Cigányrezervátumok már vannak

Cigányrezervátumok már vannak

Ha ők ilyen lehetetlen módon viszonyulnak hozzánk, mi miért szeressük őket? Kitelepíteni őket, mondom.

Sehol nincs cigánybűnözés! - Gadnán kivégzik a magyarokat - forrás : barikad.hu

Gadnán, a túlsúlyban lévő cigányság úgy döntött, hogy terrorban tartják a magyar lakosságot. A rendőrök természetesen tehetetlenek. Kivégeztek egy 88 éves asszonyt: levágták a lábát, kinyomták a szemét, majd megerőszakolták. Létezik cigánybűnözés? Csak erős idegzetűeknek!

A cigányság problémájának gyökere a szegénység, valamint a többségi társadalom előítéletes viselkedése. Aki azonban az észak-magyarországi régióban él, tapasztalatai alapján előbb-utóbb megkérdőjelezi ezt a kisebbségvédelmi dogmát. A csereháti Gadnán, ahol a cigány lakosság túlsúlyba került, a pusztulás és a mindennapi agresszió vált jellemzővé. Az őslakosok pedig egyre védtelenebbek.

Gadnán az ég is piszkos. A falut patak vágja ketté, a partja csupa gaz. A hídnál kászálódunk ki az autóból. Megkérdezem az arra haladó kisfiút: mi a neve ennek a víznek? Vállat von.

