű vagy színtelen frázisaival, nagyszerű szerve e céltudatos faj hódításának, s én nem tudok jobbat kívánni, mint hogy nekünk, küzdelmében olyan céltudatos, céltudatosságában olyan egységes sajtónk legyen, mint amilyen a zsidóságnak a maga sajtója. Én is fölszisszenek ám, ha látom a zsidó sajtóban az ügyesen elálarcozott tőröket és ágyúkat, melyek életünk legfontosabb erőpontjai ellen irányoztatnak. De sokkal nagyobb fölháborodásom, ha a saját sajtónkban látom a legveszedelmesebb ostobaságot, céltudatlanságot és áruló rosszakaratot. Mert egyet nem lehet eléggé zengőn magyar és keresztény íróink lelkiismeretébe kiáltani. Mikor a zsidó újságíró azokat a sorokat írja, melyekre fölháborodásunk kitör, akkor ő saját fajának nagyszerű katonája. De, amikor a keresztény újságíró követ el a magyar lapban ostobaságot, mikor irigység, gonoszság vagy rövidlátás teszi végzetessé sorait, akkor saját faját árulja el, saját vérével szemben hitvány.

A következő fejtegetésben tehát eltérek attól a könnyű és hálás szokástól, hogy a sajtóprobléma tárgyalásánál megismételjem mindazokat a megszokott vádakat, melyeket az Est, a Világ, a 'Népszava és társaik ellen olyan fogyhatatlan bőségben elszavalnak. Nem az én hibám, hogy az Est, Népszava és Világ vannak Magyarországon, de ha vannak, a természet minden törvénye alapján csak olyanok lehetnek, amilyenek, és ezen a legkondenzáltabb keresztény kurzus sem segít. Mert a szilvafán csak szilva, a zsidó fajon csak zsidó sajtó teremhet. De többet mondok: ha ma egyetlen hatalmi szóval el lehetne tüntetni a magyar életből a zsidó sajtó összes termékét, a sajtóprobléma a maga egészében fennállana.
Végtelenül szeretném, hogyha úgy mutathatnék rá a magyar magyar sajtó hibáira, hogy senki érzékenységét meg ne sértsem, de a javítás vágyát mindenkibe átvigyem. De igen kérem az illetékes tényezőket, hogy a következő kérdéseket tegyék lelkiismeretük gondos vizsgálatává. Volt-e valaha bármily sajtó számára kedvezőbb történelmi pillanat, mint a keresztény magyar sajtó számára az idegen uralom bukása után? Állott hatalmasabb tömegenergia, áldozatkészebb közönség, szomjasabb figyelem és irányíthatóbb lelkesedés, mint amilyen körülvette a múlt évben a keresztény magyar sajtót? A zsidók hibája volt-e, ha ez a nagyszerű hajlandóságú tömeg egy részében visszamenekült az Estihez, a Pesti Hírlaphoz, a Világhoz. Vagy a jóhiszemű tömegek hibája-e? A tömegenergia, anyagi eszközök, s a páratlan történelmi konjunktúra hatalmas tőkéjével arányban áll a keresztény magyar sajtó teljesítménye. Elérte-e a keresztény magyar sajtó azt a minimális eredményt, melyet ilyen erőforrások mellett el kellett érnie? Igazi lelki igazgatója volt a magyarságnak ez a sajtó, a magyarság egységes céljai felé?

Anélkül, hogy felelni akarnék ezekre a súlyos kérdésekre, általános pontokban összegezem az elkövetett főbb hibákat. Minden pontra ezer példát hozhatnék az elmúlt másfél év magyar sajtójából, de még egyszer hangsúlyozom: nem bántani, nem érzékenységeket fölriasztani akarok. Egy nagy megújulás számára szeretnék megnyerni minden magyar jó szándékot.

1. Nem csak az egész keresztény magyar sajtóban, nem csak egyes orgánumaiban, hanem egyes orgánumainak egy-egy számában sem volt az egységes vezetésnek, a céltudatos egységnek semmi nyoma. És hogy minden szofizmát elkerüljek, hangsúlyozom, hogy nem az egyéni nézetek megokolható és sokszor termékeny különbözését kifogásolom. A zsidó írók nézetei közt is vannak eltérések, de azért az egész zsidó sajtó minden orgánuma, s ezeknek minden száma és minden egyes rovata bámulatosan egységes a faji céltudatosságban. Vedd elő a magyar újságok valamelyik számát. Az első oldalon száz vészkürtön riadó cikket találsz, hogy meg kell óvni a magyar kultúrát, magyar irodalmat és magyar sajtót a zsidó imperializmustól. A második oldalon hosszú cikk zokog búcsúzó himnuszt ennek az imperializmusnak egyik kidőlt alakjáról, Lánczy Leóról. A harmadik oldalon a művészi rovatok vezetője csinál reklámot, zsidó művészeknek, és hallgat agyon jeles magyar művészeket. Közben egy mérges cikkben belerúgatik valamelyik nagy erőpontot jelentő keresztény harcosba. Mert az egyes keresztény orgánumok munkásai különböző fajú, különböző kultúrájú, különböző moralitású és korú emberek véletlenesen összeverődött társasága, melyet erős, a magyarság érdekeit szemmel tartó vezetés nem tesz egységes organizmussá. Mindenik külön dudál tudása vagy tudatlansága, tiszta vagy szennyes indulatai szerint, s cikkének irányát sokszor előlegezésének sikere vagy az határozza meg, kivel szűrte össze a levet az Otthonban, ebben a förtelmes szíriai szellemi bordélyban.
Két jellemző példát mégis felhozok arra, hogy mennyire önálló hatáskörű hatalom lapjainknál minden egyes újságíró. Egyik, különben őszintén magyar hajlandóságú napilapunk irodalmi rovatvezetője egyik zsidó barátját lopta be tárcaírónak. Erre olyan fölháborodás támadt, hogy több cikket a drága baráttól mégsem közölhetett. A rovatvezető nem jött zavarba. A zsidó író zsidó feleségének dzsentris szagú nevet adott, s most a családi novellákat ez alatt a név alatt közli, és így jutott az antiszemita keresztény lap pénzéből egy elég jómódú zsidó családnak akkor, mikor igen sok jeles magyar író éhezik. Egy másik lap, melynek munkatársai a múlt évben elég éretlenül, mert céltalanul a kocsmákban is inzultálták a zsidó vendégeket, most azzal a zsidó, igen tehetségtelen zsidó íróval írat tárcákat, aki a kommün alatt a legszemtelenebb arroganciával védte támadásommal szemben a zsidó imperializmust. És hogy a dolog kevésbé legyen szagos, az illetőt megteszik ősszékely rabonbánnak. Pedig a szerencsétlen ugyanannak a lófőnek a törzséből való, melyből az "Így írtok ti" ízléstelen hisztriója szakadt.

