Neoliberális zsidó zsákutca

Aki nem érti mi a baj a neoliberalizmussal, olvassa el ezeket, de szépen sorjában. xD

Mi a baj a neoliberalizmussal?

1. rész http://href.hu/x/39im
2. rész http://href.hu/x/39in
3. rész http://href.hu/x/39io
4. rész http://href.hu/x/39ip
5. rész http://href.hu/x/39iq
6. rész http://href.hu/x/39is
7. rész http://href.hu/x/39it
8. rész http://href.hu/x/39iu
9. rész http://href.hu/x/39iv
10. rész http://href.hu/x/39iw
11. rész http://href.hu/x/39ix

UPDATE : A linkek halottak :) de én lementettem a szövegeket régebben, itt vannak :

A neoliberalizmus diadala

A neoliberális* gondolkodók fő ideológiai érve, hogy a gazdaság erősödésével az egész társadalom jól jár, hiszen a növekvő gazdagság valahogy “lecsorog” a szegényebb rétegekhez is. Aki szerint ez nem igaz, az a szocializmust akarja visszacsinálni.

Ide vágó hírünk (igen, fél éves, nem vagyunk túl gyorsak, tudjuk):

Megelőztük Amerikát! Hazánkban a legnagyobb a jövedelmi szakadék

Az OECD felmérése szerint a fejlett országok közül Magyarországon a leglátványosabbak a kereseti különbségek

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) felmérése szerint Magyarországon a legnagyobb a keresetek közti különbség, a fejlett államok közül. Egy évtizede ilyen összehasonlításban még az Egyesült Államok állt az első helyen a legnagyobb és legalacsonyabb jövedelmű társadalmi réteg közötti különbség szempontjából. Az OECD által vizsgált húsz ország listáján, de mára hazánké az elsőség.

A vizsgált húsz országból csak Írországban és Spanyolországban sikerült mérsékelni a társadalmi szakadékot. Egy évtized alatt Magyarországon közel 35 százalékkal nőtt a keresők felső és alsó tíz százalékának bevételei közti eltérés, ami nagyságrendben megközelíti a hat az egyhez arányt.

Az egy hónappal ezelőtti jelentések alapján az OECD úgy ítéli meg Magyarországot, mint hatékony gazdasági növekedést mutató ország. A kiadáscsökkentő intézkedések azonban a korábbi 4-5 százalékos emelkedés helyett a következő évekre 2,5-3 százalékra csökkenhet. Ez a tendencia legközelebb 2009 után változik, és két év múlv a gazdasági növekedés üteme újra elérheti az 5 százalékot.

Hát, erről ennyit. A gazdaság nő, mert az jó hogy nő. A szegények és gazdagok közötti olló pedig nő. De az ugye nem fontos, a lényeg a gazdaság. Immáron azt sem mondhatjuk, hogy deafejlettnyugat, mert (az egyébként súlyos gazdasági és szociális problémákkal küszködő) USÁt is sikerült beelőzni ebben a negatív versenyben. És ami az érdekes, hogy a jövőbe mutató kalkuláció is a gazdasági növekedés változását latolgatja, ezt kezeli célként. Hogy az országban ne legyen milliós nagyságrendű leszakadó réteg, az valahogy nem paraméter…

*Neoliberális: Gazdaságpolitikai irányzat, ami azt állítja, hogy minél szabadabb a kereskedelem és a piaci viszonyok, minél kevésbé szabályozott az állam vagy bármilyen más piactól független viszonyok által, annál jobb lesz a világ. Innen az elnevezés is: a gazdasági szabadságot tartja legfőbb értéknek, ez alapján alapértelmezettnek tartja a közszolgáltatások privatizálását és a szolidaritás alapú hozzáférés megváltoztatását piaci alapúvá. (Lásd egészségügy, oktatás stb.)

Neoliberalizmus 1.

Ha kényesebbek lennénk az ízlést és következetesebbek a szavak használatát illetően, nem kezdődne ez a fejezet Platón-idézettel. Ugyanis ha kényesebbek lennénk az ízlést és következetesebbek a szavak használatát illetően, minden bizonnyal tisztulna a kép: nem nevezhetné magát Gyurcsány szocialistának, vagy újabban szociáldemokratának, és a Magyar Szocialista Párt által állított miniszterelnök nem lehetne egy milliárdos, pláne nem az a milliárdos, aki vagyonát a jelek szerint a közvagyon elsajátításával, néha talán még Osztap Bender-szerű szélhámosságoktól sem visszariadva (lásd a Fittelina- vagy a Nomentana-ügyeket) szerezte; függetlenül attól, hogy az adott, valamelyest kaotikus jogkorszakban tevékenysége törvényellenes vagy „csak” erkölcstelen volt.

Ha kényesebbek lennénk az ízlést és következetesebbek a szavak használatát illetően, nem fordulhatna elő, hogy az úgynevezett magyar baloldal a magyar jobboldal vezérét kádáristának titulálja, amikor felszólal a munka spekulációval szembeni értékét visszaállítandó, vagy amikor szót emel az egészségügy totális privatizációja ellen és a köztulajdon védelmében. Nem történhetne meg az, hogy a rendszerváltást követő baloldali kormányzások idején következik be a közvagyon túlnyomó részének magánosítása (illetve hogy az ilyen ügyletek jelentős része titkosítva zajlik), és feltehetőleg az sem, hogy a választópolgárok többsége úgy szavaz, ahogy szavazott 2002-ben és 2006-ban.

Ha kényesebbek lennénk az ízlést, és következetesebbek a szavak használatát illetően, ma nem ismernénk, illetve nem lenne szükséges megismernünk a „neoliberális” és a „neokonzervatív” terminusok jelentését, hiszen azonnal átláthatnánk e fogalmak, helyesebben a mögöttük rejlő tartalom hamisságán; álbaloldaliságán, álliberalizmusán és áldemokratikusságán. Ugyanakkor nem hiányozna a politika szótárából a „szolidaritás” szó, és változatlanul pozitív kicsengése lenne a „liberális” jelzőnek. Így arra sem lenne szükség, hogy újraéledjenek mozgalmak a már rég természetesnek hitt humanizmus és szolidaritás jelszavait hirdetve transzparenseiken, illetve hogy tiltakozók tízezrei menjenek az utcára Seattle-ben, Genfben és másutt, amikor a leggazdagabbak politikusai döntenek a nem, vagy csak kevésbé gazdagok sorsáról. Nem kellene félnünk a globalizációtól, kisebb-nagyobb háborúktól, vagy épp egy végzetes környezeti katasztrófától.

Ha kényesebbek lennénk az ízlést, és következetesebbek a szavak használatát illetően itt Magyarországon, akkor 2006 őszén nem maradhatna helyén az a kormány, amely hazudott megválasztóinak, illetve – ennek következtében – nem dobálnák pesti srácok kövekkel a rendőröket, akik a politikai érdekből neoliberális propaganda gépezetté silányított, a nép által fizetett közszolgálati televíziót védik a néptől, és nem skandálná a tömeg ugyanennek a tv-nek a székháza előtt, hogy „Sajtószabadságot!” és hogy „Magyar tv-t akarunk!”. Akkor nem lennének már megint rögtönítélő bíróságok, és politikai foglyok magyar börtönökben, és nem állandósulhatna a polgárháború erkölcsi felháborodásra még képes és hajlandó, illetve az erkölcsöt könnyedén relativizáló, vagy felejtő polgárok között.

Az ízlés azonban eltűnőben, és a következetesség sem tartozik az újonnan meghirdetett politikai korrektség elvárásai közé, ami – meggyőződésem szerint – a legújabb „izmus”, a neoliberalizmus (vagy a neokonzervativizmus, mint az előbbi amerikai verziója) térnyerésének és intézményesülésének a hozománya. Mivel ugyancsak hiszem, hogy a baj ennél, vagyis az ízléstelenség és a következetlenség puszta térnyerésénél jóval nagyobb és mélyrehatóbb, egy olyan írással próbálkozom az olvasónál, amely a neoliberalizmus (vagy neokonzervativizmus) jelenségét, politikáját, viselkedésformáját és propagandáját, illetve a mögötte meghúzódó gondolkodási sémákat, gazdasági okokat – amennyire lehet – megkísérli összefoglalni és elemezni.

Ugyan ma már sokan írnak e tárgyban, elsősorban az Egyesült Államokban és Kanadában, de már Nyugat-Európában és Dél-Amerikában is, Magyarországon azonban összefoglaló jellegű írás e tárgykörben tudtommal még nem látott napvilágot. Ebben a tekintetben tehát pusztán hiányt pótol e tanulmány, amihez segítséget számos külhoni szerző művéből merítek, amint az az idézetekből is látszik majd. Ugyanakkor azonban azt tapasztalom, hogy sajnálatos módon a mai Magyarország a neoliberalizmus egyik (és egyben talán „legígéretesebb”) kísérleti üzeme, ahol az új izmus hívei és érdekeltjei bővében vannak hathatós támogatásnak mind a politika, mind pedig a média részéről. Ez pedig egy magyarországi megfigyelőnek lehetőséget adhat az új izmus talán mélyebb és még alaposabb megértésére, amire hitem szerint nagy szükségünk lesz a közeli jövőben, amennyiben nem akarunk végképp lemondani igazságról, humánumról, amennyiben nem akarunk egy az új izmus által számunkra kijelölt és körülkerített rezervátumban élni majd valamiféle poszthumán jövőt.

Így hát e tanulmány ugyancsak megpróbálja a mai magyar politikai viszonyokat az új izmus kísérleteként elemezni, még akkor is, ha a mai magyar politikai elit „legneoliberálisabb” ügynökei között is feltehetően akadnak olyanok, akikben talán fel sem merül, hogy tevékenységükkel, szavaikkal épp a neoliberalizmus oltárán áldoznak. Azt is remélve persze, hogy e tanulmánynak talán sikerül meggyőznie az olvasót a neoliberális/neokonzervatív kísérlet társadalmi veszélyességéről, sőt emberellenességéről.

A liberalizmus nem új, a neoliberalizmus – ahogy az a „neo” előtagból is azonnal kitűnik – azonban az; valójában a közember számára is érezhetően az utolsó 25 év szüleménye. Megjelenésének szomorú törvényszerűségét, sőt talán okait is jól példázza a következő, az Egyesült Államokra vonatkozó adat: míg a 70-es évek közepén még a tőkebefektetések 70%-a beruházás volt és csak 30 százaléka szolgált spekulációs célokat, addig a 90-es évek közepére ez az arány megfordult. Amikor ez a tendencia (azaz a spekuláció térnyerése szemben a beruházással) már jól láthatóvá vált a 80-as évek elején, az amerikai közgazdászok a piaci gazdaság kríziséről, egy új fajta telítettségi, túltermelési válságról kezdtek beszélni. És mint kiderült, igazuk volt: a 80-as évek elejére az adatok a gazdaság szinte minden területén hanyatlást mutattak, és a jövőt sem láttatták vakítóan fényesnek. A tőke azonban – miután a saját profit-vastagította bőrén elsőként érzékelte a kereslet visszaesését – gyorsan reagált: újra felfedezte a liberalizmust és kezdte neoliberalizmussá formálni; például addig soha nem látott mértékben kezdte igénybe venni a politika és a média befolyásolása adta lehetőségeket. A neoliberalizmus gazdasági és politikai haszna a tőke számára (lásd még alább) ma már tisztán látható. Ahogy azok az eszközök, módszerek, és az egyre agresszívabb politikai viselkedés is, amelyek segítségével a neoliberális gazdaság és a tőke egyelőre vitathatatlan sikereket ér el, és amelyek segítségével hatalmas, egyre csak növekvő pénzbevételekre tesz szert. Míg az 1980-as évek közepén a dollármilliárdosok száma „még csak” 140 volt, ma ez a szám 793; vagyonuk összességében pedig meghaladja a 2,6 trillió USA dollárt (ami egyenlő körülbelül kétszáz magyarországnyi ország egyéves költségvetésével).

Jó hír, hogy ma már egyre többen látják a neoliberális eszközök és viselkedési formák gusztustalanságát, elfogadhatatlan antihumánumát és társadalmi igazságtalanságát (még a mai liberális igazságelméletek szerint is). Egyre többen gondolják úgy, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. A budapesti történések 2006 őszén ezt igazolják.

A 80-as évek végén egyesek már felismerték, a 90-es évek közepére pedig már sokak számára egyértelművé vált a neoliberális gazdasági – kis túlzással – elképzelések és az ezeket támogató politika lényege. A köznyelvben és a médiában (az utóbbiban talán szándékosan) meglévő konfúzió ellenére a „liberális” és a „neoliberális” közötti szükséges distinkciót egyre többen megtették, ami végül is a neoliberalizmus definiálásához vezetett. Pierre Bourdieu, francia filozófus és szociológus így ír: „…szégyentelenül kikölcsönözve olyan szavakat a szótárból, mint a »liberális« és a »liberalizmus« szavak (…) (a neoliberalizmus) megcélozza a (társadalom) végső halálos gazdasági fojtogatását azáltal, hogy a gazdaságot minden ellenőrzés alól kivonja, ill. hogy az állampolgárokat és a kormányokat a gazdaság ellenőrzése alá helyezi. Ezt elősegítendő, a politika szinte minden eszközt felhasznál, de elsősorban a korábbi törvények fokozatos átírását…”.

A „klasszikus” (azaz a nem neo) liberalizmus az egyén szabadságát hirdeti elsősorban az arisztokratikus privilégiumokkal szemben akkor, amikor a jövő gazdaságát hordozni látszó polgárság egyre erősödik. Majd nem minden logika nélkül, bár ma már nagyon is vitatható igazságtartalommal eljut annak az akkortájt, az iparosodás kezdetén, feltétlen progresszívnek tőnő tétel megfogalmazásához is, amely szerint a gazdaságban az állam, a politika szerepe és befolyása minimalizálandó. Annak a liberális elgondolásnak megfelelően, miszerint a piaci törvények automatizmusa elégséges a gazdaság optimális működéséhez. A liberalizmus ezen gazdaságra vonatkozó tételét akkor fogalmazza meg, amikor Európa államai kivétel nélkül még a merkantilis kvázi-gazdaság gyakorlatát követik. Eredetileg tehát a liberális filozófia az állam szerepének csökkentését nem öncélúan, hanem – bár talán naivan – az egyén (helyesebben: a polgár) szabadságának és boldogulásának érdekében javasolja. Nem feledhetjük, hogy Európában a liberalizmus születésekor még a társadalmon belüli hova-születés, a vér színe határozza meg elsősorban, hogy kinek mennyi jár szabadságból és a gazdaság javaiból.

Ezzel szemben a neoliberalizmus, ami ugyan inkább tekinthető politikai-gazdasági viselkedési formának mintsem koherens filozófiának, az egyén szabadságát már másodlagosnak tekinti (bár ezt nyíltan soha nem fogja megvallani), sőt hajlandó feláldozni azt annak érdekében, hogy mindenben szabad kezet adhasson a gazdaságnak, a tőkének, a profitszerző tevékenységnek, ami paradox módon – szemben az eredeti liberalizmus elvárásaival – már nem feltétlenül jár együtt annak megengedésével, hogy a piaci törvények valóban érvényesülhessenek. Felismerte ugyanis, hogy – a piac viszonylagosan magas fokú telítettsége és a technika olcsósodása mellett (lásd még alább) – az egyén szabadsága és még inkább annak szociális biztonsága az, ami a tőke „hatékonyságát”, azaz a profit mértékének növelését, leginkább korlátozhatja. Nem meglepő tehát, hogy a neoliberalizmus szerint – ugyan soha nem kimondva, de jól megfigyelhetően – a pénzszerzésre, az üzletelésre vonatkozóan nincs és nem lehet etika, nincs és nem lehet erkölcs, vagy éppen jó ízlés. Sőt optimálisan törvényeknek sem szabad létezniük, kivéve azokat persze, amelyek a magántulajdon védelmét szolgálják, illetve azokat, amelyek a neoliberális állam működéséhez szükséges pénzek adók formájában történő begyűjtését biztosítják. Az egyén pedig szükségképpen nem más, mint egy állandóan és lényegében csak üzletelő egyede a társadalomnak, ahol az egyén szabadsága természetszerűleg leszűkül a fogyasztó szabadságára.

Egyik korábbi (neoliberalizmus előtti) filozófia sem tagadta az erkölcs valamilyen mértékű szerepét és fontosságát a társadalmi viszonyok milyenségét illetően. Még az üzletmenetben is létezett valamiféle kötelezőnek elismert etika (gentleman agreement). A neoliberális viselkedési forma, illetve az azt leplezni igyekvő „modernista” nézetek vagy kvázi-ideológiák számára azonban az erkölcs egy olyan kategória, amellyel nem tud mit kezdeni. Így magától értetődően nem ismeri el annak társadalmi, és pláne nem üzleti-gazdasági relevanciáját. A még nem neoliberális elvek mentén született, és ma még érvényben lévő Magyar Polgári Törvénykönyv szerint az a szerződés törvénytelen és mint ilyen semmis, amelyik jó erkölcsbe ütközik, vagy azzal ellentétes kitételeket tartalmaz. A neoliberális üzletember és politikus azonban nem így gondolja. A Polgári Törvénykönyv szerint tehát például Gyurcsány őszödi, vagy Szalai utcai ingatlanszerzése nagy valószínűséggel törvénytelen, ahogy feltételezhetően az a magyarországi privatizációs vagyonszerzés nagyobb része is. A mai magyar baloldal, az SZDSZ és az MSZP szerint azonban nyilván nem az. Gondoljunk csak a Wekler-ügyet követő baloldali „felmentő” magyarázkodásokra, amely erkölcstelenséget még itt-ott elismertek, de törvénytelenséget semmi esetre sem. Egy igazi neoliberális szerint ugyanis az átverés, a csalás, a hazugság a normális üzletmenet, és így az élet „törvényes” velejárója; azokban semmi elítélendő nincs. Sőt még arra is akad példa, hogy ezen nézeteit a neoliberalizmus tudományosan próbálja megtámogatni. A 90-es évek közepén az úgynevezett „main stream” (a vonalas) média az Egyesült Államokban például lélekgyógyászok és szociológusok segítségét hívta azt bizonyítandó, hogy a hazugság egy természetes, és mint ilyen, elfogadható emberi reakció, vagy hogy a barátság valójában csak mint egy „egészséges” versengési viszony létezik. A ma Amerikájában valóban azt látjuk, hogy sok a nyilvánvaló, de következmények nélküli hazugság még a politika legmagasabb csúcsán is, és ijesztően kevés a barátság, ha létezik egyáltalán. És persze egyre inkább elmondhatjuk ugyanezt a ma Magyarországáról is. A politikai hazugságokkal kapcsolatosan mindenképpen.