A hídhoz közel áll a művelődési ház, igen csinos épület. A kapu nyitva, férfiak járnak ki-be. Mikor a polgármester felől érdeklődöm, egyikük a községbe torkolló betonút felé bök: ott elöl; az a ház, aminek lukas az üvege.
– Bedobták, azért lukas – mondja a polgármester édesanyja, mikor odaérkezünk.
A parasztház udvarán szép nagy libák totyognak. Félénken megyünk be, mert egyikük ugyancsak megindul felénk.
– Jó házőrző a gúnár – mosolyodik el az idős gazda, és elhessegeti a jószágot. – Na, tessék jönni, megmutatom, hogyan alszunk – vezet be a szobába; az asszony kiemel az ágy mellől egy vasvillát. – Sokra tán nem mennénk vele, de valahogy csak kell védekezni. Azt pedig megüzenték, hogy bajunk lesz. – Ott volt hatvan évig a kertem, ne – mutat előre a néni –, szétverték, tönkretették. Van egy szomszédaszszonyom, néma a férje, mert korábban a torkát műtötték. Egy kerge cigány, bizonyos Nyúl megfenyegette őket. Hívtuk a rendőrt. Nyúl tagadott, nem tettek vele semmit. Aztán tönkretették a kertünket. Innen a második szomszédban lakik egy vénasszonyka, nyolcvannégy éves. Egyik éjjel zajt hallok az utcán, kimegyek, s a kapuból látom: jön három inas, egyiknél kisbalta. Annak a fokával kiemelték a kaput, és mentek befelé a néni kertjébe. Nekem nagy hangom van, rájuk kiabáltam: nem szégyenlitek magatokat? Elszaladtak, de azért kihívtam a rendőrt. Megnézték a kaput, fölvették a jegyzőkönyvet, elmentek.
Az asszony azt meséli, a gyilkosság előtt könyörögtek a rendőröknek, hogy jöjjenek, mert baj lesz. Előtte már fenyegetést kaptak, hogy az egyik „inas” nyolc parasztot fog megölni.
– Aztán betörték kővel az ablakunkat, s a kapunál kiabáltak, hogy Emil, a fiam nem tesz értük semmit. Az idősebb fiam erre ki akart menni. Derék ember, nagyobb, mint maga; hármat is elbírt volna, de nem engedtem. Csak a kerítésig ment, leverték a szemüvegét. Odamentem én is a kapuhoz, és rájuk kiáltottam, menjenek innen. Erre az egyik ököllel az arcomba vágott. Ezt kellett megérnem. Nyolcvanéves vagyok, még senki meg nem ütött – kezét az arca elé kapja, megrázkódik a válla. Úgy folytatja, az ujjai közt csorgó könynyek mögül:
– Azon az éjszakán hajnalig ordított a Mari néni kutyája, de nem mert odamenni senki…
Megérkezik Szemán Emil, ötven év körüli ember. Próbálja nyugtatni az anyját.
– Menjünk át a hivatalba, majd elmondok mindent.
– Ezzel a házzal mi lett?
Fekete, üszkös falcsonkok előtt állunk meg.
– Hát, felgyújtotta egy helyi lakos.
A kutyák megveszekedett csaholásától alig halljuk a hangunkat.
– És ezekkel?
A domboldalon végigfutó főútról, ahol állunk, belátni a falut; házromok éktelenkednek a lakott épületek közt, mintha bombatalálat érte volna őket. A polgármester elmondja: ha egy magyar elmegy vagy kihal, cigányok veszik birtokba a házát. Amelyikből el lehet vinni valamit, elviszik, eladogatják. Amelyik csak vályog meg rossz gerenda, lerombolják. Csak nemrég hét házat pusztítottak el.
Szemközt az egyik ház előtt határőr-terepjáró áll.
– Mi történik ott?
– Semmi. Tegnap mulattak, összeverekedtek valami asszony miatt – mondja Szemán Emil. – Ki kellett hívni a rendőröket. Most azért jöttek a határőrök, hogy „kivizsgálják az ügyet”. Nemsokára elmennek, és megint szabad lesz a vásár.
A hivatal apró irodaépület, ablakait fekete vasrács védi. Az ajtóra rajzszögezett papír időközi választásokról tudósít. Behúzódunk az épületbe; jobb is, mert igen hideg a szél. Megesett, meséli a polgármester, hogy nem mert kimozdulni innen, mert tombolt kint a lakosság: kevesellték a segélyt. Rendőr kísérte haza a faluvezetőt.
A testületet néhány hete, a gyilkosságot követő napokban feloszlatták. Az egyik cigány származású képviselő, Lakatos Dezső indul a polgármesteri posztért. Ma éppen disznót vág, nagy mulatozás lesz, meghívta az összes romát.
– Édesanyám, mint hallotta, elég szókimondó aszszony. Azt mondta nekik: a ti bandátokból került ki a gyilkos, miért nem akadályoztátok meg? Ez érzékenyen érintette őket, mert a gyilkos tényleg közülük való, a Dezső édestestvére feleségének a fia. Azóta mondogatják, hogy nagyon megsértettük őket. Ezért oszlott fel a testület. Dezső állítja, hogy az egész cigányságra akarom kenni a felelősséget. Úgy megsértődtek, mintha nem volna mindennapos a faluban a bűncselekmény. A betöréseket, lopásokat főleg a magyarok kárára követik el.
– A terményt elviszik?
– Nincs itt már termény, a kilencvenes évek közepétől nem gazdálkodik senki. Minek? Volt a határban kender, kukorica meg szőlő is, mert amúgy jó ez a föld, de végül a magyarok rájöttek, nem éri meg. Én vessek, a cigány arasson? Volt, aki azt mondta: elkezdem alulról a szüretet, de a cigány megelőz felülről, már csak mezgérelni tudok. Errefelé ilyen egy porta: első ház, pitar, utóház. Régen hátul vetettük a házhoz való zöldséget, de ma már az első ház udvarán teszszük, hogy szem előtt legyen; így sem biztos, hogy megmarad.
