width Reakció Scall Fast SF Jobbik Jobbikos jobboldali nemzeti radikális érzelmű politika hírek viccek én: 2008.04.15.

2008. április 15., kedd

Mi volt a baj a Bokros csomaggal

Mi volt a baj a Bokros csomaggal?

Most, hogy újra hallatta a hangját a zsidaj Bokros, sőt, a mszp neoliberálisai egy Simon nevű (Bokrosnál is rosszabb) zsidót akarnak a Fletó helyébe, aktuálissá vált ez a kis írás.

A Bokros-csomag lényege a két év alatt végrehajtott közel 20%-os reálbér-csökkentés volt.

Az újra aktív és gátlástalanul javaslatokat gyártó "meg nem értett" közgazdász most az államháztartási reformot erőlteti, ami ha lefordítjuk magyarra, az egészségügy az oktatás, a nyugdíjrendszer privatizációját jelenti. Ennek következménye pedig megint az életszínvonal jelentős esése, az civilizációs vivmányok felszámolása lesz. Kikerülhetetelenül!

Válasz Bokros Lajos újabb terveire - Romlásba döntő jó tanácsok

Rohan az idő, már a Bokros-csomag is tízéves. Az évforduló alkalmat adott Bokros Lajos kitüntetésére, amit szégyenlősen nem vett át, ám mivel szívügye a magyar gazdaság a Népszava (2005. ápr. 2) jóvoltából jó tanácsokkal látta el a hazát.

Bokros mindenek előtt reformokat javasol és fájlalja, hogy az elmúlt tíz évben nem születtek "igazi" reformok. A "reform" szó a magyar fülnek általában pozitívan hangzik, hiszen az iskolában sokat tanult a XIX. század elejei reformkorról, arról, hogy azok, akiket a magyar történelem a nagyja között tart számon, hogyan igyekeztek az ország előrehaladását segíteni.

Csakhogy a Bokros által javasolt reformok valami egészen mást jelentenek, mint amit Kossuth és Széchenyi korában értettek reformokon.

Amit ő javasol, annak nincs sok köze a magyar gazdaság és társadalom konkrét problémáihoz. Amit mond az nem más, mint a neoliberális gazdaságfilozófia szabványszövege, amit e hit terjesztői, mindenek előtt a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap munkatársai a világ kétszáz országában helytől, időtől, gazdasági helyzettől és mindenféle konkrét adottságoktól függetlenül javasolnak. Ezt gúnyolta ki Joseph Stiglitz, aki valaha a Világbank fő közgazdásza volt (persze nem saját intézményére, hanem a Valutaalapra vetítve), amikor a "Globalizáció és visszásságai" című könyvében arról írt, hogy a Valutaalap ország-tanulmányai minden országra ugyanazt tartalmazzák, csak az ország-neveket cserélik ki a szövegben egy "replace" utasítással.

Tudni kell még, hogy a közgazdászoknak valójában fogalmuk nincs arról, hogy működik egy gazdaság, ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy Adam Smith-től Milton Friedman-ig az elmúlt bő két évszázad során számos elméletet gyártsanak róla. Ennek egyik gyöngyszeme a monetarizmus, vagy más néven a neoliberális gazdasági elmélet. Nevéből már következik, hogy valaminek a megújítása, mégpedig éppen annak a liberális gazdaságpolitikának, amely Woodrow Wilson elnöksége idején az Egyesült Államokat történelme legmélyebb gazdasági válságába sodorta.

Az elmélet felújítása Hilary Clinton szerint (lásd a könyvében: Élő történelem) azzal függ össze, hogy az amerikai jobboldal Goldwater 1964-es választási veresége után át akarta formálni az amerikai közvéleményt és bő kézzel elkezdte finanszírozni az olyan konzervatív agytrösztöket, mint a Heritage Foundation, a Cato Institute vagy a Hoover Center. A várt hatás nem is maradt el: tömegével láttak napvilágot a korábbi keynes-i gazdaságpolitikát, az állam gazdasági szerepét, továbbá a jóléti állam eszméjét támadó cikkek, tanulmányok.