Neoliberalizmus avagy a poszthumán kor kezdete 2.

A tapasztalat is azt látszik igazolni, hogy a neoliberalizmus – egyelőre legalábbis – nem egy nyíltan vállalható viselkedési forma. Még kevésbé egy megvallható filozófia. Nincs magát neoliberálisnak valló gondolkodó, vagy neoliberális közíró. Csak neoliberális érdekeket képviselő közgazdászok, politikusok és üzletemberek vannak, akik persze magukat liberálisnak (Amerikában konzervatívnak; lásd még később) mondják, gondosan elhallgatva a „neo” előtagot.

Magyarországi – vagy talán kelet-európai – sajátság, hogy a neoliberálisok közül sokan szocialistának álcázhatják magukat (lásd még később). Ez persze nem meglepő, hiszen a neoliberalizmus premisszáinak abszurditása, mi több, ostobasága a filozófia szintjén könnyen cáfolható, társadalmi igazságtalansága pedig nyilvánvaló. Sőt a mellébeszélés új és hathatós módszerei, illetve a „hivatalos” média agresszív asszisztenciája nélkül a politika szintjén sem lenne eladható. Ennek megfelelően a neoliberális szavaiban nálunk többnyire (klasszikus) liberálisnak és baloldalinak, az Egyesült Államokban pedig a gazdasági kérdésekben konzervatívnak, ideológiájában kereszténynek (vagy újabban judeo-kereszténynek) mondja magát. Az álcázás az esetek többségében hatásos, ahogy azt az utóbbi választások kimenetele mutatja mind az Egyesült Államokban, mind pedig Magyarországon (a 2006-os magyarországi önkormányzati választásokat leszámítva). A neoliberális az Egyesült Államokban nem vállalhatja neoliberalizmusát már csak azért sem, mert templomba jár. Nálunk pedig lepleznie kell éppen azt, ami valójában megkülönbözteti őt a liberálistól; hogy ti. az utóbbi (még napjainkban is alakuló) filozófia és – mint ilyen – visszafogott, az előbbi azonban politikai, üzleti viselkedési forma, amely hazug, gátlástalan, ember ellen való és fertelmesen tolakodó.

A neoliberalizmus az Amerikai Egyesült Államokban – bármennyire is ellentmondásosnak tűnik első hallásra – valójában neokonzervativizmus. Ennek oka, hogy a republikánus, azaz a hagyományosan konzervatív párt soraiban találhatók azok a magukat „modern”-nek, vagy néha „megújuló”-nak tituláló konzervatívok, akik magukévá tették azt a politikai-gazdasági viselkedési formát és – kis túlzással – érvrendszert, amelyet Európa, Dél-Amerika és néhány Egyesült Államokbeli értelmiségi neoliberalizmusként emleget. A republikánus párt tradicionálisan jóval inkább a tehetősek, a tőke pártja, mint a kevésbé módos rétegeké. Sokkal inkább a bigott vallásosságé, mintsem a haladó gondolatiságé. Nem meglepő tehát, hogy azok a republikánusok, akiknek soha nem voltak különösebb szociális skrupulusai, vagy talán csak nem képesek felismerni a társadalmi igazságtalanságokat, azonosulnak oly lelkesen a neoliberális premisszákkal. (Annak ellenére, hogy politikai ellenfeleiket, például a demokratákat, rendszeresen leliberálisozzák.)

Paradox módon az amerikai republikánusok, a neoliberalizmus Egyesült Államokbeli, mi több, globális szekértolói, semmi esetre sem nevezhetők a liberalizmus híveinek. Sőt a 90-es évek közepén az Egyesült Államokban zajló politikai csatározásokra leginkább jellemző totális konzervatív ellentámadást és a hozzárendelt republikánus retorikát figyelve az lehetett az ember érzése, hogy a liberális felfogásnak valójában ádáz, mindenre elszánt ellenségei. Természetesen nem az új liberalizmus gazdasági vetületeinek, hanem annak az egyéni szabadságra vonatkozó tételeinek, illetve a társadalmi problémákra adandó szolidárisabb, szociálisan érzékenyebb válaszainak. Ez persze egy igazi konzervatív fejével gondolkodó számára ugyancsak nem meglepő. Ne feledjük, a republikánusok igazi hazája az Egyesült Államok déli fele, ahol például az orális szex vagy a szex lámpafénynél törvénybe ütköző cselekedet lehet, vagy ahol alig nyolcvan évvel ezelőtt a hírhedt „majomper”-ben elítélték a biológiatanár John Scopesot, mert diákjainak a darwini evolúciós elméletet oktatta, vagy ahol néhány évvel ezelőtt még lincselték a feketéket és verték vagy éppen puskavégre kapták a hosszú hajú hippiket (mindannyian emlékszünk a Szelíd motorosok című filmre). A republikánusok igazi hazája az a dél, az a Georgia, Alabama, Mississippi vagy éppen Texas, ahol az átlagpolgár erényeként ritkán emlegetik a másság tolerálását, vagy a szociális érzékenységet. A délhez és a republikánusokhoz fűződő viszony miatt az amerikai neoliberalizmussal kapcsolatosan tehát inkább neokonzervativizmusról szokás beszélni. Gondoljunk bele, mennyivel jobban illik oda a neokonzervatív megnevezés (mint a neoliberális), ahol ugyan a szexet esetenként még isten elleni véteknek kötelező látni, de ahol az egyébként szorgalmasan templomba járó üzletember semmi esetre sem szándékozik lemondani a szexipar busás hozamáról, vagy ahol egy helyi festőművész kiállítását egy kisváros konzervatívjai bezáratják obszcenitásra hivatkozva, mert a festő művei között – isten bocsá’ – aktképek is találhatók (Aiken, Dél-Karolina, 2003), de ahol a komoly hasznot hozó sztriptízbárok természetesen működhetnek. Az előbbi csak művészet, az utóbbi azonban üzlet.

Soros György a neokonzervatívot – találóan – olyan piaci fundamentalistának nevezi, aki egyben vallásos fundamentalista is. Ugyan zavarba ejtő és félelmetes, de nem meglepő kombináció. Itt érdemes azt is megjegyezni, hogy az utóbbi néhány évben erősödni látszó, valóban ellenzéki sajtó (lásd pl. az American Free Press című hetilapot), vagy éppen Norman Mailer a „neoconservative” elnevezés helyett újabban a „neocon” elnevezést használja. És nem pusztán az egyszerűség kedvéért: a „con” jelentése ugyanis csaló, szélhámos. Valóban csalásnak tűnik az amerikai konzervatív antiliberalizmusát vegyíteni a liberális gazdaságfilozófiával. Valóban szélhámosság az, ami eredményként megszületik: a neokonzervatív.

A 90-es évek republikánusai a neoliberális vagy a liberális jelzőt visszautasítanák (ahogy – felteszem – a „neocon”-t is), de a neokonzervatív megjelölést nem feltétlen bánják. Patrick Buchanan, aki az Egyesült Államokban a hagyományos konzervatív értékek talán legkarakterisztikusabb és legkevésbé kompromittált képviselője ma, találóan így fogalmaz a neokonzervatív elfajzást jellemezve: „konzervatív öltönyt viselő liberális farkasok”. Bár téved, amikor egyenlőségjelet tesz liberálisok és neoliberálisok közé; precízebb lenne a „konzervatív öltönyt viselő [neo]liberális farkasok” leírás. Mindenesetre megállapítható, és Buchanan megfogalmazása is arra utal, hogy az Egyesült Államokban (szemben például Magyarországgal) az új izmus, a neoliberalizmus jobbról érkezett. Mindez azonban nem szabad hogy megtévesszen bárkit is: a neokonzervativizmus és a neoliberalizmus azonos politikai és gazdasági stílust képvisel: többnyire a köz meglopását, az átlagember kiszolgáltatottságának és fogyasztói függőségének további növelését, illetve a közösség és az úgynevezett közszféra tönkretételét szolgáló (ál)érvrendszert és az ezek hatására fellépő társadalmi következményeket.

Bár az amerikai neokonzervatív és a magyar neoliberális nem fog egyetérteni abban, hogy példának okáért miként tekintsünk a homoszexualitásra, vagy hogyan vélekedjünk az abortuszról, minden másban azonban igen. A Klub vagy a Tilos rádiókat hallgatva, vagy a Nap-kelte adását nézve és összevetve az Egyesült Államok úgynevezett „main stream” médiájával, különösen a megvallottan neokonzervatív Fox News Network hírműsoraival és a híreket kommentáló műsorokkal, egyre nagyobb biztonsággal állítható: a magyar neoliberális és az amerikai neokonzervatív a retorikát, az (ál)érvrendszert és a politikai-gazdasági célokat illetően szinte megkülönböztethetetlen. De ugyancsak erre a következtetésre juthat az ember Kuncze, Kóka vagy Gyurcsány érvelését hallva, politikai megoldásait látva, célkitűzéseit ismerve, és összevetve azt a mai amerikai republikánus retorikával és politikai tevékenységgel. Kiváltképpen a Bush-csapatéval – otthon és külföldön egyaránt.

Az elmúlt 20 év amerikai történéseiből – azaz a neoliberalizmus (helyesebben: a neokonzervativizmus) általánosulásának és intézményesülésének történetéből – számos fontos következtetés vonható le. Az egyik ilyen, hogy a neoliberalizmus első számú ellensége a társadalom úgynevezett szociális vívmányainak rendszere és a köz; a közszféra, a közösségi érzés (a szolidaritás) és a köztulajdon. (Nem ugyanezt tapasztaljuk itt Magyarországon a bal-liberális politikában? Dehogynem!) Nem véletlen, hogy idősebb Bush ’92-ben többek közt azzal kampányolt Clinton ellen, hogy egyszerűen leszocialistázta, amit nemcsak azért tett, mert tudta, hogy az amerikai átlagember szótárában a „szocialista” jelző McCarty óta szitokszó, hanem azért is, mert – egy igazi déli „arisztokratához” és egyben neokonzervatívhoz illően – megveti és üldözendőnek tartja az amerikai társadalomban itt-ott még fellelhető szociális érzékenységet. Az sem véletlen, hogy a republikánusok Clinton-ellenessége akkor ért csúcspontjára, akkor kezdték például nőügyeit felemlegetni, amikor Clinton az egészségügy tarthatatlan drágulását, igazságtalanodását és üzletesedését látva annak megreformálását a Hawaiiban jól és meglepően olcsón működő, már-már szociálisnak nevezhető modell alapján képzelte el.

Ez volt az, amit a republikánusok és a tőke végleg nem tudott megbocsátani Clintonnak. Ekkor ugyanis a pénzemberek már jól ismerték azokat a gazdasági előrejelzéseket, a „venture capital” befektetéseinek változó irányultságát, amelyek szerint a számítógépes-informatikai forradalmat követő 25-50 év legnagyobb profittal kecsegtető üzlete épp az egészségügy lesz. És mint ilyenre, a tőke persze feltétlen igényt formál a „health business”-re, és hallani sem akar annak szocializálásáról. Épp ellenkezőleg: globálisan igyekszik privatizálni azt. Nem véletlen, hogy ma itt Magyarországon is annyit hallunk az egészségügy feltétlen szükséges „megreformálásáról”, ami – a neoliberális, nálunk SZDSZ-féle elképzelések szerint – valójában nem jelenthet mást, mint az egészségügy privatizációját, profittermelővé magánosítását, és az sem véletlen, hogy a 2006-os választások után az SZDSZ mindent elkövetett annak érdekében, hogy megszerezze az egészségügyi tárcát. Az új SZDSZ-es egészségügyi miniszter pedig minden – a napokban kiderülő – intézkedése azt látszik igazolni (lásd például az úgynevezett „zöld könyv” mögött rejtőzködő törvény/rendelet tervezetet), hogy az egészségügyi reformnak nevezett adminisztratív előkészületek egyetlen célja végül is a magyarországi egészségügy privatizációja. A neoliberális elvárásoknak és elképzeléseknek megfelelően persze.

Ma már tisztán látszik, hogy az Egyesült Államokban a „modernizálódó” konzervatívok azonnali, rövid távú célja a 90-es évek közepén semmi egyéb nem volt, mint azon törvények eltörlése, vagy jobb híján ellehetetlenítése, illetve más törvényekkel történő ügyes felülírása, amelyek valamelyest gátat szabhatnak a tőke szabadságának és hatalmának. Ezek maguktól értetődően főként azok a törvények, amelyek korábban valamelyest szociális biztonságot nyújthattak az amerikai polgárnak. A republikánus többségű kongresszus Newt Gingrich vezérletével a 90-es évek második felére például elérte, hogy az úgynevezett „New Deal” törvénycsomag gyakorlatilag érvényét veszítse, aminek eredménye többek között a tröszt- és nepotizmusellenes törvények nem érvényesülése, vagy a munkanélküli segélyek gyakorlati megszűnése, még hatalmasabb cégalakulatok és banki konzorciumok létrejötte, a hagyományos „small business” eltűnése, illetve az utóbbit helyettesítő úgynevezett „junk business” (szemétüzlet, hulladéküzlet: a különféle becsapós „csodaszerek” forgalmazása például – a szerk.) megjelenése és – nem mellékesen – ezen utóbbinak össztársadalmi elfogadtatása (vagy talán csak megtűrése). A neokonzervativizmus további eredményei még, hogy a 90-es évek elejétől kétszázezerrel több a rendőr az amerikai utcákon, majd minden századik amerikai állampolgár börtönben vagy letartóztatásban van, több mint 40 millió amerikai él betegbiztosítás nélkül, illetve a lakosság mindössze 15-20 százaléka rendelkezik olyan betegbiztosítással, amelyik fedezné egy esetleges by-pass műtét költségeinek (átlagosan körülbelül 160 ezer dollár) legalább 80 százalékát, és 37 millió amerikai él szegénységben; azaz a törvényben rögzített szegénységi szint alatt. Valamint ide tartozik még a második iraki, és talán még az úgynevezett terrorizmuselleni háború is.

Neoliberalizmus - avagy a poszthumán kor kezdete 3.