Szemán Emil eldöntötte, nem indul a polgármesterségért, pedig a falu egyik fele még mellette áll. Vannak itt jóakaratú cigány emberek, akikkel lehetne valamit kezdeni, mert ki akarnak emelkedni – de visszahúzza őket a többi. A polgármester a közhasznú munkára se igen talál jelentkezőt; többnyire azt felelik: minek menjenek napi hat órát dolgozni? Hogy háromezer forinttal többet kapjanak?
Két helyi fiatal vezet át Lakatosék portájára. Igen örülnek, hogy este „buli lesz a kultúrban”. A polgármesterjelölt háza előtt nagy a sürgés. A disznót már leölték, hogyne, fel is darabolták, megsütötték a vért hagymával, majoránnával; fasírtot, hurkát is csinálnak, készül az abalé, mondják az asszonyok. Árad kifelé az illat.
– Lakatos Dezső – nyújtja át kezét a kerítésen egy középkorú férfi. A falu helyzetét firtató kérdésünkre azt feleli: nem ad elég munkát az önkormányzat.
– Én az édestestvére vagyok Dezsőnek – lép mellénk egy férfi. Erősen dülöngél, nyilván nem a széltől. Kérdezetlenül is sorolni kezdi Szemán Emil vétkeit, valamint az előnyöket, amelyeket testvére megválasztásától remélhet a lakosság. Mint mondja: Szemán nem tesz a cigányságért semmit, pedig lenne munka a szendrői gazdaságban, csak meg kéne szervezni. Most az óvodát is bezáratta, direkt. Azonkívül iszik és gépezik, elteszi a pénzt, pedig van neki.
– Ez a kultúrház le volt robbanva, a testvérem építette fel, hogy legyen a faluban valami. A Dezső el fogja intézni, hogy kivakarózzunk a szegénységből, amibe bele vagyunk nyomva. Itt vagyok én is nyolc gyerekkel, kapok huszonötezer forintot. Azt akarják, hogy ebből éljünk?
– Támogatást is szépen kapnánk az óvodára, milliókat – mondja a polgármesterjelölt, de a testvére nem hagyja nála a szót:
– Valamikor ide jártunk elsőtől negyedikig az általánosba. Akkor még szépen éltünk együtt, a cigányok kint a telepen, a magyarok bent. Most sincs harag, de a polgármester miatt nem megyünk előre. Nincs bolt. Nincs a fiataloknak klubhelyiség. A mi időnkben minden este volt a kultúrban televízió, lemezjátszó, kártya. Dezső, hány gyereked van, testvérem? Nyolc? Nekem is. Hát a Dezső a nyolc gyereke dacára megvette a nagy hízót, és levágta, hogy végre ünnepeljen ez a szegény falu. Ilyen szíve van.
Lakatos Dezső azt mondja erre:
– Most már a magyarok a kisebbség, akárhogy nézzük. Elmentek, kiszorultak innen. Kezünkbe kell vennünk a sorsunkat. Ami magyarság itt van, már semmi. Öregek, már nem tudnak mit felmutatni.
– Maguké a jövő – mondom elismerően.
– A gyerekeinké – mutat körbe a polgármesterjelölt. Épp kiszalad a kapun egy kislány, jókora karéj kenyér a kezében, gőzölgő fasírtot egyensúlyoz rajta.
– Annak idején – folytatja a polgármester testvére – hét falu központja volt ez a község. Volt téglagyár, kőbánya, csirketelep meg lótenyésztés. Most ez az ország utolsó faluja a polgármester miatt. Megadtuk a lehetőséget! Elég a türelemből!
Megtermett, bajuszos férfi lép a diktafonomhoz, és egyenest belenyilatkozik:
– Koltai Tibor vagyok, tizenkét év alatt semmit nem kapott a falu. Most is bezárták az óvodát. Harminc gyerek járt oda. Szóval, mink itt születtünk, itt is akarunk meghalni, csak jobb színvonalon.
– Negyven – mondja az édestestvér. –
Mi negyven? – kérdi Koltai Tibor.
– Negyven gyerek járt az óvodába. De ne te beszélj, koma. A Dezsőnek tessék adni a mikrofont, ő lesz a polgármester.
– Egyet követelünk: a mi pénzünket ne vegyék el, mert az nekünk jár – hajol a diktafonhoz Koltai Tibor.
– Maradj mán! Abból kell kiindulni, hogy megyek tárgyalásra ötödikén, mert a gyerekeim nem járnak iskolába, és fel vagyok jelentve – méltatlankodik az édestestvér, láthatólag gyűlik benne az indulat.
– Adjanak nekünk négy évet, hogy megmutassuk, mit tudunk!
– Nem erről van szó, hanem hogy a Dezsőt milliomosok is támogatik!
– Visszaállítjuk az óvodát, iskolát!
– Nem kell, csinálják vissza ők!
Ide-oda rángatom a két száj közt a diktafont.
– Maradj mán, koma! – csap a levegőbe a polgármesterjelölt testvére. – Tenni kell valamit! Vagy legyilkoljuk az egész falut, és legyen rezervátum! Csakis cigányokkal! – kiáltja a diktafonba.
– Ne beszélj mán, te! – csitítja Koltai –, demokrácia van, nincs rezervátum!
– Én nem tudom, mit csinálok veled, te! – ordít a polgármesterjelölt testvére. – Még nem beszéltem ki magam, majd mondd el utána!
Koltai valamit visszaordít, hangzavar támad, a gyerekek nevetnek; néhány asszony kilép az utcára; a polgármesterjelölt testvére lecsillapodik, majd fejét csóválva, morogva elvonul.