Az elmélet népszerűségét egyszerűségének és gyakorlatiasságának köszönheti. Milton Friedman, a neoliberális hit pápája szerint "csak a pénz számít" és ezt, különösen fizetés előtti napokban, kevesen vitatnák. Az elmélet azt tartja, hogy a szabad piac tökéletesen működik és ha ebbe a harmóniába az állam beavatkozik, akkor azzal csak bajt okozhat. Különösen nagy károkat okoznak az adók. Ha az adó szint kisebb, akkor egyre több vállalkozó kezd vállalkozni és a gazdaság fellendül. Ezt hívják - kínálati - politikának. A munkanélküliek is csak magukat és a szakszervezeteket okolhatják bajukért, mert túl magas béreket és egyéb szociális juttatásokat követelnek, emiatt azután nem kellenek a vállalkozóknak. Ha a munkaerőpiacot rugalmasabbá teszik, vagyis a béreket a szociális juttatásokat csökkentik, a munkaidőt kiterjesztik, akkor csökkenni fog a munkanélküliség. Az általános betegbiztosítás és nyugdíjrendszer is rossz, mert a nemtörődömmé teszi az embereket. Ha magánbiztosításon, magán nyugdíjpénztáron keresztül történik a biztosítás, akkor mindenki igyekszik gondoskodni magáról. Tehát meglévő állami rendszereket (egészségügyet, nyugdíjrendszer) privatizálni kell. Az állam egyébként is rossz tulajdonos, nem tudja a reá bízott vagyont hatékonyan működtetni, ezért az állami tulajdont privatizálni kell, előbb a termelő vállalatokat, majd az olyan szolgáltatásokat is, mint a hírközlés, vasúti közlekedés, vízellátás. De, ha még ennek hatására sem lendül fel a gazdaság, akkor az egészségügy privatizációja jön sorra. Persze lehet, hogy e politika hatására a jövedelemkülönbségek nőnek, de a szegények mégis jobban járnak, mert a gazdagok növekvő fogyasztása "lecsorog" hozzájuk és javítja helyzetüket. Ez tehát az a filozófia, amely alapján a mi Bokros Lajosunk is összeállította csomagját, illetve adja tanácsait.

E gazdaságpolitika legfőbb haszonélvezője a multinacionális tőke mert az elmélet alkalmazása (a kereskedelem és a tőkeáramlás liberalizálása révén) szabad hozzáférést biztosít az egyes országok piacaihoz és nyersanyagforrásaihoz. Éppen most folyik a harc a XXI. század stratégiai terméke, az édesvízkészletek feletti ellenőrzés megszerzésérért, úgy, ahogy az a XX. században az olaj esetében történt.

E változások mögött az húzódik meg, hogy a második világháborút követő három évtizedben a társadalom egyes rétegei között fennálló hatalmi egyensúly mára teljesen megbomlott. A "népet" képviselő szakszervezetek ereje jelentősen meggyengült, ami annak a következménye, hogy a technológiai fejlődés következtében megszűntek a nagyüzemek, amelyekben a dolgozók szervezése és mozgósítása viszonylag könnyű volt. Nincsenek más szervezetek sem, amelyek a szakszervezetek szerepét átvehették volna, tulajdonképpen egy szervezetlen és növekvő számban csonka családokból, egyedülállókból álló "törmeléktársadalom" alakult ki, amely nem képes a multinacionális tőke elleni védekezésre.

Ugyanakkor a nemzetközi pénztőke vezető köreiből, a multinacionális vállalatok menedzseri köréből, a hozzájuk csatlakozó felső vállalatvezetői rétegből, az értelmiség egy részéből és politikusokból kialakult "elit" elfelejtette, vagy soha nem is járt a fejében az, amit Kennedy mondott beiktatásakor: "Ha egy szabad társadalom, nem tudja azokat a sokakat megsegíteni, akik szegények, nem tudja megvédeni azon keveseket sem, akik gazdagok". (If a free society cannot help the many who are poor, it cannot save the few who are rich.)

Így nem igen lehet csodálni, hogy a fejlett országok többségében, különösen a nyugat-európai országokban, napirendre került a jóléti állam lebontása, amely a Bokros Lajos által is javasolt, egészségügyi, államháztartási, nyugdíj, munkaerő-piaci és hasonló "reformok" segítségével megy végbe.

A multinacionális vállaltok előtti utat simára hengerlő két szervezet a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap arra kényszerítette a hetvenes évek kőolajválsága miatt eladósodott országokat, hogy a további hitelek fejében nyissák meg piacaikat, liberalizálják gazdaságaikat. Ahol e tanácsot megfogadták, ott az eredmény az adott ország gazdaságára nézve katasztrófális volt, mert a multinacionális tőke lerombolta a helyi gazdaságokat. Ennek iskolapéldája Magyarország, de hatalmas károkat szenvedett számos latin-amerikai és afrikai ország is.

Neoliberális gazdaságpolitika jellemzi az Európai Uniót is és bár még nem okozott akkora károkat, mint a fejlődő országokban, de jelentősen hozzájárul a tagországok gazdaságának lassulásához, gyakorlati stagnálásához. A munkanélküliség tíz százalék körül stabilizálódott és a térség a nemzetközi versenyben egyre inkább lemarad. A hruscsovi tirádákra emlékeztető lisszaboni deklaráció, amely 2010-re az Egyesült Államok utolérését tűzte ki célul, a köznevetség tárgyává vált. Az uniós propaganda a "tudás alapú gazdaságról" (knowledge based economy), meg élethossziglani tanulásról (life long learning) beszél, azt sugallva, hogy aki tanul, az munkát is kaphat. Ezzel szemben a valóság az, hogy az úgynevezett "relocating" (áthelyezés) és "outsorcing" (kihelyezés) keretében a multinacionális vállalatok nem csak az egyszerű szakmunkát, de még a magas képzettségű munkát is kihelyezik. Indiában ugyanis a mérnök is tizedannyiba kerül, mint mondjuk Németországban, és mi több, jobban tud angolul.