A változás szelét, az új izmus tüneteit az átlagember legelőször az egészségügyi ellátás átalakulásával kapcsolatosan érzékelhette (szemben a magyarországi neoliberalizálódással; nálunk ugyanis az egészségügy üzletesítése lényegében csak most kezdődik az SZDSZ delegálta miniszterrel).
A 80-as évek elején Bostonban és a környező kisvárosokban még létezett egy egészségbiztosítási rendszer, az úgynevezett „Harvard Community Health Plan”, amely havi 75 dollárért (akkori fizetésem mintegy 4 százalékáért) a négytagú családomat biztosította. A 75 dollárért cserébe a feleségem ingyen esett át egy meglehetősen komplikált műtéten az Egyesült Államok egyik legjobb kórházában (Massachusetts General Hospital), majd ugyanott ingyen szülte meg második fiamat, és minden csak vényre kapható gyógyszerért 1 dollárt fizettünk a drugstore-ban. Ez a fajta „szolidáris” egészségügy azonban nem csak Bostonra és környékére volt jellemző. A texasi Galveston orvosegyetemének (University of Texas Medical School at Galveston) rendelőintézetében az előcsarnokban egy márványba vésett törvényidézet hozta az odalátogató tudtára, hogy minden amerikai polgárt megillet az egészségügyi ellátás, függetlenül attól, hogy a beteg fizetőképes-e, vagy sem. Ma már ez a márványba vésett felirat – úgy tudom – nem lóg a falon, és a 90-es évek közepétől a Harvard Community Health Plan sem létezik már. Annak az új liberális elvárásnak megfelelően, hogy az egészségügy ma már elsősorban business, amihez a humánumnak vagy más avítt érzelgősségnek nem lehet köze.
Ugyancsak az üzlet követelményeinek megfelelően a Georgiai Állami Egyetem (egyik) orvostudományi kara is (a Medical College of Georgia) – az orvosképzés mellett – ma már egyre inkább egy hatalmas klinikai és kórházi komplexumként igyekszik működni. Mára már – a magántőke térnyerésének folyományaként – nagyrészt Public-Private Partneship (PPP) formában üzemel és büszkén jelenti negyedévente megjelenő harsonájában, hogy az „egyetem” által termelt haszon hónapról hónapra nő. A harsona természetesen nem cikkez arról, hogy ugyanitt a 90-es évek elején a kórházban fekvő beteg számláján még nem szerepelt az elfogyasztott aszpirinek száma, ma azonban igen; 1 dollár 70 centjével tablettánként akkor, amikor ugyanebből az aszpirinből a drugstore-ban körülbelül 40 tablettát kapunk ezen az áron. Az egyetem által ajánlott egészségügyi biztosítás – ami általában nem fedezi például az úgynevezett nagy műtétek költségeit – pedig mintegy 700 dollárba kerül havonta, amit persze az átlagpolgárok jelentős százaléka egyszerűen képtelen megfizetni (lásd azt a 40 millió amerikait, aki betegbiztosítás nélkül kényszerül élni, és egy súlyosabb betegség fellépésekor anyagilag tönkremenni). A bíróságokon az egyéni csődeljárások közel 50 százaléka egy komolyabb orvosi beavatkozást, műtétet igénylő kezelés következménye. Ugyancsak többnyire ennek, azaz az egészségügyi költségek fedezésének a következménye a családi házak, a családi otthonok (újra) elzálogosítása.
1997 őszén a Harvard Egyetem Orvostudományi Karának rendezésében Bostonban konferenciát tartottak azon céllal, hogy az orvostársadalom felhívja a figyelmet egy újonnan észlelhető tendenciára, amely szerint az alkalmazandó terápia mibenlétét egyre inkább az egészségügyi biztosítók által támasztott gazdaságossági szempontok határozzák meg, mintsem a kezelést végző orvos (annak okán, hogy az egészség ma már business). A konferencia közvetlen előzménye egy nyolcvanegynéhány éves baltimore-i asszony halálhíre volt, ami néhány napig izgalomban tartotta a médiát. Kiderült ugyanis, hogy halálának oka végül is az a magánbiztosító, amely az asszony idős korára való tekintettel feleslegesen drágának és így gazdaságtalannak ítélt egy a kezelő orvosok szerint elengedhetetlenül szükséges műtétet.
Hippokratész ide, Hippokratész oda – a műtét nem végeztetett el. Ez is neoliberalizmus, vagy neokonzervativizmus; kinek hogyan tetszik. Ahogy az is az, csak épp globális méretekben, hogy az afrikai AIDS-betegek milliói minden propaganda ellenére mind a mai napig nem jutnak hozzá a legkorszerűbb gyógyszerekhez egyszerűen azért, mert az afrikai piac nem fizetőképes. Egyes felmérések szerint 1991 és 2000 között 890 ezer afrikai nő halt meg AIDS-ben azért, mert számukra nem volt elérhető ugyanaz a kezelés, ami az Egyesült Államokban élők számára általánosan rendelkezésre áll.
Hasonló, a neoliberális viselkedést jól mutató példákat tucatszámra hozhatunk a gazdaság más területéről is. Jellemző példákat, amelyek azt igazolják, hogy a neoliberalizmus mohó és gátlástalan, illetve azt, hogy a neoliberális elképzelések szerint kizárólag a profit létezik mint érték, és ami mint egyetlen érték megvédendő minden zavaró körülménytől, elsősorban magától az embertől, pláne a szolidáris embertől. A profitot mint szentséget az Egyesült Államokban össztársadalmi szinten mára már elfogadtatták, vagy legalábbis megtűrik, míg a társadalmi igazságosság maradinak és gazdaságtalannak számít. Így például a munkahelyek megszüntetése, vagy a harmadik világba történő kihelyezése (downsizing, outsourcing) a hatékonyság nevében az amerikai gazdaság, helyesebben az amerikai tőke „sikereinek” egyik kulcsává válhatott úgy, hogy a társadalom részéről semmiféle ellenállást nem tapasztaltunk, illetve tapasztalunk, holott a gazdaság ezen sikerei együtt jártak az átlagember életének szükségszerű elbizonytalanodásával, az amerikai munkavállaló még ugyan lassú, de állandósuló elszegényedésével. Az amerikai munkanélküliek száma a hivatalos statisztika szerint az elmúlt években ugyan még 5-8 százalék között mozog, számos szociológus elemzése szerint azonban ez a szám inkább közelíti a 25 százalékot. E két becslés közötti különbség elsősorban a junk business „üzemelésével” magyarázható. Ugyanis egyre többen kénytelenek megélni abból a junk businessből, ami – ezen üzletág lényegéből adódóan és látszólagos sikerei ellenére – nem jelenthet állandó munkát és létbiztonságot, hiszen csak ideig-óráig művelhető; a vevő előbb-utóbb ugyanis rájön, hogy átverték, vagy hogy a neki ajánlott szolgáltatásra, vagy kütyükre egyáltalán nincsen szüksége.
Mára az Egyesült Államok egy majdnem minden tekintetben neoliberális, de semmi esetre sem liberális országgá vált. Ma már nemcsak a gazdaság piaci alapú – az eredeti liberális gazdaságfilozófiai elképzeléseknek megfelelően –, hanem a társadalom maga az. A neoliberális vagy neokonzervatív ízlésnek megfelelően. Az, hogy hogyan áll a Dow Jones index a tőzsdén, éppolyan fontos hír a CNN-en, mint az, hogy hány amerikai katona halt meg Irakban aznap. A Thanks Giving (Hálaadás Napja) utáni szombat, ami tradicionálisan a legnagyobb családi ünnep az Egyesült Államokban, ma már egyben a legnagyobb bevásárlónap is. 2004-ben 170 millió amerikai, az összlakosság jóval több mint a fele költötte pénzét ezen az egyetlen napon bevásárlóközpontokban és mindenféle más boltokban, ahol pénz költhető. Arról ugyan nincsenek adatok, hogy ezen a napon hány amerikai polgár töltötte az ünnepet meleg családi körben, a család többi tagjával beszélgetve egy kávé mellett vagy elköltve a pulykaebédet, de félő, hogy ez a szám meszsze nem éri el a 170 milliót. E vásárlási láz további érdekessége, hogy a pénzköltők zöme nem a tehetősek közül kerül ki, sőt…
E látszólagos ellentmondást, mármint az általánosuló szegényedés mellett is növekvő pénzköltést, a marketingipar „ellenállhatatlan” hatékonysága magyarázza elsősorban. A junk business megtűrésének a ténye az igazságszolgáltatás és a társadalom által, illetve annak üzleti sikerei a ’80-as évek végére sokat segítettek a mindenre kész tőkének, a mára már neoliberalizálódott tőkének abban, hogy felfedezze: a piaci kereslet, a vásárlóerő csökkenése nem feltétlenül tragédia, hiszen kompenzálható a marketing agresszivitásának növelésével, és persze különböző, kifinomult marketingtrükkök segítségével. Agresszivitással és trükkökkel, amelyek együttesen rendkívül hatékonyan képesek a potenciális vásárló ellenállásának legyűrésére, a vásárló befolyásolására és manipulációjára.
Ha nincs ellenállhatatlan vágy vásárolni, vagy éppen nincs szükség új autóra, konyhai robotra, vagy egy újfajta „intelligens” mosószerre, a korszerű marketing majd teremt vágyat és szükséget. A korszerű marketing eléri majd, hogy a vásárló vásárolni fog – ha akar, ha nem. A klasszikus liberalizmus szerint a piaci részvétel önkéntes, a neoliberalizmus elvárásainak megfelelően azonban már kötelező. Ha másként nem, hát vásárlóként; lehetőleg elbutított, hiszékeny és persze vásárlásra, pénzköltésre gerjesztett vásárlóként.
A korszerű marketing ma már nem az igények felmérését, hanem az igények generálását jelenti (bár ezt az egyre szaporodó marketing szakos hallgatók itt Magyarországon – tán a még létező közszemérem okán – nem mindenhol tanulják). A korszerű marketing az, amely mára lehetővé tette, hogy egy nap leforgása alatt 170 millió amerikai érezzen ellenállhatatlan vágyat arra, hogy összességében milliárdokat költsön annak ellenére, hogy a financiális lehetőségei határozottan romlanak az utóbbi időben. (Egy átlagamerikai folyamatos hitelkártya-tartozása közel kilencezer dollár; azaz mintegy kétmillió forint.)
A modern marketing ennek megfelelően erőszakos, mindenhol jelen van, és a siker érdekében nem riad vissza sem a hazudozástól, sem a megtévesztéstől, sőt a vásárló tudatos és következetes elbutításától sem. Norman Mailer írja a Why are we at war?-ban: „A hirdetések és a marketing az a bestia, ami végül is elragadta Amerikát tőlünk, amerikaiaktól”.
Ehhez még talán azt is hozzátehetjük, hogy a mai marketingstílus az, amelyik egyszer és mindenkorra aláásta a smith-i elképzelések szerinti szabad piaci törvényeket: ma már ugyanis nem a jobb és az olcsóbb terméket vesszük, hanem amelyiket hatásosabban és a többet reklámozzák.
Ma már a legnagyobb cégek is egyre inkább élnek azokkal a marketingmódszerekkel, amelyek korábban szinte kizárólag a junk businessre voltak jellemzőek. Az egyik világcég mind a mai napig úgy hirdeti samponját, mint az egyetlen igazi megváltást a fejbőr korpásodása ellen, holott a '90-es évek közepe óta pontosan tudja, hogy a korpásodás oka többnyire gombafertőzés, amit a termékeiben használt hatóanyag nem képes megszüntetni (szemben egy másik, jóval kisebb cég hatóanyagával, amelyik valóban antifungális hatású). De ugyanígy jár el a legtöbb kozmetikai mamutvállalat, amikor szinte hetenként hirdet meg újabb és újabb termékeket: krémeket és hajápoló szereket, amelyekben nem létező, de jól hangzó „hatóanyagokról”, vagy létező, de kizárt, hogy valóban hatékony „csodaszerekről” állítják a nem igaz, de jól hangzó csodatéteményeket.
A marketing ilyen csodái ma már nem csak Amerikára jellemzőek; mindenhol megjelennek, ahol a hatóság hajlandó szemet hunyni a hirdetések turpisságai felett. És ahogy neoliberalizálódunk, úgy lesz a hatóság is egyre hajlandóbb szemet hunyni annak a neoliberális elvárásnak megfelelően, hogy az állam ne üsse bele az orrát az üzleti élet dolgaiba. Nem hallottunk például arról, hogy a fogyasztóvédelem eljárást indított volna a Nivea mamutcég ellen, amikor megjelent a piacon a jól hangzó, de nem létező ű-flavon hatóanyagot tartalmazó arckrémével (azt kihasználandó, hogy divat lett – egyébként nem haszontalanul – flavonoidokat enni és magunkra kenni). A neoliberalizmus marketingstílusának társadalmi megtűrése, elfogadása pedig arra kényszerít bennünket, hogy alaposan felkészült orvosok, patikusok, biokémikusok és vegyészek legyünk mindannyian és egy személyben, ha nem akarjuk, hogy bóvlit vagy mérgeket sózzanak a nyakunkba, amikor mondjuk élelmiszert vagy kozmetikumot vásárolunk. A neoliberális világban a becsapott bűne, hogy becsapható. Aki becsapja, a csaló pedig az új logikának megfelelően ártatlan. Mi több, sikeres üzletember, vagy éppen zseniális marketingszakember.
Még két további amerikai történést érdemes megemlítenünk a neoliberalizmus intézményesülésével, illetve a mai – remélhetőleg csak öntudatlan – társadalmi elfogadottságával kapcsolatosan. Az egyik, a Reagan-adminisztráció alatt hivatalossá váló gazdaságpolitika, az úgynevezett „trickle down economy” (leszivárgó gazdaság), a másik a globalizáció. A reagani gazdaságpolitika azért is érdekes a mi szempontunkból, mert ma az SZDSZ MSZP-s tanítványaival együtt e gazdasági trükk lelkes magyarországi híveinek, és egyben agilis hírverőinek tűnnek. Sőt, a bal-lib által ma már itt-ott lekádáristázott Orbán Viktor, akinek jóindulatában mindeddig nincs okom kételkedni, sem tűnik kellően felvértezettnek e szemfényvesztéssel szemben (bár biztató jelként értékelhető néhány újabban megfogalmazott tézise például a munka és a spekuláció szembeállításáról, a bankok túlhatalmáról, vagy a társadalmi szolidaritás szükségességéről).

Neoliberalizmus - avagy a poszthumán kor kezdete 4.

A 80-as évek elején, Reagen elnökségének kezdetén a piaci kereslet és az átlagpolgár keresete egyaránt mélyponton voltak. Dekonjunktúrát élt Amerika annak mindenféle gazdasági és társadalmi következményével együtt. Ezek egyike volt, hogy a tőke nem fektetett be. Részben mert nem volt - szerinte - elég befektetnivalója, részben pedig, mert nem nagyon volt mibe tőkét befektetni. Ez az a korszak, amikor az amerikai autógyártás technológiai válságban van, a számítógépipar és az informatika pedig még csak dereng a láthatáron. ("Néhány hosszú hajú hippi játéka a papa garázsában" - jegyezte meg állítólag az IBM akkori elnöke.) Jött tehát egy ötlet, helyesebben egy ötletáradat, amihez Reagen hajlandó volt a nevét adni, és persze minden szükséges politikai segítséget is megadni. Az eredmény egy neoliberális gazdaságpolitika kezdeti lépéseinek halmaza, amit ma összességében "reaganomics"-nak szokás amerikai közgazdászberkekben titulálni.

Az első ötlet banálisan egyszerű: engedjük meg a tőkének, hogy az átlagpolgár - adóként az államnak befizetett - pénzét fektesse be, használja és termeljen belőle profitot saját maga számára. (Megjegyzendő, hogy a 2006-os választási programok alapján félő, hogy a Gyurcsány-Kóka gazdasági elképzelések is ezen az ötleten alapulnak - lásd a részleteket később.) Azt a pénzt, amit az átlagpolgártól adó formájában szed be az állam arra a célra, hogy például javuljon az oktatás, az egészségügyi ellátás, meg minden, amire egy humánus, szolidáris társadalom joggal tarthat igényt (a neoliberális szerint nyilván valamiféle maradi elgondolás alapján). E reagani ötlet persze nem kivitelezhető úgy, hogy az oktatásra szánt adódollárokat (nálunk adóforintokat) közvetlenül a tőkés bankszámlájára utaljuk. Ehelyett - a neoliberális, vagy neokonzervatív módszertan szerint - az a megoldás látszik célszerűnek, hogy a tőkének adókedvezményeket adunk és/vagy csökkentjük a profit után fizetendő adót (azaz, módosítjuk a közteherviselés arányait). Innen származik az a mindmáig élő tévhit, miszerint Reagen adócsökkentő elnök volt. Reagen ugyanis ezt valóban mind megtette: csökkentette a nyereségadót, sőt eltörölte azt, amennyiben az amerikai tőke nem az Egyesült Államokban fialtatta pénzét. Ez utóbbi "törvénykezés" hozta mellékesen divatba az off shore cégeket és az outsoucingot, és hozta még lehetetlenebb helyzetbe az amerikai gazdaságot. (Már ami az amerikai átlagpolgárt illeti, ugyanis Reagen és idősebb Bush regnálása alatt az Egyesült Államok államadóssága mintegy 13 trillió dollárra nőtt, amit persze az amerikai átlagpolgár fizetett meg.) Nem adóztatta a banki és a tőzsdei nyereségeket, de lassan elkezdett adót emelni az átlagember felé elsősorban úgy, hogy eltörölte vagy csökkentette a neki korábban megszavazott adókedvezményeket (és persze kurtította az állam által korábban vállalt közfeladatok körét; lásd még később). Ezek együtt még gazdagabbá tették a gazdagot, és még szegényebbé a szegényt, ami azonban egyáltalán nem ellenkezik a neoliberális elképzelésekkel, sőt… Az Állampolgárok az Igazságos Adózásért elnevezésű civil szervezet 1990-es felmérései szerint az 1980-90-es időszakban - azaz Reagan és tanítványa, idősebb Bush elnöksége alatt - a leggazdagabb 1 százalék adója 36 százalékkal csökkent, míg tízből kilenc átlag amerikai család fizetett több adót, mint korábban. (Milyen érdekes megfigyelni, hogy az ehhez hasonló, azaz a gazdagot kedvezményező és a szegényt sújtó adókiigazítások nálunk Magyarországon mindig az úgynevezett baloldali kormányzásokhoz köthetők.) A reaganomics lényegét - a "trickle down"-on és az adócsökkentésnek nevezett trükkökön túl - ugyancsak jól jellemzi a kormánykiadások csökkentését meghirdető másik reagani furfang. Kongresszusi segédlettel (bár akkor még a demokrata többségű alsóház itt-ott kemény ellenállást volt képes demonstrálni) törvénybe iktatta a szövetségi kormány kiadásainak alapos megnyirbálását (a ma már nálunk is ismert kisebb állam ideája), ami első hallásra persze minden polgárnak tetszett. Már csak azért is, mert egy kormánypolitikustól páratlan önzetlenségnek tűnhetett épp a kormány kiadásainak csökkentése. Ez volt a trükk a dologban: amikor a részletek az átlagpolgár számára is kiderültek, amikorra átlátták a cselt, már késő volt. A törvény már elfogadtatott és jött a kiadások megnyirbálása. Először a munkanélküli átképzésre szánt és a munkanélküli segélyként kifizethető pénzeké, majd a diákhitel állami támogatására, a hátrányos helyzetűek (mozgássérültek) megsegítésére, az óvodák, a bölcsődék finanszírozására és az egészségügyi ellátásra szánt összegeké. Végül pedig csökkentette a rászoruló idősek támogatására korábban előirányzott állami hozzájárulásokat. Röviden: Reagan radikálisan lefaragott minden olyan állami kiadást, amely az átlag amerikai polgár szociális biztonságát szolgálta, illetve amely anyagi terheit valamelyest enyhítette. Mást nem csökkentett. Jelentősen növelte például a szüntelen szovjet fenyegetésre hivatkozva a katonai kiadásokat. Mindannyian emlékszünk a - hál istennek - soha meg nem valósított, de eddig is horribilis összegekbe kerülő "Star Wars" tervekre és kísérletekre. Érdemes itt felhívni a figyelmet a fenti "olcsó állam" trükk egy másik, ugyancsak a neoliberálisok szája íze szerinti következményre. Nevezetesen arra, hogy az állam szerepének, méretének redukálása természetesen nem jár az ellátandó feladatok számának csökkenésével. Ennek pedig szükséges velejárója, hogy egyre több korábbi állami funkció ma már profitot termelő magánvállalkozások kezében van. Másként fogalmazva: az a pénz tehát, amit adó formájában korábban a közösbe tettünk, ma már a tőkés, a magánvállalkozó magánzsebébe jut. Legalábbis a vállalkozó profitja mindenképpen. A neoliberalizmus "báját" tán leginkább mutató ilyen példa az egyre szaporodó magánbörtönök példája az Egyesült Államokban (és a hírek szerint rövidesen nálunk is), vagy éppen a háborúk magánosítása. A második iraki és afganisztáni háborúban magáncégek (elsősorban a Halliburton Corporation) egyenruhába bújtatott alkalmazottjai etetik az ott szolgáló amerikai katonákat, adják az egészségügyi szolgáltatást, vagy épp mossák a bakaruhát. Profittermelő magánvállalkozások, amelyek végül is az amerikai adófizető zsebéből élnek (függetlenül attól, hogy az amerikai adófizető egyetért-e a háborúsdival, vagy sem). A "reaganomics" ugyancsak fontos eleme volt az úgynevezett dereguláció, ami lényegében a törvényi korlátozások, szabályozások enyhítését, lazítását jelenti az ipar és a bankok felé; magyarán, a bankok és a nagyvállalatok törvények fölé emelését. A reagani deregulációs elképzelések logikája kísértetiesen emlékeztet a "trickle down" logikára. Reagan azzal érvelt ugyanis, hogy Japán és Európa gazdasági legyőzéséhez (a 80-as évek elején vészesen növekedett a japán és a német gépkocsik sikere az amerikai vásárlók körében), a gazdaság fellendítéséhez elengedhetetlen az amerikai ipar és az amerikai bankok sokkal szabadabb, sokkal kevésbé szabályozott működése. Reagan természetesen hozzátette azt is, hogy a szabályzók enyhítése új munkahelyek százezreit teremti majd annak okán, hogy nőni fog a tőkés befektetési kedve. Ma már tudjuk, hogy a deregulált ipar nem csökkentette a munkanélküliek számát, mint ahogy a deregulált bankok sem. Nem elvitatható azonban, hogy az amerikai gazdaság Reagan alatt ténylegesen kezdett talpra állni, bár a legtöbb elemző szerint nagyon is kétséges, hogy a fellendülés valóban a reagani elképzelések szerint, illetve a reagani gazdaságpolitika folyományaként következett volna be. Inkább az a nézet az elfogadott, hogy a fellendülés valódi oka a PC-forradalom, a stevenjobsok és billgatesek feltűnése a 80-as években. Azt azonban már biztosan tudjuk, hogy többek közt a bankok deregulálása vezetett a néhány trillió dolláros államháztartási hiányhoz (lásd az úgynevezett "Savings and Loan" botrányt), és az is nagyon valószínű, hogy szintén a reagani iparderegulációs politika Clinton utáni reneszánszának hozománya az a tény, hogy ma az Egyesült Államok nem hajlandó aláírni a Kiotói Egyezményt. Ahhoz, hogy Reagan a következő terminusra is elnök maradhasson, szavazatokra volt szüksége az átlagpolgártól, azaz a nem gazdagoktól is. Így hát már a 80-as évek elején ügyes propagandahadjáratba kezdett, azt elhitetni a tömegekkel, hogy a gazdagoknak tett kedvezmények hosszú távon a nem gazdagok számára is előnyöket jelentenek majd. (Ugye, ismerős ez a retorika a magyarországi - elsősorban a balliberális - politikai gyakorlatból is, vagy például a politológus és egyben gazdasági szakember Lengyel László és a Klub Rádió-s Bolgár György okoskodásaiból? Bár Magyarországon ez az új keletű dogma már-már a felismerhetetlenségig álcázódik egy másik badarság által, amely szerint az ország gazdaságát a külföldi tőke, a külföldi befektető emeli majd nyugat-európai, vagy éppen amerikai magaslatokba.) Reagan szerint a gazdag idővel majd - azáltal, hogy befektet és munkahelyeket teremt - csepegtet a szegénynek is. Innen a reagani gazdaságpolitika, a "trickle down" elnevezése. A leggazdagabb magyar milliárdosok által alapított, mellbevágóan nagy összegű pénzzel járó Prima Primissima-díj a "trickle down" stratégia látványosan feudális magyar változatát hivatott a közvéleménnyel elfogadtatni: milyen jó az nekünk, hogy ilyen jóságos milliárdosaink vannak. Az amerikai polgár ezt persze el is hitte ideig-óráig: nem lázadt, nem tüntetett és nem sztrájkolt, pedig a csepegtetésből semmi sem lett. Idősebb Bush elnökségének a végén azonban az amerikai polgár már nem volt hajlandó tovább hinni és bízni abban, hogy a gazdagok az önzetlen jótékonykodás lehetőségét látják a "trickle down"-ban. Ezt idősebb Bush és kampánystábja idejekorán érzékelte is. Így a 91-es kampány időszakában Bush bejelentette a "trickle down" gazdasági elképzelések elvetését (bár soha nem hozta a választó tudtára, hogy mit ért a "trickle down"-tól megszabadító abortusz alatt). Rajta ez sem segített, veszített a választásokon, az átlagpolgár pedig fellélegzett, ideig-óráig. A tőkének azonban nem volt mitől tartania; a neoliberalizmus tovább erősödött a 90-es években is. Köszönet elsősorban a Gingrich-féle (neo)konzervatív forradalomnak, aminek nemcsak az lett az eredménye, hogy a "New Deal"-t sikerült kimosnia az amerikaiak agyából, és gyakorlatilag kitörölni a törvénykönyvekből, hanem az is, hogy a szociálisan érzékenynek induló, sőt a köz szerepét és befolyását erősíteni szándékozó Clintont politikailag ellehetetlenítette annak érdekében, hogy a színfalak mögött tovább izmosodjon az új izmus, és persze jöhessen egy új Bush, aki majd még többet tehet (globális és militáris értelemben egyaránt) a neoliberalizmus ügyéért. A Reagannel kezdődő és ifjabb Bush alatt otthon és a nemzetközi politika színpadán is felgyorsuló amerikai neoliberalizmus esszenciáját Aronowitz, amerikai szociológus így foglalja össze: "az üzletelésre vonatkozó szabályok lazítása, az üzlettel kapcsolatosan felmerülő esetleges környezeti szempontok figyelmen kívül hagyása, (…) a gazdagok és a nagyvállalatok adóinak csökkentése, (…) a munkásság szervezkedési jogainak csorbítása, vagy eltörlése, (…) a munkanélküli támogatás minimalizálása, vagy megszüntetése, (…) a börtönök és a társadalombiztosítás (nyugdíj- és egészségügyi biztosítás) privatizációja, (…) az állam elnyomó szerepének erősítése a rendőrség létszámának és jogkörének növelésével, több eszköz az állampolgár folytonos megfigyelésére…" Aronowitz sorait olvasva, illetve ifjabb Bush "New speech" retorikáját hallva óhatatlanul tör ránk a kétely: Orwell talán nem is a kommunizmusról ír az 1984-ben.