Az inkriminált óvoda a dombtetőn áll, Koltai Tibor mindenáron fölkísér minket. Az épületen széles repedések láthatók hosszában-keresztben. Nagy vaslakat lóg az ajtón. Nézünk, bólogatunk, aztán visszafordulunk. Elhaladunk a gyönyörű templomépület és a makulátlan, takaros parókia mellett.
– Nincs itten lelkész, nem lakik. Ha bezárták az óvodát, miért nem nyitják ki nekünk a parókiát? Oda nem engedik be a cigányt! Nem akarják, hogy kultúránk legyen, hogy feljebb kapaszkodjunk.
Megtorpan, szembefordul:
– Tudják, mi van itt?
– Mi van itt?
– Fajgyűlölet. Azt akarják, hogy elpusztuljon a cigány. Sose volt ilyen, még a Hunyadi-rendszerben sem.
– S mi a véleménye arról, ami Mari nénivel történt?
Összehúzza a szemét:
– Az véletlen volt. Semmi közük hozzá a cigányoknak. Ilyen nem volt azelőtt Gadnán ötszáz évig. A romák nem bosszúállók. Ha iszunk is, nem sokat, csak hogy egy kis jókedvünk legyen a sok nyomorúságban. Ha összeveszünk egy kicsit, másnap azt mondjuk: ne haragudj, bocsánatot kérek. Elvittek egy inast, de azt mi jól ismertük, lehet, hogy nem is ő volt. A cigányok ellen akarják az egészet felhasználni, érti? Mari nénit mindenki szerette, hordtuk neki a tojást, zsírt, mindenfélét; segítettük, mert szegény volt.
Közben leérünk, elköszönünk, megyünk az utcán visszafelé. De egy pillanatra hátranézünk, s megtorpanunk a meglepetéstől: Koltai Tibor az utca kellős közepén vizelni kezd; fröcsköl jobbra-balra, miközben halad. Körülötte gyerekek szaladgálnak.
A kiégett ház előtti póznáról leszakadt vezeték lóg, másfél méterre himbálózik a járda felett. A mellette álló takaros házból idős, jól öltözött, tetovált homlokú asszony lép ki. Megszólít:
– Tessék megírni, hogy lóg a vezeték, nem merem kiengedni a gyereket játszani.
– Jó, megírom.
– Pedig három unokát nevelek, két fiam a börtönben van, a harmadik meg… – és törölgeti a szemét.
– Hol a harmadik?
– Ott, ne – mutat a túloldalra, ahol mentő áll egy ház előtt; épp kihoznak valakit, emelik hordággyal a kocsiba.
– Mi lelte?
– Benne volt szegény a verekedésben tegnap, de nagyon rosszul üthették meg, mert egészen odavan, ki kellett hívni a mentőt. Fiú, mégis alulról vérzik. A szemit is kirúgták. De nem szúrták meg.
– Nem félnek, hogy ma is verekedés lesz? Ott lesz a disznótoron az egész falu.
– Csak a fele – igazít ki az asszony. – Nekem a Dezső neje édestestvérem, de már tíz éve nem szól hozzám. Mert én szegény vagyok, hát kitagadott.
És mesélni kezdi a sorsát:
– Egyik fiam kijött a börtönből, aztán felgyújtott mindent – mutat az üszkös romokra. – Őrjöngött, saját magát is bántani akarta, de nem sikerült. Korábban két polgármestert is megvert, erős gyerek volt. Most nem börtönben van, hanem a gyógyítóban, mert megbolondult. De tessék bejönni, énhozzám be lehet, olyan gyönyörű minden. Szentképek, szent szobrok. Tisztaság. Paraszté volt régen a ház. Ahány nyomozó kint volt nálam, mind lefényképezte belül is, hogy milyen szép.
– Mari nénit ismerte?
– Persze, minden vasárnap fölment a templomba. Adott zöldséget, krumplit, igen rendes volt. Úgy ríttam érte! Még jobban, mint egy cigányért, higgye el.
– Miért zárták be az óvodát? – kérdem később a polgármestert. Édesanyja ezúttal is hamarabb szólal meg:
– Negyvenig számoltuk a betöréseket, aztán már nem. Elvittek onnan mindent, pedig saját gyerekeik használták. Van egy társulás, annak a másik fiam az elnöke. Ő volt fenn az igazgatóval, a jegyzővel meg az ombudsmannal. Megállapították, hogy veszélyes az épület. Az önkormányzatnak nincs pénze, hogy rendbe hozza. Ezért átmenetileg bezárták. A gyerekek valószínűleg Gagyvendégibe fognak járni.
Előjön ismét Szemán Emil édesapja, s így szól:
– Szabad még valamit mondanom? Kérem, tessék beleírni, hogy figyeljenek ránk jobban, mert itten rajtunk senki nem segít, teljesen ki vagyunk szolgáltatva. Köszönöm szépen, csak ennyit akartam.
És visszaballag a házba.
– Ez az inas nem is látszott gyilkosnak, még előtte való héten itt járt, hogy vegye fel őt az Emil közmunkára – mondja az asszony. – Nem érti senki, mi szállta meg. De már ült a félelem napok óta a falun…
– Aznap arra kértem a rendőröket – mondja Szemán Emil –, hogy jöjjenek, mert rosszat sejtek. Kint voltak délután háromig, aztán elmentek.
Mari nénihez a szomszédasszony szokott átmenni reggel, és feltűnt neki, hogy a kapu nincs bezárva. A kulcs kívül volt az ajtóban, tehát még nem is zárkózott be este, mikor bementek. Semmit nem vittek el. A másik szobába, ahol az értékeit, a porcelánjait tartotta, be se nyitottak. Egy ezerforintos oda volt tűzve a konyhaszekrényre, talán reggelre, kenyérre; ahhoz sem nyúltak. Többen is mondják a faluban: nem gyilkosság volt, hanem kivégzés. Baltával verték szét az asszony fejét, szemét kinyomták, lábát levágták, megerőszakolták. Nyolcvannyolc éves volt.

