Kommunizmus és multik

Kommunizmus és multik

A kommunizmus tulajdonképpen politikai kapitalizmus volt a hatalomgyakorlás számára, a múlt századi nyugati világ kapitalizmusának nevezett valamiben pedig a fedezetlen pénzgyártás jogának monopóliumából alakult ki a hatalomgyakorlás eszköze. A rendszerváltás mítosza tulajdonképpen abban rejlik, hogy a kommunizmus politikai kapitalizmus hatalmi felhalmozása átváltható volt a hitelpénz kapitalizmusban történő felhalmozásra.

A kapitalizmus definíció szerint megtakarítás alapúnak kellene lennie, ahol nincs különösebb erőszakkal irányított újraelosztás. Az utóbbi évszázadban, ami nem a kapitalizmus kezdete, létrejött egy radikális váltás az által, hogy a gazdaság vérkeringését képező pénzrendszert fokozatosan kicserélték lebegőpénzen működtetett hitelpénzrendszerre. Ez pedig amint láthatjuk, képes romba dönteni a megtakarításon alapuló kis és középvállalkozók által fenntartott gazdaságot még a leg erősebb gazdasággal rendelkező államban is, hiszen olyan eloszási mechanizmust hoztak létre ami a hatalmi monopólium támogatását élvező speciális érdekek, nálunk multinak szokás nevezni jutnak olcsó vagy ingyen forráshoz, amíg az értéket a hatalomtól függővé tett sokaság megtermeli.

Azt mondjuk, hogy a mai kor kapitalizmusában a megtermelt értékek többsége felett egy nagyon kicsi kisebbség rendelkezik, ugyanakkor a többség csak nagyon kevéssel és egyre kevesebbel rendelkezik. Hasonló volt a helyzet a kommunizmusban, a hatalom nem szüntette meg sem a tulajdont, hanem magához ragadta és a megtermelt értékekből nagyon keveset hagyott meg az alattvalóknak. Magához vonta még az egészség fenntartásához és oktatáshoz elengedhetetlenül szükséges tőkét is és rögzítette a jövedelmeket is arra a szintre ami ezt nem tartalmazta többé mind a mai napig. Ez az elosztási arány, hatalom és értékteremtő alattvalók között legalább olyan brutálisan nagy volt mint most is. Azzal a különbséggel, hogy akkor azt igérték, hogy ez közvagyon formájában létezik, tehát a népé. Mint azt tapasztalhattuk, a nép beleegyezése nélkül a hatalom eladhatta, tehát nem úgy jártak el mintha azt a nép tulajdona lett volna többé.

A szemünk előtt látjuk, hogy a mai kor kapitalizmusának nevezett korban a felhalmozott fedezetlen pénzen alapuló pénzpiaci vagyon fokozatosan elpárolog, semmivé válik a most már folyamatban levő pénzválságban. Tehát részben és nagyobb részben szemfényvesztés volt az is, hogy megtakarítás alapú gazdaság van, tehát kapitalizmus. Sokkal inkább mesterségesen fenntartott hatalmi monopóliumok vannak, amiképpen a kommunizmusban is.

Aztán az EU birodalmi törekvések szintén szovjet típusú birodalmi alkotmányt akartak és még akarnak belopni és még sorolhatnánk. Ebből egyetlen tanulságot érdemes most megfogalmazni. Ha mi nem ismerjük fel helyesen, a tényleges ismérvek alapján a körülöttünk lévő világot, akkor a rejtett hatalom mégnagyobb biztonságban érezheti magát, hiszen a tisztázandó fogalmak mérgezettek lesznek számunkra és még kevésbé válnak elbeszélhetővé a válságunk okai.

Ez a 2 cikk majdnem minden alapkérdést lefed, olyan alapkérdéseket, amik befolyásolják a MI életünket.

A nagytőke számlája

Hihetetlen és elképesztő az a vergődés, amit a kormány a jövő évi adójavaslatok körül művel. A kisebbségi lét – ha egyáltalán fennáll ez a helyzet – nyomorúsága talán itt és a 2009-es költségvetés botladozó tervezésénél látszik a legszembetűnőbben. Az alaphelyzet az, hogy a szocialista párt egyszerűen nem tudja, hogy mit kezdjen ezzel az egésszel.

Legszívesebben nem csinálna semmit, ám kénytelen foglalkozni a kérdéssel, mert az SZDSZ által működtetett satu megint nagyon szorít. Bár a harmadik Gyurcsány-kabinet erősen elhatározta, hogy a túlélés érdekében már a semminél komolyabb kérdésektől is távol tartja magát, a kormányzati színház folytatásának ára van, azért még fizetni kell.

Az előadás csak akkor mehet tovább, ha a szocialisták ősszel legalább részben kiegyenlítik azt a számlát, amit a nagytőke postázott számukra a liberálisokon keresztül. A számla megjegyzés rovatában az áll: radikális tehercsökkentés. Az összeg megjelölésénél pedig ezermilliárd forint szerepel.