Neoliberalizmus - avagy a poszthumán kor kezdete 5.

Ugyancsak nem mellékes esemény a neoliberalizmus eddigi történelmében a globalizáció, helyesebben annak neoliberális verziója. A globalizáció szükségszerűségét és potenciális jótéteményeit ostobaság lenne vitatni. Annak neoliberális verziója azonban nem szükségszerű és nem jótékony. Még akkor sem, ha a hivatalos média szinte mindenhol ennek ellenkezőjét próbálja elhitetni velünk (lásd például a CNN afrikai éhezőkért „aggódó” műsorait).
Míg a globalizáció a technikai fejlődés folyománya, hiszen valóban szűkül a világ, addig annak neoliberális verziója a tőke profitéhségének a velejárója, illetve annak kiszolgálója. A politikai-gazdasági elemzők legtöbbje a neoliberális globalizáció kezdetét a nagy nemzetközi félállami-félmagán banki konzorciumok és pénzügyi szervezetek megalakításához köti. Nem vitatható, hogy ezek, mint például az International Monetary Fund (IMF), a World Bank és az Inter-American Development Bank a nemzeti gazdaságok (neo)liberalizálásának hasznos eszközei, amelyek elsősorban az Amerikai Egyesült Államok befolyása alatt és – nem meglepően – talán annak érdekeit szolgálva működnek, mégis a globalizáció lényegét illetően fontosabbnak tűnik szerintem a korábban már említett dekonjunktúra az úgynevezett fejlett piaci gazdaságokban, elsősorban az Egyesült Államokban. A vásárlókedv visszaesése a reageni politika adta lehetőségekkel együtt (például az amerikai tőke adómentes exportálhatósága mellett) szükségképpen vezetett ahhoz, hogy az amerikai (és kevésbé, de ugyancsak a német, a francia, az angol stb.) tőke nem kizárólag otthon, hanem a világ egyéb részein is próbálkozik. Úgy tűnik, sikerrel. A média a politikai eladhatóság érdekében ugyan unalomig ismételgetett szlogenekkel (mint mondjuk a harmadik világ felzárkóztatásának vagy az éhség és a nyomor megszüntetésének a szüksége) indokolja a neoliberális globalizációt, annak a valódi mozgatói azonban ma még az olcsó munkaerő és az új piacok. Más szóval, a profit maximálása.
A szocialista rendszereknek a 90-es évek elején bekövetkező összeomlása Kelet-Európában és a Szovjetunióban volt a legkedvesebb ajándék a sorstól, amit a globális ambíciótól fűtött neoliberalizmus kaphatott. Nemcsak azért, mert piacokat, a sajátjainál jóval könynyebben manipulálható piacokat, olcsó munkaerőt és itt-ott még technológiát is kapott, hanem azért is, mert a Szovjetunió felbomlásával megszűnt a katonai egyensúly Kelet és Nyugat között. Az az egyensúly, amely a második világháborút követő ötven évben még valamelyest féken tartotta a tőke globális vágyait (félreértés ne essék; eszem ágában sincs a szovjet militarizmust visszakívánni!). Nem véletlen azonban, hogy a szovjet rendszer kapitulálását követően, már az első iraki háború időszakában azonnal megjelentek idősebb Bush körül azok a katonai és politikai tanácsadók – közismert nevükön a héják, mint Wolfowitz, Kirkpatrick, Perle és mások –, akik a Szovjetunió megszűnésén fellelkesülve és azt kihasználandó, olyan katona- és gazdaságpolitikai ötletekkel álltak elő, amelyek végső soron az Amerikai Egyesült Államok világuralmát hivatottak megalapozni és folyamatosan biztosítani a jövőben. Wolfowitz már 1992-ben Irak ismételt lerohanását javasolta, sőt Iránét is. 1994–95-ben a már republikánusok által uralt és Gingrich által harciasra hangolt kongresszus pedig azon elmélkedett, hogy tán eljött az ideje megváltoztatni az addig szokásos és a hatályos törvények által előírt rendet az amerikai hadigépezet bevethetőségét illetően. A fehér házi és a kongresszusi héják igénye az lett, hogy az amerikai alkotmány szerint addig kizárólag honvédelemre szánt hadsereget felhasználhatóvá kell tenni az amerikai érdekek (értsd: üzleti érdekek) megvédése érdekében és céljából bárhol a világon. Ez az igény ugyan mind a mai napig nem íratott törvényekbe, de a politikai gyakorlat az Egyesült Államokban ma már vitathatatlanul éppen ez: 1995-ben a Pentagon azt a feladatot kapta a kongresszustól, hogy tegye képessé az amerikai hadsereget sikerrel háborút vívni a világ bármely nyolc pontján – egyidejűleg.
Két évvel később a Pentagon emberei jelentették: az amerikai haderők készek a feladatra, amiben – látva az utóbbi évek történéseit – nincs okunk kételkedni. Legalábbis, ami az amerikai politika ilyen irányú elkötelezettségét illeti, hiszen a globális elképzelések megvalósításához ma már – a „Coca-Cola fegyver” mellett – valódi, gyorsan és hatékonyan ölő high-tech fegyverek is az amerikai tőke rendelkezésére állnak.
Az amerikai katonai kiadások a 90-es évek végétől újfent növekednek, ma már jóval meghaladják az évi 400 milliárd dollárt, ami az Egyesült Államok költségvetésének 18 százaléka, holott a 90-es évek végén már nem volt hidegháború, és még nem volt al-Kaida. De alakulóban van az új rend (a New World Order, ahogy idősebb Bush megszabta a jövőnket még 1990-ben), amelyet ma már sokan „kvázifasizmus”-nak, vagy „protofasizmus”-nak neveznek – nem teljesen ok nélkül. És lám, Amerika újra háborúzik (bár egyelőre csak két országban). Persze az sem mellékes, hogy a legújabb háborújához a Bush-féle kormányzat hazugságokkal, például hamis CIA-jelentésekkel gyártott a nép számára alapot. Otthon pedig az Egyesült Államok kormánya lehallgatja polgárait, vagy épp bírói ítélet nélkül rács mögé dugja őket, ha kedve úgy tartja.
Ha ez a tanulmány a 90-es évek elején íródik, minden bizonnyal bárgyún vigyorgó optimizmus jellemzi; legalábbis ami a magyar jövőt illeti. Derűlátásom abban a meggyőződésemben gyökerezett, miszerint a kelet-európai volt szocialista országok (legalábbis némelyikük) a világnak mintaként szolgálhatnak majd az elkövetkező ötven évre a társadalmi igazságosságot illetően, sőt talán még az össznépi jólétet tekintve is. Akkori hitem alapjául a nem kevés és talán nem kellően megalapozott optimizmus mellett azok a tapasztalatok szolgáltak, amelyeket akkor már 8-9 éve kétlakiként az Egyesült Államokban és itthon gyűjtögettem össze. Helyesebben, az ottani és az itteni tapasztalatok szüntelen összevetése, ami gyakorta bosszantotta mind magyar, mind pedig amerikai barátaimat és ismerőseimet. Odaát, a tengerentúlon megtapasztalhattam a 80-as években épp átalakulni (durvulni) készülő amerikai kapitalizmust, annak legmarkánsabb és legelkeserítőbb megnyilvánulásait; a Roosevelt-féle „New Deal”-t felejtő, majd megtagadó új kapitalizmust, a Reagan–Bush félét, ami utóbbit – épp tapasztalataim alapján – ma már neoliberális kapitalizmusnak titulálok legszívesebben. Ezzel szemben, itthon Magyarországon megtapasztaltam egy többségi akaratot tükröző, lelkes rendszerváltást, és persze zsigereimben éreztem a velejáró eufóriát.
A tenger túlsó oldalán láttam az amerikai kapitalizmus minden technikai előnyét, lenyűgöző (dollárban, időben, újszerűségben és minőségben mérhető) hatékonyságát, optimális és elegáns szervezettségét és munkamódszereit. Az emberi szellem felemelő megnyilvánulásait használati tárgyakban és szerszámokban, kétszer hatsávos utakban és gigantikus hidakban. Sőt esetenként láthattam a demokrácia csodáit valóban működni (bár az ilyen esetek száma a 80-as évek végétől már észrevehetően csökkent). Ugyancsak tapasztaltam azonban az Amerikára szintén jellemző, nevetségesen fejletlen emberi viszonyokat, elfogadottságukban döbbenetes, soha meg nem kérdőjelezett társadalmi igazságtalanságokat, a már-már középkori gondolatokat tükröző politikai tendenciákat és közéleti szereplőket (sőt néha eszement bolondokat), a filozófia, illetve a filozófiára való igény teljes hiányát, és az amerikai polgár bájos, de ön- és közveszélyes naivságát.
Itthon pedig láttam egy országot, amely képes volt a rendszerváltásra – akkor úgy tűnt – könnyedén és kultúráltan, összefogva és egyet akaróan. Mindez együtt a hatvanas–hetvenes években divatos, a politikai rendszerek lehetséges konvergenciáját hirdető elméletek rám akkor még mindig ható (és ha belegondolok, ma sem elfelejtett) elképzeléseivel, érthetően táplálta optimizmusom, és hitem emberben, országban és jövőben.
A 80-as évek végére itt Magyarországon nemcsak az vált nyilvánvalóvá, hogy sikerült megszabadulnunk a szovjet mintájú szocializmustól, a velejáró bolsevik homogenitástól és az ahhoz rendelt, a mindennapjainkat néha nagyon megkeserítő sok-sok ostobaságtól, hanem az is, hogy kifejlődött bennünk valamiféle dörzsöltség. Egy csodálatos össztársadalmi dörzsöltség, amely – az akkor már 8-9 éves amerikai tapasztalataim alapján leszűrhetően – az Egyesült Államok polgáraiban még nyomokban sem volt felfedezhető. A pesti viccek, amelyeken a volt rendszer utolsó éveiben már a párttitkár is nevetni mert, vagy Hofi és mások „elszólásai”, vagy a sorok között megszerezhető információ, a hatalom egyre gyakoribb ránk kacsintgatása, sőt még az általánosuló maszekolások is mind e dörzsöltség meglétéről tanúskodtak. Hittem, hogy e dörzsöltség, amit talán a túlélés szükségessége az akkori hamiskás világunkban, vagy tán a hat-nyolc nem igazán akart rendszerváltás egy röpke évszázad alatt fejlesztett ki bennünk, felvértezett minket mindenféle olcsó manipulációval szemben, és védetté tett a politika vagy bármiféle rendszer trükkjeivel szemben is.
Ahogy nem dőltünk be a szólamoknak korábban, és többé-kevésbé tisztán hallottuk ki a mellébeszélést mögülük (hiszen végül is csak-csak rendszert váltottunk), ugyanúgy – hittem akkor – nem fogunk bedőlni a neoliberális kapitalizmus épp kibontakozó és előttem akkor már többé-kevésbé ismert trükkjeinek sem (szemben például a talán érthető apolitikussága folyományaként is már jóval kiszolgáltatottabb amerikai polgárral). A mi eszünkön nem jár túl sem ócska marketingpoén, sem pedig politikai vagy éppen közgazdászi furfang – gondoltam akkor.
Derűlátásom alapjául szolgált az a meggyőződésem is, amely a mi magyarországi problémáinkat a rendszerváltás idején még szemben az amerikaiakéval nevetségesen egyszerűnek láttatta velem: pusztán gazdasági eredetűnek, míg az amerikai bajokat elsősorban gondolatinak, helyesebben, valamiféle eszmeiség hiányából adódónak. Meggyőződésem volt, hogy nem kell mást tennünk az elkövetkező években, mint dolgozni; jobban, szervezettebben és előrelátóbban. Pusztán használni az akkor még általam is nagyra tartott magyar szürkeállományt és minden rendben lesz, szükségképpen emelkedünk és boldogulunk majd (akkor persze még volt száloptikaiparunk, műszeriparunk, gyógyszeriparunk, jól működő mezőgazdaságunk, egyebek…). Úgy láttam tehát, hogy a nyolcvanas évek végére megérett változások természetszerűleg vezetnek majd egy olyan magyar társadalomhoz, amely mentes lehet mindenféle szociális problémától és igazságtalanságtól. Nem lesz többé kontraszelekció, nem lesz susmus és protekcionizmus az állások és a pozíciók körül, és persze mindenki kap majd Nyugatra is érvényes útlevelet. A kilencvenes évek elejére elérkeztünk egy olyan állapotba – gondoltam –, amelyik lehetővé teszi majd, hogy a magyar társadalom racionális döntések alapján, össztársadalmi érdekeket és egyben az egyén érdekeit figyelembe véve működjön (akkor az SZDSZ ugyan még valóban egy intellektuális pártnak tűnt).
Tekintve, hogy ’89-ben még senki nem akadt, aki például arról próbált volna meggyőzni bárkit is, hogy nincs szükség általános betegbiztosításra, vagy ingyenes oktatásra, vagy hogy adjuk el a ferihegyi repteret, úgy gondoltam, hogy a társadalmi igazságosság itt Magyarországon magától értetődő lesz. Hittem, hogy valóban lehet szociális piacgazdaságot csinálni; azaz, hogy összeegyeztethető a „pragma” és a „princípium”; azaz a piaci racionalizmus és a társadalmi szolidaritás elve. Úgy gondoltam, hogy tanulunk majd módszereket, technológiát és technológiai fegyelmet az amerikaiaktól (és a Nyugattól általában), de fel sem merült bennem, hogy netán eltanulunk, sőt, továbbfejlesztünk majd olyan dolgokat is, amelyek oly visszatetszőnek tűntek fel már akkor a tengerentúlon megtapasztalt, akkor már neoliberalizálódó kapitalizmusban. Fel nem merült bennem, hogy lesznek homelessek az utcáinkon, lesz ifjúsági drogproblémánk, lesz RTL Klub és TV2, lesz Hit Gyülekezet, lesz magyar junk business és sok ezer munkanélküli. Meg voltam győződve arról, hogy mi semmi esetre sem oszlunk ketté kevés have-ekre és sok-sok have-not-ra, azaz a tehetősekre, akiknek van, és a tehetetlenekre, akiknek nincs. Bíztam magunkban, sőt, többnyire bíztam akkori politikusainkban is,

Neoliberalizmus avagy a poszthumán kor kezdete 6.