Magyarország helyzete annyival rosszabb, mint az Unió többi országaié, hogy igen nagymértékű a gazdaság külső eladósodottsága és egyensúlytalansága. A rendszerváltás kezdetén a külkereskedelmi mérleg még egyensúlyban volt, a piacnyitás és privatizálás következtében azonban az ország nagyrészt elvesztette belső és külső piacait (elfoglalták a multinacionális cégek) és hatalmas méretű áruforgalmi hiány alakult ki. 1993-94-re ez a hiány megközelítette a négymilliárd dollárt és az exportnak közel negyven százalékát, ami rendkívül magas, a válságban lévő afrikai és latin-amerikai országokra jellemző arány. Ezt a túrizmus többlete nem kompenzálhatta, mert az éppen csak arra volt elég, hogy kamatfizetéseket fedezze. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezt így nem lehet folytatni, ekkor jött a Bokros-csomag.

Mit csinált a Bokros-csomag, amelynek hatására Magyarország " Bokros szerint ""nagyon rövid idő alatt túljutott a krízisen"?

Jelentősen leértékelte a forintot és nagymértékben csökkentette a költségvetési kiadások reálértékét. Ennek hatására az 1995.-ik évben az export erőteljesen az import alig nőtt és az egyensúlyi helyzet javult, de semmi sem oldódott meg, mert a leértékelés önmagában nem javítja egy gazdaság versenyképességét, csak átmenetileg jelent egyensúlyjavító hatást azután a felgyorsuló infláció megint csak visszaállítja az eredeti helyzetet. A két év alatt végrehajtott közel 20%-os reálbér-csökkentést sem lehetett folytatni és 1996-től a külkereskedelmi mérleg újból romlani kezdett.

A bajokat azonban átmenetileg eltakarta, hogy a magas reálkamatlábak és a privatizáció miatt beáramló tőke fedezte a fizetési mérleg hiányát. Látszólag a gazdaság is fellendült, mert a GDP növekedése 1997 és 2002 között elérte a négy-négy és fél százalékot. E növekedés azonban szinte kizárólag a vámszabadterületre bejött multinacionális cégeknek volt köszönhető, amelyeknek azon kívül, hogy a munkaerő két százalékát foglalkoztatták semmi közük nem volt, és ma sincs a magyar gazdasághoz (leegyszerűsítve: a távol-keleti leányvállalataiknál legyártott alkatrészeket Magyarországon szereltetik össze, és a készterméket a német piacon értékesítik kihasználva ily módon az olcsó kínai és magyar munkabéreket). A magyar gazdaság valójában valahol az 1993-as szinten stagnált és stagnál ma is.

A multinacionálisok tevékenységével statisztikailag összemosott "teljesítmény" azonban mintegy öt évig eltakarta az egyre növekvő bajokat, amelyek az elmúlt két évben elemi erővel jöttek a felszínre. Az ország már mindent eladott, amit tudott, a multinacionálisok is felvásároltak már mindent, ami kellett nekik (talán a termőföldet kivéve) és felhasználták a képzett és olcsó munkaerőt. A befektetések tehát lecsökkentek, de ami még nagyobb baj, hogy elkezdték kivonni a profitjukat. Az elmúlt évben a fizetési mérleg hiánya (ami a kereskedelmi mérleg, a túrizmus és a befektetéseken realizált jövedelmek egyenlegeinek összege) elérte a kilencmilliárd dollárt, ami az ország GDP-jének több mint 10%-a, ez óriási szám, de ha az exporthoz viszonyítjuk, és ahhoz kell, hiszen végső soron csak abból kell ellentételezni, akkor az arány még rosszabb, magyar vállalatok exportjának felét teszi ki. Csak a korábbi tőkebefektetéseken hat milliárd dollár jövedelem áramlott ki az elmúlt évben az országból, a magyar vállalatok exportjának egynegyede. A hiányt fedezendő újra jelentős mennyiségű hiteleket kellett felvenni. Ez a helyzet nyilván fenntarthatatlan, a kérdés az, hogy mit lehet és kell tenni?