Gadna. Ruszin szó, azt jelenti: kígyó.

A sor végén az út fölkap a dombra, aztán elhalad a parókia, a templom, a lelakatolt óvoda mellett, s egy nagy kanyarral kiszalad a temetőbe. Ennek a dombnak az alján áll Mari néni háza; előtte fehér kőfeszület, az előtt pedig gyertyalángokat cibálgat a szél. Kicsit odébb négy fekete ruhás asszony áll. Három idősebb, egy fiatalabb. Elmondják: Mari néninek most volt a születésnapja, azért vittek neki gyertyát. És mondani kezdik, hogyan sütött-főzött Mari néni, kertet, virágot ápolt, hordta a virágokat, koszorút, mécseseket a templomba; olyan fáradt nem tudott lenni, hogy ne menjen, olyan szegény nem tudott lenni, hogy ne adjon, olyan szomorú sose volt, hogy egy jó szava ne legyen; sírják, mondják: átélte a háborúkat, annyi mindenen átment, édesanya volt, nagymama volt, három gyereket felnevelt, miért kellett ilyen csúnyán… – Rettegünk nap mint nap! Csak úgy megyünk templomba, hogy egy otthon marad; ha látják, hogy üres a ház, bemennek. Tizenöt percre mentem el a múltkor a keresztlányomékhoz: már a kiskonyhám ajtaja be volt feszítve. Van köztük rendes, nem azt mondom. Itt is tán csak négy-öt családot kéne megfegyelmezni, a többivel zöld ágra lehet vergődni. Lakik itt egyetemista cigány is. De sajnos nem a kiemelkedni vágyók húzzák a többit fölfelé, hanem fordítva.
– A távolsági busz tömve van velük – szól a másik –; ha az ember rájuk néz, vagy nem adja át a helyét, már sértegetik, belekötnek. Tudja, hányszor hallottam, hogy kiirtanak minket? Legutóbb azt mutatta a sofőr: vett a Volán új üléshuzatokat a buszra. Hát mindet fölhasogatták késsel. Mondja meg, miért?
– Miért? – kérdi a harmadik asszony is.
Nem tudjuk.
Megyünk. Jó beülni az autóba, és menni. Átfagytunk, keresztüljárt a hideg szél. A művelődési ház környékén autók forgolódnak, kezdődik a mulatság. Lebukott a nap, lassan megtelik sötétséggel a völgy. Csak néhány lakásban ég a villany, és Mari néni háza előtt fehérlik a kereszt.

„… megbicsaklott hitűek álmaiban, csattan az ostor, rajtunk, akik hét vármegyét égettünk porrá virtusból, fejünkre emeltük sugarastól a Napot, hasba rugdosott anyáink ölét parázzsal perzseltük, csattan az ostor, bicskával megvérzett ujjak szorulnak nyakunkra, a csillagszemű koponyák is fölmagasodnak bűneinkbe a fák gyökerei közül, ahová elástuk őket, igazak szigorú szavai dulakodnak halálunkért: ha mertünk bírák lenni, vádlottak padjáról se szökjünk meg gyáván…” (Részlet Bari Károly Az ítélet napján című verséből)

Vége

Balavány György riportja, MNO

Barikád.hu kommentár: Persze itt sem a cigányok végezték ki az idős asszonyt. És aki azt mondja, hogy nincs cigánybűnözés, az hazudik!