A 90-es évek közepén azt kellett tapasztalnom, hogy dörzsöltségünk nagyon könnyen zavarba hozható. Majd néhány újabb év elteltével pedig azt, hogy az a fajta dörzsöltség, amelyik a régi rendszerben a „legvidámabb barakká” tett minket (engem pedig optimistává), teljesen eltűnt. Elpárolgott a neoliberalizmus által kitervelt új kultúra egyre erősödő nyomása alatt. Lecseréltetett a kunczék, a kókák és a lengyellászlók által hirdetett hamis pragmatizmusra, az emberséget, a szolidaritást könyörtelenül kifigurázó árkalkulációkra és nyereségszámolgatásra, és az új rendszerben is túlélő vonalas média által reklámozott új és divatossá erőszakolt „igazságokra”.

Az következő oldalakon tehát megkísérlem a magyarországi neoliberalizmus épp most folyó intézményesülésének sajátosságait felfedni (itt-ott összevetve az amerikaival). Megismerni a miérteket, a hogyanokat, a meghatározó szereplőket és a magyar specialitásokat. Érdemes ezzel próbálkozni annak reményében is, hogy egy kelet-európai neoliberalizmus jellegzetességeinek felfedésén túl talán közelebb juthatunk a magyar rendszerváltás kisiklásának és kisajátításának megértéséhez is. Annál is inkább, mert nyilván nem véletlen, hogy a kettő, azaz az új izmus meghonosítása és a rendszerváltás felismerhetetlenségig torzítása egybe esnek. Nem véletlen, hogy a ’89 végén, ’90 elején leváltott kádereink (most már az SZDSZ-szel kiegészülve) az uraink újfent. Ugyan most már – paradox módon – a választók akaratából.
Az előző részekben többek közt azzal érveltem, hogy a tengeren túlon a neoliberalizmus, vagy – az amerikai viszonyoknak inkább megfelelő terminussal élve – a neokonzervativizmus néhány szempontból érthető megjelenése a gazdaság jelentős lassulásának, a tőke ötlettelenségének, illetve az ezeket kompenzálni igyekvő, egyre nyíltabban jelentkező és a politikát is egyre inkább befolyásolni szándékozó tőkés agresszivitásnak tudható be (mely utóbbi feltehetően az úgynevezett szocialista világrendszer gyengülésével, majd összeomlásával is összefüggésbe hozható). Ezt, mármint a tőke ötlettelenségére és agresszivitására vonatkozó érvelést látszik alátámasztani az a tény is, amely szerint léteznek a gazdaságnak olyan területei, ahol nem, vagy csak jóval enyhébb formában jelentkeznek a neoliberalizálódást jellemző, az előző fejezetben már valamelyest megbeszélt tünetek, mint például a spekulációs ügyletek sokasodása, a hazug és tolakodó reklám, az outsourcing, a downsizing. A gazdaságnak vannak olyan területei, ahol többé-kevésbé normálisan mennek a dolgok, ahol a (tőkést, a befektetőt kielégítő) profit érdekében nem feltétlenül kell átverni a vásárlót, vagy nem kell éhbérért dolgoztatni vietnami, burmai, bangladesi gyerekeket, vagy éppen a minimálbérből élő magyar munkavállalót. Vannak olyan területek, ahol a tőke vagy az úgynevezett pénzügyi körök (még) nem érzik szükségesnek neoliberalizálni. Ilyennek tűnnek például a biotechnológia (a gyógyszeripart semmi esetre sem ideszámítva), az informatika és a számítástechnika. (Bár Bill Gates esetenként sikamlós machinációira gondolva, vagy a pop upok és junk emailek bosszantó sokasodását látva kétségeink támadhatnak a számítástechnika- vagy az informatikaipar tisztességét illetően is.) Mindenesetre legalább egy munkahipotézis szintjén megállhatja a helyét egy olyan állítás, amely szerint a gazdaság azon területei, ahol az újszerűség, az innováció lehet az üzleti siker titka, még ma sem viselik szükségszerűen magukon a neoliberalizmus tipikus jegyeit. (Érdemes itt megemlíteni, hogy az eredeti, az Adam Smith-i liberális gazdasági elképzelések kizárólag a kapitalizmus innovációs hajlamait vették számításba, és semmi esetre sem a pénzügyi világ által vezérelt spekulációs szándékokat, vagy az állam-tőke összefonódásokat és a korrupciót. Illetve, Adam Smith azt sem láthatta előre, hogy a pénzcsinálás a termékek és szolgáltatások tényleges piaci értékétől ennyire függetlenedik, hogy képes lesz önmagáért valóvá válni.)
A fent elmondottak, mármint a neoliberalizmus-mentesség, a magyarországi számítástechnika-iparra vagy az informatikára már nem feltétlenül vonatkoznak, hiszen innovatív, kezdeményező, fejlesztő, újat kitaláló számítógépipar és informatika nálunk nem létezik, legfeljebb nyomokban. Így nálunk még az informatikaiparban is a Kóka-félék milliárdjaikat elsősorban az „újkor szellemének” megfelelő módon gyűjtögetik, például kapcsolati tőkét, és az abból adódó állami megrendeléseket kihasználva. Abból adódóan, hogy semmi újat, semmi eredetit nem produkálnak, pusztán átvesznek és másolnak. Kóka nem Bill Gates, és nem is Steven Jobs. Így hát Magyarországra pláne érvényesnek tűnhet az a megállapítás, amely szerint a tőke – nálunk az 1980-as évek végén épp gyarapodni igyekvő tőke – tehetségtelensége együtt mohóságával és gátlástalanságával a mi neoliberalizmusunk kialakulásának is alapja lehet.
A magyar – és valószínűleg a többi volt szocialista országra ugyancsak jellemző – verziónak ugyanakkor kétségtelenül megvannak a maga érdekes és tanulságos sajátosságai. Az amerikaival összehasonlítva a mi neoliberalizmusunk egyik szembetűnő jellemzője – ahogy azt már említettük –, hogy amíg az amerikai a politikai jobb, addig a miénk a politikai spektrum bal oldaláról érkezett. Ebből az (is) következik, hogy a neoliberalizmus honosítása nálunk jóval zűrösebben történik, és jóval elkeserítőbb viszonyokat eredményez, mint az Egyesült Államokban, ahol a neoliberális idea lényegében egy rég megszokott állapot megvédésére, konzerválására törekszik. Az, hogy ehhez mondjuk meg kellett semmisítenie a New Deal által megindított, és az 50–60-as években a társadalom már-már állandósulni látszó (bár még ugyancsak gyengécske) szociális érzékenységét, fájdalmas és dühítő, de igazán nagy sokkot nem okozott. Az Egyesült Államokban ugyanis a neoliberalizálódás csupán végérvényesíteni akarja azokat a társadalmi viszonyokat, amelyhez az amerikai polgár lényegében már hozzászokhatott; ahhoz, hogy a társadalom két alapvető osztályra osztatott: a „have”-ekre és a „have not”-okra. A neoliberalizmus legfeljebb tovább erősíti a tőke már rég megépített erődítményeit. Újdonságot az amerikai polgár számára pusztán az jelenthet, hogy a neoliberalizmus korunk minden modernnek mondott eszközét (elsősorban a média nyújtotta és a demokrácia „megvehetőségéből” adódó lehetőségeket) gátlástalanul felhasználja a jóval korábban felhúzott erődítmény falainak védelmére. A tengeren túlon tehát a jobboldal, a magát konzervatívnak mondott oldal a hagyományainak igencsak megfelelő szegény–gazdag felosztást örömmel konzerváló oldal válik az új izmus hívévé. És ez az a mindig-is-így-volt folytonossága, ami magyarázhatja azt a tényt is, amely szerint a társadalmi igazságtalanságot durván tovább mélyítő új izmus eddig különösebb politikai viharok és társadalmi ellenállás nélkül intézményesülhet az Egyesült Államokban.
Nálunk azonban a kép jóval zavarosabb, ami legalábbis részben abból adódik, hogy Magyarországon az úgynevezett baloldal vált a neoliberalizmus elkötelezettjévé. Az az oldal, amelyik a történelem által ráosztott szerepnek megfelelően a munkás, a bérből élő kisember szabadságának és jólétének biztosítására törekvő politikai oldalként definiálta magát valamikor. Az a baloldal, amelyik ma – a történelemre fittyet hányva – a tőke már nem is leplezett és feltétlen politikai támogatását (szükségképpen épp az egyszerű emberrel, az átlagpolgárral szemben) tartja első számú feladatának és kötelességének. Nem meglepő, hogy a névleges baloldal ezen pálfordulása pszichózisba ingerli az egész országot; a saját oldalon állókat (legalábbis a vékonyabb arcbőrűeket) és az ellenzéket egyaránt. Az előző csoportba tartozókat talán a szégyenérzet és valamiféle párthűség keveredéséből adódó tudathasadásba, az utóbbit talán a tehetetlen, de az arcátlanságot elviselni képtelen düh okozta lelki zavarokba. Nem meglepő, hogy az ország már-már polgárháborúsdit játszó, kibékíthetetlen és ideges oldalakra osztatott. Nem meglepő, hogy az ország lelki beteg és bénult.
A baloldal átváltozása munkásbarátból tőkeimádóvá azonban nem ok nélkül való. Elég ha arra gondolunk, hogy a 80-as évek végén már formálódó hazai tőke a spontán privatizációként elhíresült folyamat hozományaként, és persze személyekhez is köthetően elsősorban a volt MSZMP, és természetszerűleg a mai MSZP embereiből, baráti és rokoni köréből verbuválódhatott. Talán abból is adódóan, hogy a kádárizmus vége felé oly sokat emlegetett esélyegyenlőség a köztulajdon megszerzésére vonatkozó jogokra nyilván nem vonatkozott. (A Solt Ottília-féle szövetkezesítési terv például már megfogalmazásakor elhalt.) A rendszerváltás milyensége, illetve a privatizáció tisztességtelensége és átláthatatlansága (itt-ott szándékos titkosítása) együtt az átlagpolgár döbbenetes naivitásával és valamiféle, talán nyugatról ihletett csodavárásával (lám, a dörzsöltség hiánya!) szükségképpen a politikai bal tőkésedését tette lehetővé. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a valódi baloldaliságnak bármi köze lenne a tőke és a gazdagodás utáni mohó vágyhoz, vagy hogy a jobboldalon ne akadnának szép számmal olyanok, akik a nyerészkedésért ugyancsak bármit hajlandók megtenni; például csalni, a közt meglopni és korrumpálódni.
Pusztán arról van szó, hogy a korábbi rendszer káderei határozott előnnyel indulhattak a 90-es évek nagy magyarországi versenyében, azaz a köz kirablásában, amit ma már – meglehetős cinizmussal – eredeti tőkefelhalmozásnak is nevezünk néha. A rendszerváltás és az azt követő 16 év talán legmegbocsájthatatlanabb bűne hazánkban e verseny „meghirdetése”, sőt „hivatalossá” tétele, amit az úgynevezett baloldal persze mind a mai napig egyszerűen az új kor szelleméből adódónak és modernnek titulál, vagy – ha az aktuális politika azt kívánja – a „dogmatikus”, a „populista” antinómájaként aposztrofál. Az a baloldal, amelyik alig több mint egy évtizede még a bolsevik típusú szocializmus és Moszkva feltétlen híve volt, ma már a tőke, az eredeti tőkefelhalmozás és természetesen az egyébként épp birodalmasodó Washington elkötelezettje. Ez az a folyamat, amelyet a nálam finomabb tollú, többnyire baloldali közírók – feltehetően az erkölcs általános tagadásának alapján, vagy talán az érintettség okán – egyszerűen a baloldal útkeresésének neveznek.
A konfúziót tovább fokozza, hogy ez a hátraarcot csináló baloldal az, amelyik dogmatikusnak vagy populistának bélyegzi a valamelyest szociálisan érzékenyebb politikai javaslatokat, a javaslattevőket pedig nagy igyekezettel lekádáristázza. Azokat a „klasszikus” baloldaliakat pedig, akik nem kérnek az ilyen baloldaliságból, mert talán a gyomruk háborog tőle, köpönyegforgatással vádolja, és igyekszik nevetségessé tenni Isten és ember előtt (lásd Pozsgai, Szűrös vagy Csintalan esetét).
A változás, az adaptáció persze önmagában még nem bűn. A dolog csak akkor kezd morálisan gyanússá válni, amikor az átváltozás iránya mindig az aktuális divatnak vagy diktátumnak megfelelő. Nem Pozsgay, Szűrös vagy Csintalan változtak a divattal, az MSZP változott a diktátumnak (és vezetőik jól felfogott érdekének) engedelmeskedve. A mai hivatalos, SZDSZ-szel megtámogatott – sőt megkockáztatom: irányított – MSZP-s baloldal átváltozása önmagában, pláne egy valóban tisztességesen működő demokráciában még nem lenne tragédia, bár nem feltétlenül van joga bárkinek is hányingert kelteni embertársában, ahogy mondjuk, ugyancsak elvárható, hogy ne köpködjünk az utcán vagy ne csámcsogjunk az asztalnál.

Neoliberalizmus - avagy a poszthumán kor kezdete 7.

Az már tragikusnak tűnhet, hogy a baloldal átváltozásában az ország polgárainak fele semmi kivetnivalót nem talál. Még mindig baloldalinak képes látni az MSZP-t és intellektuálisnak az SZDSZ-t. A tragédia az, hogy Gyurcsány, aki az egyik legmarkánsabb hazai eredetitőke-felhalmozó és ma már sikeres nagytőkés, ma a magyar szocialisták miniszterelnöke, nem pedig egy iparmágnásokat tömörítő párté.