2. Lapjaink, melyek a papírhiány idején is oldalakat tudnak juttatni a legjelentéktelenebb politikai hűhónak. Nem-tudom-ki képviselő kérődzéseinek, vicinális szellemességeknek, frivol pletykáknak, s a két sorban elintézhető gyilkosságoknak: a művészi, az irodalmi, szociális és gazdasági élet legaktuálisabb, legfontosabb jelenségeit és kérdéseit szó nélkül hagyják. Mindent adnak, amit el kellene hallgatniuk, s majdnem mindent elhallgatnak, amit adniuk kellene.

3. Újságíróink igen nagy részének nincs meg a kellő kultúrája, s az ezzel járó morális fegyelmezettsége.

4. Lapjaink nem tudják elég éber és egységes szolidaritással támogatni a magyarság küzdelmeit és vezető harcosait.

5. Azokat a fontos hivatalos állásokat, melyeknek a sajtó, az irodalom és művészet életére irányító hatalma van, nagyrészt tehetségtelen tülekedők töltik be, kiknek kölcsönös szolidaritása lehetetlenné tesz minden üdvös változást.
Amint látjuk, azzal az égető veszedelemmel szemben, melyet a zsidó sajtó jelent a magyarságra, egyenlő súlyos veszélyek vannak a magyar sajtó belső szervezetlenségében. A sajtó problémájának megoldása a magyar élet egyik legsürgősebb követelménye. De ennek a megoldásnak a tervrajzát egy minden politikától távol álló, a magyarság legjobbjaiból, s legkülönbözőbb szakműveltségű jeleseiből összeválogatott orgánumnak kell elkészítenie. Erős a hitem, hogy a következő három javaslat életbe léptetése nélkül a sajtó megújhodását el nem érhetjük.

1. Bizonyos előzetes készültséget várunk attól, akire rábízzuk a cipőnk sarkának vagy a zsebóránk megjavítását. Az újságíró a nemzet nagy tömegének elhatározását, tehát a nemzeti jövőt irányítja. Ő nevel közéleti pszichét a nemzet testébe. Erkölcstelen, infámis és őrült dolog, hogy erre a pályára rászabadulhasson mindenki, kicsapott diák, analfabéta, morális hulladék, bomlott idegzetű szerencsevadász. És míg más pályán hosszú évek komoly tanulása után juthat szerény szerephez, a nyomtatott betű fedezékében már 18-20 éves korában mérgezhet, rombolhat és ölhet. Vagy külön újságírói akadémiát kell felállítani, vagy az egyetemi oktatással kapcsolatban kell megoldani a kérdést. Minden érv, amit ez ellen a követelmény ellen hoznak fel, nevetségesen gyenge, míg megvalósítását a nemzet minden érdeke követeli.

2. A szerkesztőségek saját összes munkatársaikkal hetenként, az egész keresztény magyar sajtó összes munkásai pedig kéthetenként tartanak kötelező összejövetelt, melyen a politikai kérdéseket megelőzve megbeszélnék a közös irodalmi, művészi, szociális és gazdasági teendőket. Így alkalom lenne igen sok jó gondolat és megfigyelés fölmerülésére, s a faji szempontból egységes működés és psziché kialakulhatna.

3. Meg kell alakítani az újságírói kamarát. Ugyanekkor a cenzúra, mely a legjobb kezekben van is, csakis a magyar írókat gátolja, eltörlendő. A kamara fölött legyen egy legmagasabb sajtótörvényszék, melynek tagjai írókon kívül a jogi, gazdasági, pedagógiai élet s nagy erkölcsi testületek legkiválóbb képviselői legyenek. Ez az elég nagyszámú, parlamentszerű törvényszék egyes íróktól vagy újságoktól bizonyos időre vagy véglegesen elvehesse a működési jogot, ha az illető író vagy újság a nemzet érdekei ellen vétett.
E három javaslat megvalósításával elhárítanánk a hódító idegen veszedelmét, és egészséges útra terelhetnénk saját sajtónk fejlődését. Óriási feladat vár a sajtó munkájára. Neki kell történelmet alakító lelket, szolidaritást és faji egységet nevelni, a nemzet figyelő tömegébe. Az élet vagy halál útjának megválasztásánál ő irányítja az első lépéseket. Ha piszkos vesztegetéseknek odafeküdve, gyáván és gonoszul a magyar élet ez elhatározó kérdéseiben is visszariadunk a tisztító munkától, akkor hagyjuk abba a pojácatáncot a keresztény nemzeti kirakatban, fordítsuk befelé a magyar címer tiszta arcát, s menjünk el vak zongorásnak a győztes idegen örömtanyáira.

Virradat, 1921. II. 6.