Bokros megoldásként az államháztartási reformot ajánlja. Az államháztartási reform, ha lefordítjuk magyarra, az egészségügy az oktatás, a nyugdíjrendszer privatizációját jelenti, ami a társadalom jelentős rétegeinek teljesen reménytelen helyzetbe hozásával könnyíthet ugyan a költségvetés helyzetén, de nem oldja meg az alapproblémát, az export és import egyensúlyhiányát. A neoliberális közgazdászok, egy a nemzetgazdasági jövedelemfolyamatokra felírt azonosság, az úgynevezett ikerdeficit, téves olvasata miatt, úgy tartják, hogy a költségvetési hiány csökkentésével a fizetési mérleg hiánya is csökkenthető. Minden gondolkodó ember előtt ugyanakkor világos kell hogy legyen, hogy mondjuk az egészségügyre, vagy oktatásra fordított összegek csökkentésével nem lehet elérni azt, hogy a technikai felszereltség tekintetében a nyugati versenytársaiknál sokkal gyengébb, tőkehiányos, helyismerettel, marketingre fordítható erőforrásokkal és hasonló piacszerző eszközökkel nem rendelkező hazai vállalatok exportképességüket lényegesen növeljék.

Itt a Bokros által ajánlott másik eszköz, az adócsökkentés sem segít, mert eltekintve költségvetési hiányt növelő hatásától, javít ugyan a vállalatok helyzetén, de versenyképességüket alapvetően nem változtatja meg. Az adócsökkentés csak abban, a neoliberális közgazdasági tankönyvekben létező, esetben segítené a vállalatokat és hatna a fizetési mérleg egyensúlya irányába, ha a piacon több-kevésbé azonos erejű vállalatok lennének. De mindenki tudja, hogy nem ez a helyzet, a piacokat a nagy nemzetközi monopóliumok uralják, ahol a kellő tőkeerővel nem rendelkező vállalatoknak nincs esélyük. A Bokros által hangoztatott javaslatok megfogadása néhány évvel ugyan megint arrébb tolhatná a közvetlen válság (alapvető fizetési problémák) kibontakozását, de az újabb, hatalmas társadalmi áldozatokat kívánó "reformok" árán csak a problémák heveny jelentkezését toljuk ki néhány évvel. Amit Magyarország piacképessége növelése érdekében tehet, az, az Unióhoz való csatlakozással kapcsolatos 9. jegyzőkönyv 26. pontjának kihasználása. Ez az érvényben lévő megállapodás a következőket mondja ki:

"(1) Legfeljebb 2004. május 1-jét követő harmadik év végéig, amennyiben a gazdaság bármely ágazatában súlyos és tartósnak mutatkozó, illetve egy adott térség gazdasági helyzetének komoly romlásával fenyegető nehézségek merülnek fel, az új tagállam felhatalmazást kérhet arra, hogy a helyzet orvoslása és az érintett ágazatnak a belső piaci gazdasághoz történő hozzáigazítása érdekében védintézkedéseket tegyen."

Ami Magyarországon a csatlakozással kapcsolatos piacnyitás kapcsán végbement, az kimeríti a fenti tényállást, piacaink nagy részét épp német és francia cégek foglalták el. Ezt kell tudni megmagyarázni az Európai Unió vezetőinek, letéve mellé persze azokat a jól átgondolt intézkedéseket is, amelyek a hazai piacok és termelők védelmét, továbbá a hazai vállalatok piacképességének erősítését szolgálják.

Nekünk, hogy egyensúlyt teremtsünk ugyan olyan mértékű piac kell mint amekkorát átadtunk. Mindaddig tehát, amíg a kereskedelmi mérleg egyensúlyba nem kerül, szükségünk van különleges eszközökre, megfelelő piaci kvótákra és egyéb az egyensúly irányába mutató intézkedésekre.

Sajnos azonban ilyenfajta politika kidolgozására a magyar kormány aligha képes. Az elmúlt két évtizedben ugyanis a gazdasági minisztériumok vezető posztjait a neoliberális közgazdasági hittan képviselőivel töltötték fel, akik nem csak, hogy nem ismerik a magyar gazdaságot, de meggyőződésük, hogy nem is kell ismerniük, hiszen a piac az említett problémákat majd magától megoldja, legfeljebb az adókat kell kissé csökkenteni. A hazai lapok közgazdasági tárgyú cikkeiben nyoma sincs annak, hogy az akár közgazdasági szakírók tisztában lennének a magyar gazdaság szerkezetével, az egyensúlytalanság okaival. Jellemzően adóreformról, nyugdíjreformról esetleg az egészségügy privatizációjáról szólnak, és nem arról, hogy mik a fizetési mérleghiány összetevői és mi húzódik meg mögöttük.

Ilyen körülmények között a gazdasági helyzet folyamatos romlása, az ország további jelentős eladósodása természetes jelenség, és, ha a Bokros-féle javaslatok stabilizálhatják is egy-két évre a helyzetet, nem jelentenek tartós megoldást, sőt pont a tartós megoldások kereséséről terelik el a figyelmet.