Tragikus ugyan, de nem meglepő, hiszen lenyűgöző az az elszántság és mindenre (a hírek tálalására, cenzúrázására és kommentálására, a politikai beszélgetős műsorokra, a kabarékra, az újra divatba jött m1-es esztrádműsorokra, az RTL Klubra, a TV2-re és másokra) kiterjedő figyelem, amivel a trendi (itt: vonalas, kollaboráns) média a szemfényvesztés minden eszközét beveti a gyurcsányok, a kókák, illetve az általuk képviselt új liberalizmus tömeges elfogadtatása érdekében. Átnevelésünk érdekében. A választó megtévesztettsége tragikus ugyan, de ugyancsak nem meglepő, hiszen közvetve vagy közvetlenül, viccelve, vidámkodva, vagy épp mellébeszélve úgymond médiasztárok garmadája - Verebestől Havason át Farkasháziig és Hajóstól Oroszon át Majkáig - szolgálja az új módi népszerűsítését, miközben persze korlátlan adásidő áll a neobal rendelkezésére, az úgynevezett közszolgálati médiában is annak érdekében, hogy eltitkoltassék a neoliberalizmus ocsmánysága, az MSZP jobbra át!-ja, vagy éppen az SZDSZ hamiskás liberalizmusa, egyre nyíltabb neoliberalizmusa. És ez a fáradságot, pénzt nem kímélő média- és médiasztár-igyekezet egyenlőre sikeresnek látszik. Többek között talán azért is, mert maga a jobboldal sem igazán érti, hogy mi folyik itt ma Magyarországon, és ezért akaratlanul is asszisztál a szemfényvesztéshez. A másik magyar és egyben feltehetően közép- és kelet-európai sajátosság a rendszerváltozás idején éppen formálódó helyi (mint láttuk: elsősorban a baloldalhoz köthető) tőke viszonylagos pénztelensége. A tőke hiánya abban a történelmi pillanatban, amikor tágra nyílnak a törvény kapui a kapitalizálódás, az úgynevezett piacgazdaságba történő átmenet előtt. Amikor a nép a Trabantot Suzukira, a Skoda 120-ast Opelre vágyik cserélni. A leendő nemzeti tőke kezdeti pénztelenségének szükségszerű következménye pedig az lett, hogy a hazai - elsősorban a politikai kapcsolatain keresztül és segítségével létrejövő - tőke folyamatos, mind a mai napig tartó lopásra és csalásra, a köz meglopására és becsapására (tisztelet a kivételnek) kényszerül annak érdekében, hogy hatékony tőkeként funkcionálni képes szintre gyarapodjék. Az egyik magyar (közép- és kelet-európai) sajátosság tehát az a "posztszocialista tőkefelhalmozás", amit ha következetesek akarunk maradni és egyben hűek a valósághoz, helyesebb politikai gengszterizmusnak vagy éppen neogengszterizmusnak neveznünk. Egy olyan új fajta gengszterizmusnak, amelyik nem a háttérben, a kulisszák mögött tesz-vesz (persze ilyenünk is van), hanem a politika szintjére emeli a köz kirablását. Sőt a mindig rendszerhű kvázi-értelmiség segítségével itt-ott még a filozófia szintjére is. Ugyancsak a kezdeti nemzeti tőkehiánynak a következménye az is, hogy a régről tehetős internacionális tőke páratlanul kedvező feltételekkel juthatott piacokhoz és más magyar közjavakhoz. Olyan feltételekkel, amelyekhez hasonlókat - egy nép kifosztásának kényelmes kivitelezhetőségét és hatásosságát tekintve - talán csak a gyarmatosítások korában tapasztalhattunk. Ha jól emlékszem, 1991-ben olvastam a Time vagy a NewsWeek magazinban az az évi "leg"-ek között, a legnagyobb üzletek toplistáján az egyik csepeli üzem amerikai befektető által történő magánosításáról: az üzemet a befektető 1,2 millió dollárért vehette meg a magyar államtól, holott az üzem akkori valós értéke az ugyancsak amerikai vagyonbecslő cég szerint 120-140 millió dollár volt. Lássuk be: az érték egy százalékán venni valamit valóban a nagy üzletek toplistájára kívánkozik! Ha ezt beláttuk, akkor egyetértünk majd a következőkben is: amennyiben nem feltételezzük, hogy a magyar állam nevében tárgyaló privatizációs szakemberek mind ostoba fajankók voltak, az ilyen és az ehhez hasonló további privatizációs ügylettel kapcsolatosan is a köz meglopása, becsapása és persze a korrupció az, ami azonnal és joggal ötlik fel az emberben. Nem csak az úgynevezett privatizációs ügyletekkel lehet kapcsolatos a köz meglopása és a korrupció. Félő, hogy a köz "lenyúlása" a pozícióban lévők által meglehetősen gyakori, szinte mindennapos. Mi több, az esetek gyakoriságát látva itthon, és például az Egyesült Államokban felmerül az emberben, hogy a neoliberális üzletelés, a pénzcsinálás egyik legalapvetőbb és legkényelmesebben profitáló ágazatává vált a kellő helyen lévő politikusoknak, hivatalnokoknak eladni valamit. Természetesen jóval a piaci ár felett. A politikus és a kellő székben ülő hivatalnok ugyanis könnyen meggyőzhető, és elfogad majd bármilyen árat (ha megfelelő jutalékban részesül), hiszen nem a saját pénzét, hanem a miénket költi. Nem feltétlenül beteges képzelgés ilyen jellegű ügyleteket feltételezni a kilométerenként 3 milliárd forintos autópálya-építéskor, vagy éppen a darabonként 1 milliárd forintos Combino villamosok bevásárlása esetében, ugyanis 1 milliárd forintért például 60 darab 320-as E-class Mercedes, vagy 110 darab nagy Volvo kapható. Utóbbiakban csúcsforgalomban a vezetőt nem számítva akár 440 utas utazhat, szemben a Combinóval, amelyben legföljebb 350. Vagyis ha a főváros Volvót vásárol, abból 88 is elég lett volna, miáltal Budapest egy Combino Volvókra váltásán villamosonként 200 millió forintot még meg is takarított volna - és Budapestet irigyelte volna az egész világ… Mert mennyivel kényelmesebb a Volvo! Ráadásul a védett sínpályán éppen olyan akadálytalanul közlekedik, mint a villamos… és a vezeték sem szakad le, az oszlopok sem dőlnek ki… A gondolati abszurd jól érzékelteti a Combino villamosok irreálisan magas árát. Közbeszerzés ide vagy oda, a jelek szerint a korrumpálható hivatalnok olykor észvesztően drágán vásárol, az ötletszegény tőkés pedig igyekszik eladni, ha kell, korrumpálva is. Több helyen hivatkoztunk már a tőke ötlettelenségére, mint a neoliberalizmus egyik előzményére. Hogy valójában mit értünk ezen, azt jól példázza az a tény, hogy a mai Magyarország újgazdagjai elsősorban szatócs és spekuláns típusú gazdagodók, nem pedig újítók vagy felfedezők. Többnyire várszegik, kókák, csányik és gyurcsányok, nem pedig rubikok. (Pedig 1989-ben még hogy ágáltunk a kontraszelekció ellen!) Megrögzött Nap-Kelte néző lévén, szokásommá vált mindenféle statisztika készítése a műsorról. Így volt lehetőségem megfigyelni példának okáért azt is, hogy Kóka gazdasági miniszter három különböző Kereszttűzben való (2006 tavasza) megjelenés alkalmával, az ország jövőjére vonatkozó gazdasági elképzeléseit ecsetelendő 52-szer ejtette ki száján a "befektető" szót (valójában külföldi befektetőt értve rajta), mielőtt végre elszánta magát az "innováció" szó használatára is. Ez az 52:1-es arány árulkodik Kóka gazdasági elképzeléseiről, de arról is tanúskodik, hogy gazdasági miniszterük nem túl ötletgazdag, bár tagadhatatlanul ambiciózus. Kereszttüzes fejtegetéseiből továbbá az is kiderült, hogy szerinte a magyar gazdaságnak ma nincs más dolga, mint előkészíteni a terepet - például infrastruktúrát kiépíteni a magyar polgár adóforintjaiból -, és törvényi hátteret teremteni ahhoz, hogy a külföldi befektető hajlandó legyen eljönni hozzánk - és jól járni anyagilag. A magyar társadalomnak pedig természetesen az, hogy megadó kézfeltartással öngyarmatosítsa magát; lelkesen és boldogan árulja ki munkaerejét egyötöd, egynyolcad árakon. Mindannyian emlékszünk még Kóka azon kijelentésére, amely szerint az alapkutatás valamiféle felesleges és pazarló tevékenység. Azon túl, hogy ez nyilvánvaló falanszteri ostobaság, világosan mutatja, hogy a kókák az alkotást, az újítást nem tartják sokra. Annál inkább persze a hasznosítást - a szó pénzügyi értelmében. Nem járunk messze az igazságtól, ha - látva mondjuk a mai Gyurcsány-csapat elképzeléseit a magyar jövőről - azt feltételezzük, hogy az egész mai balliberális kormányzó elit Kókához hasonló gazdasági elveket vall. Erre utal például Kiss Péter volt kancelláriaminiszter egyik, ugyancsak Nap-Kelte-beli szereplése (2005. szeptember) is, amikor a gazdaság jó irányba haladását (az akkori hivatalos szóhasználattal élve: "dübörgését") bizonyítandó kijelenti: "…még mindig Magyarországra hozza a befektető a pénzét; többet mint Cseh- vagy Lengyelországba, vagy Szlovákiába". Majd még hozzáteszi: "…itt fial leggyorsabban a pénze (mármint a külföldi befektetőé)". És mindezt egy magát még mindig baloldalinak mondó (és sajnos a többség által még mindig annak látott) politikus szájából hallhattuk. Az ilyen kókás vélemények és kisebb elszólások azon túl, hogy hiteles képet mutatnak az álbaloldal valódi szándékairól, egyben a baloldal rendkívül kártékony tehetségtelenségét is bizonyítják, mely utóbbi pedig - sajnálatos módon - meglehetősen kétségessé teszi a mi jövőnket is. A szatócs jellegnek és a külföldi befektető várásnak megfigyelhető következménye többek közt, hogy nem a tudás, a tett, a munka vagy az innovatív szellem az, ami a magyar gazdaság leggazdagabb vezető rétegeit, és így az egész gazdaságot jellemzi. Hanem csupa olyan dolog, amelyek egy valódi piacgazdaságban, vagy például a nemzetközi piacon, ahol a kapcsolati tőke, a korrupció vagy a leosztott állami megrendelések nem feltétlenül lehetnek a siker záloga, többnyire fabatkát sem érnek. Csupa olyan dolog, amelyek nem eredményezhetik az ország fejlődését és gyarapodását, csak a köz, a nép állandósuló meglopását és becsapását. Csupa olyan dolog, amelyekre elsősorban nem az új javak megteremtése, hanem a már létező javak elosztása, helyesebben újraosztása a jellemző, még ha ezt igyekszünk is leplezni azzal, hogy furcsán számított GDP-adatokat alkotunk. Mit állít elő ma Magyarország, amire a világnak szüksége van? A Vinpocetint (Cavington) leszámítva. Mind a pénz egyik zsebből a másikba történő vándoroltatása, mind pedig a közvagyon tisztességtelen magánosítása (amíg van mit) olyan dolgok, amelyek a társadalom szinte minden területén szükségképpen bekövetkező torzuláshoz vezetnek, még ha nincsenek is bizonyítékaink a konkrét eseteket illetően: a csalásokról, a lopásokról és a korrupciós ügyletekről. Mindenki sejti (talán a "tudja" szó is ide illene), hogy a magyarországi magánosítás valójában a köz kifosztása volt, és az ma is; függetlenül attól, hogy miként érvel a magánosítás mellett Kuncze, Kóka és a többiek. Függetlenül attól, hogy az ügyészség a fittelinázókat futni hagyja-e vagy sem. Mi tartaná vissza tehát a piti tolvajt vagy a bankot épp kirabolni szándékozó gengsztert attól, hogy ő is próbálkozzon az elit bűnöző, a neogengszter példáját követve? Miért gondoljuk egy pillanatra is, hogy ezek után elvárható az állampolgártól a tisztesség, a becsületes munka, vagy éppen a jogkövető magatartás? Valóban azt hisszük, hogy London és Washington példáját követve először a "nyócker", majd pedig egész Budapest bekamerázása lesz a megoldás? Meg a "több rendőrt az utcákra" és a több - és nem mellékesen magán - börtön amerikai példájának követése? Valóban azt hiszszük, hogy életképes lehet egy rendszer, ahol - mondjuk - minden mozdulatunkat kamera követi, vagy ahol minden századik polgár éppen börtönbüntetését tölti? A privatizáció folyamatában a javak újraosztódtak, de természetszerűleg nem gyarapodtak, sőt… 1989-ben a rendszerváltás előtt az államadósság úgy 18-19 (egyes adatok szerint 23) milliárd dollárra rúgott, 2006 elejére körülbelül 60 milliárdra - és nőttön-nő. Miközben az országunkban hajdanán meglévő közvagyonnak több mint 90 százaléka magánkézbe került. Ezek a számok lopás, csalás és korrupció nélkül egyszerűen nem magyarázhatók. És az is nyilvánvaló, hogy nem az átlagpolgár az, aki képes volt ennyit lopni, sikkasztani és ennyi kenőpénzt zsebre tenni. Semmi esetre sem olyan mértékben, ami megmagyarázhatja a fenti számokat.

Neoliberalizmus - avagy a poszthumán kor kezdete 8.

Nem az átlag magyar polgárnak volt és van esélye lopni, csalni és korrumpálódni (fajlagos megbocsátóképessége és átverhetősége azonban bámulatos). Az esély a kapcsolati tőkével rendelkezőknek adatott meg közvetlenül a rendszerváltozás előtt és után, illetve adatik meg mind a mai napig.

Elsősorban a volt MSZMP-s, KISZ-es "elit"-nek, amely a kialakulóban lévő verseny kíméletlenségének megfelelően hamar megtanult hatékonyan élni a lehetőségekkel, vagy - ami még elkeserítőbb gondolat - tán maga tervezte meg, majd indította be az úgynevezett rendszerváltást. Mindenesetre, az átváltozási folyamatban, vagy talán annak velejárójaként ez az elit gyorsan és bámulatos adaptációs készséget mutatva volt képes átnevelődni és befogadóvá válni a marxi eszmevilág után a tőke "eszmevilágára". Amíg az Egyesült Államokban 15-20 év kellett a republikánusok neoconná válásához (minden tisztelet a kivételnek) és sok demokrata neoliberalizálódásához, addig Magyarországon a rendszerváltozás előtti "elit" átformálódása pillanatok alatt lejátszódott (újfent tisztelet a kivételnek). Ez a sikeres gyorsaság nyilván annak tudható be, hogy a gyurcsányokat valójában már Kádár alatt sem meggyőződésük vezette akkori pártjuk (vagy Gyurcsány esetében az ifjú kommunisták) soraiba. Sokkal inkább a túlfűtött ambíció. Egy olyan ambíció, amely erős és törekvő, de amely mögött nincs különösebb tehetség. Kétségeim vannak például Gyurcsány üzletemberi zsenialitását illetően; ugyanis arra, hogy gyakorlatilag ingyen közvagyonhoz jusson, mindenki, akinek megadatik, szíves-örömest képes lenne. Emlékezzünk, hogy 1989-ben még sokat beszéltünk a kontraszelekcióról, mint a régi rendszer egyik rákfenéjéről. Mindannyian tudtuk akkor, hogy miről beszélünk, sőt azt is, hogy kikről. Felteszem, hogy többnyire mostanra átformálódottak azok, akikre akkoriban utaltunk a kontraszelekció felemlegetésekor. Félő, hogy a rendszerváltozás - talán épp a neoliberalizálódás okán - nem segített e rákfene gyógyításában ("Shit always floats on top" - a sz…r mindig a felszínen úszik). Felteszem, hogy nem a legtehetségesebbek változtak át; annak okán, hogy nekik nem volt szükségük átvedleni kiszistából iparmágnássá, kommunistából kapitalistává, moszkovitából washingtonitává. A tehetség ugyanis független; sem nem moszkovita, sem nem washingtonita (bár a széllel irányulóknak is nyilván megvan a magukhoz való eszük). Ahogy akkor a pártmunka leplezte a tehetségtelenséget, ugyanígy fedi el a "neoliberális módon" (gyakorta bűncselekményt elkövetve) szerzett pénz és a politikai hatalom a mai ötlettelenséget és gyakorta az ostobaságot. Nem csoda, hogy változatlanul bajban van az ország, sőt a baj talán (dollárban mérve minden kétséget kizáróan) jóval nagyobb, mint húsz évvel ezelőtt. Az új "elit" tehát tagadhatatlan sikerrel teszi magáévá a neoliberalizmus hasznot hozó trükkjeit, de változatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy a baloldalhoz soroltassék. Mindent a szavazóért! Hogy ne csak az új izmus hívei voksoljanak rájuk, akiknek száma feltehetően elenyésző, hanem a megtéveszthető, de az érdemtelen gazdagodást (a talán még nem teljesen elsatnyult, valódi baloldaliság érzése miatt) még mindig megvető, valóban baloldali érzelmű szavazó is. A ma már többnyire munkanélküli, vagy nyugdíjazott melós Angyalföldről, Csepelről, Diósgyőrből, és persze a sokadszor becsapott panellakó országszerte. Ebből pedig szükségszerűen következik, hogy az álbaloldal számára létkérdés a folyamatos hazudozás, illetve hogy az álbaloldal ellenfeleinek pedig a legfontosabb feladata, hogy erre, mármint a baloldal erkölcstelen átvedlésére és hazudozásaira, szüntelen felhívja a figyelmet. Nem vitás, hogy az utóbbiakra, azaz az álbal ellenfeleire nagyon nehéz feladat vár. Elsősorban azért, mert a neoliberalizmusért nem lelkesedő, annak károsságát felismerő ellenzéknek (ha lesz ilyen) egyben rendszerellenesnek is kell lennie. Ma Magyarországon ugyanis a neoliberalizmus már egy rendszer, sőt megkockáztatom: ez a rendszer. A rendszer pedig jóval több és hatékonyabb eszközzel rendelkezik, mint a rendszert ellenzők (lásd a 2006. október 23-i rendőrrohamot). A 2006-os választások kimenetele ékes bizonyítéka a rendszer rendelkezésére álló eszközök valódi hatékonyságának; gondoljunk csak a média ördögien mesteri működésére az utolsó választásokat megelőzően, alatta és utána. A rendszer-politikusnak a vonalas média által megengedetté válik a hazudozás, ami egy rendkívül hatékony eszközt ad a kezébe; nem csak a köz félrevezetését, de az ellenzék elhallgattatását vagy lejáratását és ellehetetlenítését illetően is. De ha ennél is több kell, akad még bőven fegyver: gondoljunk csak Gyurcsány kommandósaira az ablakokban és a tetőkön 2006. március 15-én. De gondolhatunk az ugyancsak jól időzítetten bedobott Gyurcsány-féle terroristafenyegetettség trükkre is. Másodsorban pedig azért, mert az ellenzéknek fel kell ismernie, hogy egy neoliberalizmus nélküli, azaz emberi (szolidáris) demokrácia megteremtése egy újabb, vagy talán megismételt rendszerváltás nélkül többé nem megy. Nem mehet, ugyanis az álbaloldal és az általa óvott és kiszolgált újgazdag sereg, ingyenélő klientúra már nem tehet valódi lépéseket az igazságosság irányába mutató változások felé. Pusztán annak okán, hogy sokan közülük netán még valamiféle számonkérést is kockáztatnának, ha egyik napról a másikra az igazság keresése újra divatba jönne. A számonkéréstől való félelem az ilyen neoliberális időkben pedig a rendszer hatalmasait arra készteti, adott esetben kényszeríti, hogy még inkább ragaszkodjanak a hatalomhoz. Ha kell, a (már amúgy is omladozó) demokrácia feladásának árán is. Nem tűnik úgy, hogy védettek lennénk valami újfajta fasizálódással, vagy egy újbóli bolsevizálódással szemben. Számos egyéb jel mellett, a fent említett Gyurcsány-féle kommandósok felvonultatása és a terroristatrükk valóban aggodalomra adhat okot, ahogy a most uralkodó Gyurcsány-kormányzat egyre központosítottabb, parlamentet kikerülő működése is. A kérdés tehát pusztán az, hogy ha aggodalmaink kezdenek beigazolódni, lesz-e egy, a rendszer ellen tenni képes ellenzék, amelyik felismeri a neoliberális demokráciák fasizálódó vagy éppen bolsevizálódó tendenciáit, illetve amelyik meg tudja értetni az állampolgárokkal, hogy mi folyik itt valójában, és ezáltal szert tehet kellő erőre. Ennek az alfejezetnek a témája (…visszarendeződés…) azt sugallja, hogy a rendszerváltásunk félresikeredett. A félreinformáltakat (még ha talán többségben vannak is) és a nyertes, épp az egészségügyet privatizálni szándékozó vállalkozói köröket leszámítva, abban talán mindannyian egyetérthetünk, hogy a 16 évvel ezelőtti rendszerváltással - enyhén szólva - valóban bajok voltak, illetve hogy ezek a bajok mindmáig hatnak. A logikai hűség kedvéért azonban meg kell említenünk, hogy a rendszerváltás félresikeredését nem csak a neoliberalizmus vagy egyszerűen a mohóság ihlette megtorpedózás és "ellopás" képes megmagyarázni. Ugyanide lyukadunk ki ugyanis, ha azt feltételezzük, hogy 1990-ben egyáltalán nem történt rendszerváltás; ami 16 évvel ezelőtt kezdődött, az pusztán a késői szocializmus, talán az úgynevezett új gazdasági mechanizmussal induló kor természetes velejárója. Ha 1956 októbere győz, annak következménye valóban rendszerváltás lehetett volna. 1989-ben azonban a rendszer nem győzetett le, pláne nem a tsz-elnök, a vállalatigazgató vagy éppen a KISZ-vezető szintjén (sőt még a mindmáig kirakatban levő pufajkások vagy ügynökök szintjén sem). Ami akkor történt, az talán nem volt más, mint az akkori rendszer kegyeltjeinek (a tsz-elnököknek, a tanácselnököknek, a KISZ-vezetőknek, a párttitkároknak, a párthű vállalatigazgatóknak stb…) szándéka szerinti átlényegülés (átépülés); azaz az általuk korábban élvezett szociális és politikai előnyök financiális és gazdasági előnyökké forintosítása. Részben talán attól tartva, hogy a hibáikért (például az ország eladósításáért) és bűneikért előbb-utóbb fizetniük kell mondjuk egy esetleges valódi rendszerváltás alkalmával. Részben persze azért is, mert megjött a kedvük a spanyol tengerparti nyaralásokhoz, vagy éppen egy nagyobb BMW-hez, vagy egy nagyobb Audihoz, a már snassz Volgák vagy a Zsigulik lecseréléséhez. Ha a "rendszerváltás" valóban felülről - és mondjuk, külföldi asszisztenciával - jön el hozzánk, az elmúlt tizenhat év történései talán érthetőbbé válnak. A neoliberális globalizmusnak pedig egy ilyen álrendszerváltás sokkal inkább megfelelhetett, mint egy olyan, amelynek eredménye netán egy igazságosabb és szolidárisabb társadalom lenne. A lényegi kérdés azonban nem az, hogy a rendszerváltás vajon csak kisiklott-e, vagy éppenséggel soha nem történt meg. A történészek dolga lesz ezt egyszer majd eldönteni. Sokkal fontosabb azt meglátnunk, hogy vagy így, vagy úgy, de a régi elit (még ha azok unokáiról van is szó esetenként) újra itt van, és agresszívabb, mint valaha. Ma már magának követel mindent: a politikai hatalom mellett gazdasági hatalmat is; vastag bankszámlát, birtokot vagy gyárat és minden luxust, ami ezekkel jár. Ma már tőkés is lenni akar, nem csak miniszter, vagy épp országgyűlési képviselő. A lényeg, hogy ha volt is rendszerváltás, abból mára visszarendeződés lett. Újra itt vannak azok, akiket mint ideológiai feletteseinket egyszer már a fenébe kívántunk (ha - ahogy a történések bizonyítják - nem is sikerült elzavarnunk). Újra itt vannak, és ma már tőkésként is és politikusként is fölénk helyeztettek; és nem csak a félrevezetett választók által, de elsősorban az új rendszer, a neoliberalizmus logikája által. És ez az, amivel mi magyarok hozzájárulunk a neoliberális korszak beteljesedéséhez; nálunk következik be először a politikai hatalom és a tőke olyan mérvű és anynyira közvetlen összefonódása, amire példa a modern demokráciák történetében még nem volt. Mi vagyunk az a neoliberális kísérlet, amelyik épp e cél elérésével próbálkozik: egy teljhatalmú uralkodó osztály, egy új, totális hatalommal bíró arisztokrácia létrehozásán. Többségi támogatással amíg a választó becsapható, később pedig majd meglátjuk. A fentiekből pedig megint csak az következik, hogy ma már egy valódi ellenzéknek nem elég választásokat nyerni, de egy valódi rendszerváltást kell végrehajtania. Hogy van-e esély erre ma, vagy hogy lesz-e a közeli jövőben, még nem tudható. A 2006. őszi budapesti események minden esetre adhatnak valami reményt. Ezen események kimenetelétől függetlenül azonban nagy biztonsággal megjósolható, hogy a neoliberális kapitalizmus nem jelentheti a történelem végét; ahhoz túl igaztalan, túl embertelen és - nem utolsósorban - túl unalmas. A korábban idézett platóni szavak pedig nem pusztán bölcsesség, de intelem is egyben, amit ideje megfogadnunk. Itthon és globálisan egyaránt.

Neoliberalizmus avagy a poszthumán kor kezdete 9.

Az előző fejezetekben megbeszélt új izmus(ok) közösségellenessége, a társadalom szociális intézményeivel, a jóléti, a szolidáris állammal szemben mutatott dühödt antipátiája előrevetíti annak lehetőségét, hogy hosszú távon a demokrácia még meglévő intézményei sem lesznek képesek ellenállni a neoliberalizmus (neokonzervativizmus) agresszivitásának. Az új izmus(ok)ban felfedezhető demokráciaellenes potenciát látva egyre többen aggódnak tehát a jövőt illetően.

Sokak szerint például az Egyesült Államokban a neoliberalizmus (illetve annak neokonzervatív változata) intézményesüléséből adódó következmények egyike a demokrácia intézményeinek már jócskán tapasztalható folyamatos sorvadása, sőt talán valamiféle fasizálódás, illetve annak egy újabb, eleddig ismeretlen formája, amit protofasizmusként, vagy kvázifasizmusként szokás emlegetni, de nevezhetnénk akár neofasizmusnak is, utalva a "neo" izmusokra mint előzményekre. Az amerikai birodalmiasodó külpolitikát, vagy éppen a Bush-csapat belpolitikáját látva valóban észlelhetők olyan jelek, amelyek joggal kelthetnek aggodalmat a demokrácia és a humanizmus érzékenyebb elkötelezettjeiben annak ellenére, hogy az elfogadott nézetek szerint a "fasizmus" meghatározás a náci német, a magyar nyilas és a feketeinges olasz történelmi korszakhoz kötendő kizárólagosan. Egyre többen gondolják (elsősorban Nyugaton) azonban úgy ma már, hogy a fasizmus nem egyéb, mint a demokrácia ellentéte, a demokratikus és a humánus gondolkodási és cselekvési mód elvetése. Mielőtt megpróbálnánk megvizsgálni, hogy az előzőekben jellemzett neoliberalizmus vagy neokonzervativizmus szükségképpen vezet-e fasizálódáshoz, illetve annak valami egészen újszerű formájához, érdemes röviden foglalkoznunk a fasizmus (lehetséges) meghatározásaival és jellemzőivel. Az enciklopedikus meghatározás szerint a fasizmusnak - ugyan itt-ott eltérő jelleggel és mértékben, de mindenképpen - velejárója az úgynevezett etnikai, vagy a rasszista megkülönböztetés, hiszen a fasiszta a céljait oly módon kívánja elérni, hogy nacionalista, etnikai vagy faji alapon egybehív, majd pedig megvádolja, meg- és elítéli, kirekeszti és lehetőség szerint elpusztítja a másik etnikumhoz vagy rasszhoz tartozót. Teheti mindezt "olaszos hanyagsággal", vagy totálisan és precízen, mint a náci Németországban. A fasizmussal kapcsolatos XX. századi tapasztalataink valóban ilyenek. És mégis, amennyiben nem feledkezünk meg a Franco- vagy a Pinochet-féle rendszerekről, amelyek esetében a szigorúan vett etnikai és faji kritérium nem igazán fedezhető fel, talán szerencsésebb lenne úgy fogalmaznunk, hogy a fasizmus azonnal az etnikai és/vagy a faji megkülönböztetés eszközéhez nyúl, ahogy erre lehetősége kínálkozik, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a "faji/etnikai tényező" lehet bizonyos körülmények között a legkényelmesebb megoldás híveket toborozni. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy genetikai alapú ligásodás lehetőségének hiányában a fasiszta elcsendesülne. Valószínűleg erre (is) utal Umberto Eco, amikor így fogalmaz: "A fasizmus mindig itt van közöttünk… Könnyű lenne felismernünk, ha valaki Auschwitz újranyitása mellett szónokolna, vagy a feketeingesek újra masíroznának Itália terein. A fasizmus ma azonban ártatlannak tűnő maskarában bukkan fel…" A fasiszta tehát nem feltétlenül cselekszik etnikai vagy faji alapon, de cselekszik, amint teheti. Az Easy rider (Szelíd motorosok) utolsó képsoraiban felbukkanó két redneck, vagy a Vanishing point (Száguldás a semmibe) sheriffje nem voltak fasiszták? Dehogynem! Ha 1944 őszén Budapesten élnek, nagyon valószínű, hogy büszkén viselnek nyilas karszalagot felkarjukon, és lázasan dolgoznak azon, hogy minél több zsidó nőt és gyereket tehessenek fel a vagonokra. A fasizmust tehát módszerei éppen annyira jellemzik, mint rasszizmusa vagy etnikai öntudata. Elmegy a végsőkig és megtesz mindent gátlástalanul és könyörtelenül, amit módjában áll megtenni. Szélsőséges esetben népet irt, de adott esetben beéri az Easy rider hosszú hajú hippijeinek leölésével is. A zsidóirtó német fasisztát és az amerikai dél hippi-lepuskázóját ugyanaz a módszer jellemzi, csak a méretek különböznek. (Egyáltalán nem lepődnék meg, ha előbb-utóbb megtalálnánk a fasisztoid viselkedésre hajlamosító génmutációkat, mint ahogy nemrég megtaláltuk a spiritualitásra predesztináló gént.) A fasisztának azt a tulajdonságát pedig, hogy szívesen választja az erőszakos megoldást, az magyarázhatja, hogy az ügy és a cél, amit szolgálni, illetve elérni kíván, nem vihető keresztül erőszak nélkül. A zsidóság kiirtásának ideája egy olyan idea, amely a valódi parlamentarizmus intézményi eszközeivel kivitelezhetetlen. A fasiszta tehát a parlamentet látszatparlamentté teszi, ha nem oszlatja fel, ha nem szünteti meg. A fasiszta idea ugyanis hatékony és gyors cselekvést igényel, nem pedig az ellenvéleményt is meghallgatót, vagy a hosszadalmas parlamenti viták során kialakítottat. A vita helyett totális egyetértést és kritikátlan lelkesedést vár el. És mindez azért van így, mert a fasisztát végtére is egy képesség kóros hiánya jellemzi; a mással, a mássággal való együttélés képességének a hiánya, a disztingválni képes gondolkodás hiánya, ami természetes módon vezet - többek közt - a parlamentarizmus elvetéséhez. Nem véletlen tehát, hogy egyre többen gondolják úgy, hogy a demokrácia szabályainak kijátszása, majd intézményeinek megkerülése, sőt megsemmisítése szükségképpen fasizálódáshoz vezet. Sokan gondolják úgy, hogy például a vallásos intolerancia ("a vallásos fundamentalisták") egyre erősödő megjelenése az amerikai politikában aggodalomra ad okot. Pontosan ezt, azaz a demokrácia elveinek és intézményeinek súlyos sérülését látja megtörténni ma Amerikában például Henry Giroux: az érdemi vita eltűnését a politikából, amit azonban felvált valamiféle manipulált, média irányította lelkes egyetértés, a független sajtó kóros hiányát, az elnöki hatáskör itt-ott alkotmányellenes növekedését, a közszféra veszélyes zsugorodását és megszűntét, az amerikai iskolák nevelőtáborokká alakulását és hasonlók… Globálisan pedig a fegyveres megoldás alkalmazását különösebb erkölcsi aggályok nélkül. Mindent egybevetve, a demokratikus megoldás, sőt a demokratikus megoldásra való igény eltűnését ma Amerikában. Ugyanakkor érdekes megfigyelni olyan új és gyanúra okot adó tüneteket, mint például az a hosszan tartó, ütemes taps, amelylyel a kongresszus köszönti G. W. Busht csakúgy, mint annak idején Brezsnyevet a pártkongresszuson, vagy ahogy az amerikai tábornokok ünnepi alkalmakon kidekorálják magukat egy-két kilogrammnyi érdeméremmel egyenruhájuk mellkasi részén, éppen úgy, mint annak idején szovjet kollegáik a különböző Vörös téri díszszemléken. Még Soros György, aki nyilván nem vádolható a neoliberális - például a gazdasági, pénzügyi trükkök szabadságára vonatkozó - "eszmék" elleni elfogultsággal, számára is betelni látszik a pohár ifjabb Bush neokonzervatív-neoliberális kormányának működésével kapcsolatosan. "A (jelenleg kormányzó) Republikánus Pártot egy szélsőséges banda megszállta és eltérítette" jelentette ki, és hogy szavainak nyomatékot adjon, kétszázmillió dollárt ajánlott fel az ellenlábas Demokrata Párt 2004-es kampányának megtámogatására. Ma már sajnos tudjuk, hogy Soros milliói sem segítettek. Mindenesetre, amit ifjabb Bush és csapata művel, az már Soros gyomrának is sok. Hogy mi ez a sok, azt Soros így summázza: "…(A Bush-kormányzat viselkedése mögött az áll, hogy) mivel mi erősebbek vagyunk, mint mások, …(tehát) a mi oldalunkon van az igazság". Ez az, ami Sorosnak és másoknak is sok. Túl sok. Vagy például az, amit Bush közvetlenül 2001. szeptember 11-ét követően mondott: "…aki nincs velünk, az ellenünk van". Félő, hogy Bush ezen kijelentései valóban tükrözik az új amerikai kormányzat mentalitását, a mai amerikai külpolitika módszertanát és ideológiáját. E kijelentések azok, amelyek Sorosban - feltehetően már zsidó származása miatt is - rossz emlékeket ébreszthetnek. Soros ugyan nem megy el odáig, hogy a Bush-adminisztrációt fasisztának titulálja, de - ha az "erő mellett az igazság", vagy az "…aki nincs velünk, az ellenünk van" kijelentések esetleges következményeibe belegondolunk, könnyen beláthatjuk, hogy Soros György aggodalmai nem ok nélküliek, és nem feltétlen utal paranoiára, ha valamiféle amerikai neofasizmus megjelenését gyanítjuk az ilyen mondatok mögött. Soros aggodalmait ma már egyre többen osztják, és látják úgy, hogy a Bush-kormányzat működése, illetve az ahhoz vezető neoliberalizálódás talán valami újfajta fasizmus előfutára, egy már történő fasizálódási folyamat része. Az ilyen félelmeknek hangot adók között akadnak, akik nagyon borúlátón fogalmaznak, mint például Susan George amerikai közgazdász. Szerinte a neoliberalizmus intézményesülése a politikát alapjaiban változtatta meg, amennyiben "korábban (az csak) azt határozta meg, ki uraljon kit, illetve, hogy ki mennyit kapjon a tortából, ma azonban már azt is, hogy kinek van egyáltalán joga élni, és kinek nincs". Ha ennek a tagadhatatlanul ijesztő megfogalmazásnak van valami igazságtartalma, akkor valóban van félnivalónk, és még inkább megérthetjük a liberális Soros aggodalmait és tenni is hajlandó Bush-ellenességét. Az, ahogy Bush és csapata az arab világot látja, illetve kezelni szándékozik, vagy ahogy a New Orleans-i hurrikán után reagált (helyesebben nem reagált), valóban Susan George félelmeit látszik igazolni. De ugyanezt látszanak igazolni azok az Afganisztánból, vagy Irakból jövő hírek is, amelyek civilek gátlástalan és bocsánatkérés nélküli irtásáról (collateral damage), vagy az úgynevezett hadifoglyokkal történő bánásmódról szólnak. A "mi erősebbek vagyunk…" kitétel a Bush-világlátás szerint láthatóan azt is jelenti, hogy az amerikai élet többet ér, mint az arab élet, ami már nem sokban különbözik attól, amikor - alig több mint félszáz évvel korábban - az volt az elv, hogy az árja élet többet ér a zsidó, a lengyel, vagy a cigány életnél. (Az afganisztáni háború becsült civil áldozatainak száma 3-4 ezer, míg az iraki háborúé 70-110 ezer.) A Bush-csapat protofasisztoid, vagy talán csak a demokrácia játékszabályairól megfeledkező retorikája sajnálatos módon az amerikai belpolitika történéseiben is visszacseng. Ma - a demokrácia intézményeinek üzemeltetése helyett - a különböző bizottságokban hozott önkényes intézkedések divatja terjed Washingtonban. Ezt bizonyítja a 325 ezer állampolgár belistázása, mint esetleges terrorista, a bírósági engedély nélküli, Bush által elrendelt lehallgatások és megfigyelések létezése, az internet monitorozása és cenzúrázása és hasonlók… Vagy éppen az, hogy Bush antiterrorizmus ligája azért, mert például nem hajlandó megvitatni a terrorizmus okait, de még a terrorizmus definícióját sem, szükségképpen nyúl az erőszakhoz mint a számára egyetlen megoldáshoz; szükségképpen háborúzik. Amikor nem hajlandó az okokról beszélni, akkor nem tehet mást, mint kijelenti: "aki nincs velünk, az ellenünk van". E kijelentésben pedig nem nehéz felfedezni a nyomatékos antidemokratikus, kvázifasiszta jelleget: az agresszívat, a fenyegetőt, a felsőbbrendűségét (implicite) hirdetőt, vagy éppen a kirekeszteni, sőt talán megsemmisíteni szándékozót. És amit az amerikai külpolitika tesz, ma az valóban agresszív és fenyegető olyannyira, hogy Nelson Mandela szerint "az Egyesült Államok ma már a világbékét fenyegeti", olyannyira, hogy egy 2003-as nyugat-európai közvélemény-kutatás ugyanarra a megállapításra jutott, mint Mandela.

Neoliberalizmus avagy a poszthumán kor kezdete 10.

Ha igaznak fogadjuk el azt a tételt, amely szerint a fasisztát legalább annyira jellemzi a használt módszer, mint az ideológiája, akkor azt is észre fogjuk venni, hogy a bolsevizmusra éppúgy állnak az elmondottak.
A demokratikus játékszabályok elvetése, az erőszak preferált módszerként történő alkalmazása a vita és a megbeszélés helyett, és persze a másság (mondjuk a mensevikség) meg nem tűrése. Az „aki nincs velünk, az ellenünk van” szlogent nem Bush használta először; hogy a hatalom mit ért ez alatt, azt mi itt, a volt Kelet-Európában már jól ismerjük korábbról. Nem véletlen tehát, hogy a módszereket tekintve egyre inkább teszünk ma egyenlőségjelet Hitler és Sztálin közé, de fontos ugyanakkor észrevennünk, hogy az egyenlőségjel használatának jogosságát módszereik hasonlósága indokolja elsősorban, nem pedig áldozataik számának hasonlóan rémisztő nagyságrendje.
A fasizmus és a bolsevizmus közötti módszertani rokonság felemlegetése nem véletlen itt, egy a neoliberalizmust megérteni szándékozó írásban. Ha Gireoux-nak igaza van, amikor a demokrácia gyengülése miatt egy esetleges fasizálódástól tart az Egyesült Államokban, akkor a mai magyar parlamentarizmus milyenségét vagy a most hatalmon lévő, magukat baloldalinak nevező pártok viselkedését megfigyelve, mi itt joggal félhetünk a bolsevizmus újbóli felbukkanásától. Pláne érezhetjük a bolsevizmus erősödését itt, és a fasizálódás fokozódását Amerikában, ha megfigyeljük a magyar és az amerikai vonalas média rendkívül agresszív, már-már dühödt (és gyakorta uszító) részkövetelését a politika közvetlen irányításában.
A 2002–2006 közötti időszakban Magyarországon a média túlnyomó többségének, a kollaboráns médiának az összejátszása az uralmon lévő MSZP–SZDSZ-koalícióval – az ízléstelenség meghökkentő szintjén túl – már kivehetően vázolja fel a bolsevizmus restaurációjának forgatókönyvét, egy újfajta bolsevizmus, a neobolsevizmus születésének menetrendjét. Azt az új világot, amelyben a tőke és a magát baloldalnak mondó politika majd eggyé forr, és amely – a média hathatós működése révén – épp a leginkább becsapottakat jelentő többség által lesz támogatott. Ez az ellentmondás; mármint a becsapók becsapottak általi támogatása pedig látszatellentmondássá lesz épp a média, a már a hatalom részévé váló média lehengerlő hatékonysága miatt.
Nem szabad, hogy elkerülje figyelmünket az a körülmény sem, amely szerint a mai modern demokráciák eddig elfogadott „működési szabályzata” egyáltalán nem jelent védelmet egy bolsevizmusba való esetleges átvedlés ellen. Nem nehéz belátni, hogy demokráciánk maga a bolsevizmus, amennyiben úgy működik, hogy az 51 százalékos oldal mindent visz a 49 százalékos mensevik oldallal szemben. Amennyiben úgy működik, hogy több mint kétmillió magyar választópolgár akarata nem számít, illetve a mai parlamentarizmusunk „szokásrendjének” megfelelően nem is számíthat. Az utóbbi idő gyakorlata pedig az, hogy így működik, és nem nehéz megjósolni, hogy a 2006-os választások eredményén felbuzduló balliberális oldal (tovább erősödve a neokonzervativizálódó MDF-fel) pedig még inkább így próbálja majd működtetni. Nem pusztán koincidencia, hogy alig egy hónappal a 2006-os választások után Tamás Gáspár Miklós már a baloldali koalíció antidemokratizmusáról ír a kormányprogram meghirdetését megelőző őszödi susmussal kapcsolatosan. Felteszem, hogy írását valamiféle aggodalom, a zárt ajtók mögöttiségben megbúvó potenciális bolsevizmus, vagy más diktatórikus elfajulás lehetősége miatti aggodalom ihlette. Gyurcsány stílusa, vagy éppen a 2004-es hatalomra kerülésének módja pedig nem véletlenül kelti fel sokunkban a gyanút. Kiváltképp akkor, amikor a média zöme – személyekben és módszerekben egyaránt – egyre kevésbé leplezetten alkalmazza a kádári múlt gyakorlatában megszokott propagandista stílust (és persze élvezi az ott szerzett, vagy abban gyökerező előjogokat) akkor, amikor a magyar polgár véleményét befolyásolja már nem is igazán leplezett hazugságokkal, elhallgatásokkal és csúsztatásokkal. Amikor – a valóban oldalfüggetlen média teljes hiányában – információközlés helyett az állampolgár (valójában a potenciális választó) véleményének befolyásolása a média fő célja és feladata. Amikor a vonalas, a balliberális média, amelynek feladata már nem más, mint politikai marketing és propaganda, soha nem látott mértékben dominálja a hír- és kommentáripart, sőt a közízlés formálást is.
Ha belegondolunk a képviseleti demokrácia (mint idea) lényegébe, nem lesz nehéz belátnunk, hogy a média ilyesfajta működése, azaz a média politikai marketinggé, propagandává silányulása szükségképpen a demokrácia gyengítését, a bolsevizmus, vagy éppen valamiféle fasizmus erősödését segíti elő. Ami talán a legtöbbet ártott a magyar demokráciának az utóbbi években, az a Nap-Tv közszolgálati programmá tétele, illetve az amerikai demokráciának a Fox Tv térnyerése, szemben például a valamelyest még tisztességes NBC-vel vagy az ABC-vel.
Az egy bizonyos politikai oldalt támogató, illetve annak választási sikerét (és az ellenlábasának sikertelenségét) is elintézni, elrendezni képes, demokráciát meghazudtoló média beavatkozására éppen a 2006-os választások időszakában és közvetlenül utána láthattunk ragyogó példákat. Bár a Fidesz sutasága is vitathatatlanul oka a jobboldal 2002-es és 2006-os vereségének, de legalább annyiban hozzájárult ahhoz az MSZP–SZDSZ-elkötelezett média által vezetett és irányított Fidesz-, illetve Orbán-ellenes médiakampány.
Napjainkban, a 2006-os választások utáni napokban pedig ugyancsak a kollaboráns médiára vár a feladat a baloldalt kisegíteni. Érdekes megfigyelni azt a már-már hollywoodi forgatókönyvek aprólékosságára emlékeztető, precíz és mindenre kiterjedő figyelmet, amellyel a média azon munkálkodik, hogy a baloldal választások előtti és utáni „országértékelését” valahogy össze lehessen egyeztetni, azaz a baloldal választások előtti hazugságaira ne derülhessen fény, és pláne ne arra a tényre, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció választási sikere lényegében a választó – elsősorban a média által kivitelezett – félrevezetésének az eredménye. Mi ez, ha nem a demokrácia megtorpedózása az „ügyes és elkötelezett” média által, az intézményesült hazudozás által, ami utóbbit persze a neoliberalizmus az erkölcs viszonylagosságával és a hazugság elfogadhatóságára vonatkozó tételével természetessé deklarál, társadalmilag elfogadhatóvá tesz.
A neoliberalizmus-neokonzervativizmus sikereit annak köszönheti, hogy az átlagpolgár becsapható. Becsapható, mert nincs esélye megbízható információhoz jutni, illetve mert a hatalmat kiszolgáló, a vele együttműködő és a vele egyet akaró média mindent elkövet annak érdekében, hogy ne lehessen erre esélye. Ragyogóan példázza ezt is a 2006-os választásokat megelőző időszak, amikor a kormányoldal és a vele kollaboráló média csak két dologra ügyelt: arra, hogy a valóság még véletlenül se derülhessen ki a gazdaságról, vagy az ország pénzügyi helyzetéről, és arra, hogy az ellenzék épp az ország valóságosnak tűnő helyzetére alapuló érvei semmi esetre se rezonálhassanak az átlagpolgár fülében. Annak ellenére látta jónak így eljárni a média, hogy prominensei (például a Nap-Tv emberei) minden bizonnyal jól tudták már, hogy szükségképpen másként kell majd megnyilatkozniuk a választások utáni egy-két hónap elteltével, illetve hogy valójában homlokegyenest más következik majd a választások után (megszorítások az ország valóságos pénzügyi-gazdasági zűrjei miatt). Sőt azt is jól tudhatták, hogy lényegében az ellenzék országértékelése helyes volt (annak ellenére, hogy akadtak bornírt javaslataik, mint mondjuk a 14. havi nyugdíj).
A becsapáson és a csaláson alapuló hatalom azonban, a nyertes választási eredményektől függetlenül, illetve a megbízhatóan rendelkezésére álló médiatámogatás ellenére sem lehet teljesen biztos a dolgában. Soha nem lehet bizonyos afelől, hogy manipulációira és csalásaira nem derül fény előbb-utóbb, illetve hogy a becsapott és megcsalt közember, a nép nem fogja egyszer csak azt mondani, hogy elég, és ne tovább. A történelem ugyanis arra tanít minket, hogy erre előbb-utóbb mindenképpen sor kerül. Ettől az elégtől való félelmében pedig a hatalom nem tehet mást, mint hogy redukálja az állami intézményrendszer működésének demokratikus voltát; körülbástyázza magát a hatalmát biztosító, tovább erősítő antidemokratikus eszközökkel. Azzal kezdi, hogy „csak” titkolózik és hazudozik (amiket az utóbbi választások előtt és alatt már megtett). Ha pedig tovább kell mennie az antidemokratizálás útján, például azért, mert a lebukás és az azt követő elszámoltatás veszélye egyre valóságosabb, végső esetben a fasizmus vagy a bolsevizmus lesz a módszer az esetleges ellenvéleményt elcsendesíteni, majd pedig a morgolódó, netán lázadó tömegeket kontrollálni.
Minél disznóbb lesz a hatalom, annál disznóbb eszközökhöz nyúl hatalmát biztosítandó (lásd a tavalyi október 23-i eseményeket, és azok indítékait – a szerk.). Egyszerűen azért, mert már nem tehet mást. Hogy a neoliberalizmus „eszméi” disznók, afelől nem lehetnek kétségeink. Ebből viszont az következik, hogy egyáltalán nem oktalan dolog a legrosszabbtól tartanunk. A 2006-os választások előtt és a közvetlenül utána történtek pedig talán már a legrosszabb megérkezését jelzik.
A demokráciához fűződő viszonyukat illetően a fasizmus és a bolsevizmus közé valóban tehető egyenlőségjel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a neoliberalizmus végső intézményesülése után és következtében mondjuk az Egyesült Államokban és Magyarországon azonosan menjenek majd végbe a politika vagy éppen a történelem ügyei egy esetleges worst scenario megvalósulása esetén. Már csak azért sem, mert amíg például a tengerentúlon a tőke csak közvetve és viszonylag sok bürokratán keresztül uralhatja a politikát (bár bizton uralja), addig nálunk láthatóan, sőt néha megvallottan a tőke közvetlen politikai szerepre tör. Erre utal például Gyurcsány és Kóka megjelenése a politikában. Megjelenésük módja – különösen Gyurcsányé – pedig arra, hogy a tőke nagyon is komolyan gondolja közvetlen politikai szerepét, aminek érdekében akár még egy puccs kivitelezését sem találja az ördögtől valónak. Nem kizárt, hogy a nagytőkés Gyurcsány és Kóka ilyen direkt megjelenését a politikában a történészek egyszer úgy emlegetik majd, mint a neobolsevik történelmi korszak kezdeteit.
Az amerikai tőke zöme, amelyik valóban a többé-kevésbé szabad piacon gyarapodott és méretett meg valamikor („…az első millióról ne beszéljünk!”), nem akarhat semmiféle politikai diktátumot, hiszen az az ő gazdasági és társadalmi pozícióit is gyengítené, de legalábbis elbizonytalanítaná. Itt nálunk azonban már más lehet a tőke viszonya egy esetleges diktatúrához: például a Gyurcsány-fajta tőke, amelyik viszonylag könnyedén harácsolódhatott össze, és amelyik piaci megmérettetéstől mentesen, politikai kapcsolatokon alapuló módszerekkel válhatott tőkévé (és feltehetően működik tovább is), jól megférhet a bolsevista rendszerrel, sőt tovább gyarapodhat annak újrahonosításával. A siker érdekében pedig a Gyurcsány-féléknek nem kell mást tenni, mint közvetlen politikai hatalommal rendelkezni, illetve hatalomban maradni.
A 2006-os választások utáni kormányprogramban már könnyedén fedezhetők fel azok a kormány működését „megreformáló” gyurcsányi elképzelések, amelyeknek vitathatatlanul és egyben jogos félelmet keltően egyetlen céljuk van: a hatalom antidemokratikus központosítása, a Gyurcsány-hatalom növelése és persze az ország pénzeinek, aktuálisan az EU-tól várt sok-sok milliárdnak a „vigyázása” és elosztásának kontrollja.

Neoliberalizmus - avagy a poszthumán kor kezdete 11.

Nem elképzelhetetlen, hogy az egyre hatalmasodó tőke (pláne az új, a nemzetközi mamuttőke), amely gazdagodását már nem Rubik-, vagy Bill Gates-szerűen, azaz nem innovatívan, politikamentesen szerzi, jól megfér majd valamiféle torzult, fasizálódott vagy bolsevizálódott demokráciával.
Nem véletlen, hogy Milton Friedman, a neoliberális közgazdász guru, Reagan első kormányának gazdasági tanácsadója, újradefiniálja a demokráciát és a demokratikus állam szerepét: „…tekintve, hogy a demokrácia lényege a profit, minden olyan kormány, amelyik a piaci törvények érvényesülését gátolja, vagy azt nem segíti elő, szükségképpen antidemokratikus, függetlenül attól, hogy népszerű, avagy sem. Ebből az is következik, hogy a [demokratikus] kormányok tevékenysége és hatásköre nem terjedhet tovább, mint a magántulajdon védelme és az üzleti szerződések betartatása…”
Ha belegondolunk Friedman demokrácia meghatározásába, azonnal megértjük az új liberalizmus lényegét, de azt is, hogy miben áll a neoliberális demokráciafelfogás: aki nem termel profitot, annak semmi köze a demokráciához, és így nyilván nem is részesülhet annak az előnyeiből (legfeljebb bére után „demokratikusan” adót fizethet a magántulajdon védelmét szolgáló rendőrséget, ügyészséget, bíróságot és a politikai elitet eltartandó). Az új demokrácia ezért a tehetősek, az iparmágnások, a profitgeneráló üzletemberek és a spekulánsok demokráciája lesz, nem a miénk. A gazdagok kasztjának demokráciája, nem a miénk, holott – paradox módon – végül is mi vagyunk a választók, és mi vagyunk többségben.
Ezen ellentmondást pedig a választások manipulálásával, majd megszüntetésével lehet csak feloldani. Erre pedig vitathatatlanul alkalmas lehet egy új bolsevizmus; annak megfelelően, hogy a friedmani demokrácia definíció számunkra, a többség számára már amúgy sem szándékozik megengedni a demokráciát.
Ez a Friedman-féle demokrácia pedig Gyurcsánynak, a mai magyar „szocialista” miniszterelnöknek láthatóan az ínyére való, ahogy az kiderülhet a már idézett szavaiból: „Kinek lesz […] nagyobb az érdekérvényesítő képessége? Annak, aki alkalmazottként százezer forintot keres, vagy aki mögött egymillió forint van? Nyilván az utóbbinak.” Hogy a dolgok Gyurcsány vagy Friedman vágyai szerint történnek-e majd, az rajtunk múlik elsősorban, ma még ugyanis választhatunk. Ezért nem szabad megfeledkeznünk a 2006-os választások körüli történések egy másik, talán még inkább elkeserítő és talán még félelmetesebb aspektusáról sem: a magyar választó közömbösségéről és elképesztő félrevezethetőségéről, illetve arról, ami mindebből következhet a magyar demokrácia sorsát illetően. Néhány héttel a választások után már a választók mindegyikének, még az MSZP-re, illetve az SZDSZ-re szavazóknak is világossá válhatott, hogy a koalíciós pártok hazudtak a kampányban. Sőt az is, hogy a balkoalíció működésének és viselkedésének egyenes következménye az ország állapota, illetve hogy a választóra újabb és egyre elviselhetetlenebb terhek rakódnak elsősorban épp a kormányzó oldal bűnei és amatőrsége okán. Ennek ellenére, a korlátok közé szorított ellenzéki sajtóban megjelenő írásokat nem számítva, a választó, a magyar állampolgár tűri a hazugságokat, tűri a félrevezetést, és tűri helyzetének egyre lehetetlenebb voltát.
Nem célom a választót ostorozni, vagy a „tetszenének már végre forradalmat csinálni” kérdést nekik szegezni, vagy éppen az eredeti antalli intelmet rajtuk számon kérni, hiszen nyilvánvaló, hogy a választó félrevezethetőségéért és passzivitásáért is elsősorban a demokráciát eltéríteni szándékozó politika és az azt kiszolgáló, magát baloldalinak vagy liberálisnak mondó média a felelős; a balók, az aczélok, a bánók és még sokan mások. Ami azonban célom a választó viselkedését felemlítendő, az felhívni a figyelmet a közömbösségből és a becsaphatóságból eredő veszélyre. Ugyanis ez utóbbi kettő az, amelyik lehetővé teszi, vagy legalábbis megkönnyíti az amúgy is sérülékeny demokrácia (neo)bolsevizmussá silányodását akkor, amikor jócskán akadnak ambiciózus gyurcsányok, megveszekedett friedmanok és lelkes kókák, amikor a neoliberalizmus intézményesül. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy végtére is a demokrácia állapotáért a választót is terheli a felelősség. Legalábbis, amíg a választó még választhat.

* * *

Idáig jutottam az írásában, amikor Gyurcsány és az MSZP (és indirekte természetesen az SZDSZ is) lelepleződött. Előkerült egy hangszalag, amelyen Gyurcsány, a korábbi és a 2006-ban újraválasztott miniszterelnök vall. Bevallja egy, a csapatának (feltehetően az egész MSZP-frakciónak) elmondott programadó beszédben, amelynek célja kihallhatóan a csapat további támogatását kicsikarni, hogy ő és a csapat hazudtak az országnak, a népnek, a választóknak éveken keresztül. Bevallja továbbá, hogy semmit sem tettek az országért az utóbbi években (pusztán hatalmuk biztosításán dolgoztak). És mindez akkor következett be, amikor az országra – a választások után már általuk is beismerten – gazdasági és pénzügyi csőd és a dolgozó emberek további megsarcolása vár, ami már részben be is következett a megvallottan hazug kormány által kierőszakolt megoldásként.
Az ország egy részének (megkockáztatom: az igazabb részének) a válasza a Gyurcsány-hangszalagra a tüntetések, a zendülések, az utcai zavargások és a „Gyurcsány, takarodj!” skandátumok voltak, amelyekre a félreérthetetlen viszontválaszt az 1956-os forradalom és szabadságharc pontosan ötvenedik évfordulóján vészjósló könyörtelenséggel a hatalom erőszakszervezete, az álarcos rendőrség adta meg… De milyen legyen a viszontválaszra adandó válasz?

(A kiadó tavaszra tervezi a szerző könyvének megjelentetését.)