A kormány az elmúlt hetekben már százféle ötletet és számot is kiszivárogtatott annak érdekében, hogy enyhítse a nyomást. Az adóváltoztatások fedezeteként hallhattunk tíz-, száz-, kétszáz-, négyszáz- és ötszáz-, ezermilliárd forintos lehetőségekről is. A bohózatba illő számolgatás vége mindig az volt, hogy a kabinet nem tette le a voksát egyetlen változat mellett sem, a kérdésben nem született tárgyalható előterjesztés. A taktika azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: minél több időt töltöttek a kormánytagok és a szocialista politikusok az adó körüli matematikával, annál erősebbé vált a befektetők óhaja. A Gyurcsány Ferenccel oly sok üres órát eltöltő gazdasági lobbit és az adótanácsadókat mára összekovácsolta a csiki-csuki játék. Közös paksamétával készülnek augusztusban a kormányhoz, és követeléseiket máris lelkesen üdvözli az SZDSZ.

A szocialisták nagyon is tisztában vannak azzal, hogy mit tartalmaz a nagytőke által összeállított dosszié. Kevesebb olyat, ami az egész ország hasznára válna, ugyanakkor még több olyan intézkedést, ami tovább növelné azok nyereségét, akik – Róna Péter közgazdász számításai szerint – már így is a bruttó nemzeti össztermék (GDP) négy százalékát viszik ki az országból osztalék és kamat formájában. A javaslat – leegyszerűsítve – hasonló logikával működik, mint ami a Gazdasági Versenyképességi Tanács által készített anyagban szerepel: a munkabér terheinek csökkentése, ennek fedezetéül pedig áfaemelés és az ingatlanadó bevezetése. Magyarán, a cégek befizetnivalóinak lefaragását a polgárok többsége állja, például azzal, hogy az általános fogyasztási adó kulcsának növekedése miatt megugranak a bolti árak.

A népszavazás előtti kampányban Gyurcsány Ferenc rendkívül határozottan utasította el ezt az elképzelést, mondván, nem terhelhetők tovább az emberek. Emellett állt ki később is, sőt, a megszorítások leállítása a kisebbségi kormány jelszavává vált. Ehhez képest most, amikor már a kabinet körmére égett az adókérdés, ismét előkerült a régi lemez, és a kormánypárti lapon keresztül a „részleges” áfaemelés bevezetéséről szondázzák a közvéleményt. A kisebbségi kormánynak létérdeke, hogy folytassa – csak most már nem az államháztartás, hanem a gazdasági lobbi éhségének csillapítása érdekében – a megszorítást. S ha Magyarország polgárai ezt tűrik, akkor nagy kő esik le a szocialista honatyák mellkasáról, és örömmel csaphat egymás markába a háttérben tovább működő koalíció. Végső soron nekünk kell választ adni arra a kérdésre, hogy kifizetjük-e Gyurcsány hatalomban maradásának árát.

mno.hu

Bogár László: Egylépésnyire a végső pusztulás

Száz éve túl vagyunk már azon a ponton, amikor az emberiség még meghozhatta volna azokat a döntéseket, amelyek visszafordíthatják a végső pusztulás útjáról – állítja Bogár László a Magyar Nemzet Online-nak. A közgazdászprofesszor úgy véli, a globális birodalom nem hajlandó csökkenteni a kifosztás szivattyúinak teljesítményét, annak ellenére sem, hogy látja: a totális anarchia csak néhány évtizedre van. Interjúnk első része.

– Nem is olyan régen az egyik kormányközeli hetilap tett egy homályos utalást arra, hogy Ön összeesküvés-elméleteket gyárt mindenféle birodalmakról és ezzel összefüggésben Magyarország alávetettségéről is. Ezzel párhuzamosan – amióta a politikai, pénzügyi és egyéb függésekről beszél – megjelentek a vádak is, nem egyszer kísérletet téve arra, hogy Bogár Lászlót, illetve elméleteit nevetség tárgyává tegyék. Ha létezik, mire alapozza a birodalmi függőséget?

– Amióta hatalom és hatalmi viszonyok léteznek az emberi társadalmakban – legalább 10 ezer éve –, a hatalom érdekérvényesítést jelent. Annak az akaratnak a keresztülvitele, amelynek a lényege az én érdekeimnek az érvényesítése. Tehát amióta hatalmi rendszerekről beszélhetünk az emberi társadalmakban, teljesen természetes törekvés, hogy a hatalom igazi birtokosai magát a hatalomgyakorlás rendszerét, illetve azok lényegét is igyekeznek álcázni. Ennek oka: minél rejtettebb ez a hatalomgyakorlás, annál nehezebb szembeszállni vele, leleplezni, és annál könnyebb átvinni az érdekeket is. Hiszen ez a hatalom lényege: az, hogy az akaratot bizonyos személyek vagy csoportok átvigyék másokra, illetve tartósan gyakorolják másokon.

– Vagyis a rejtettség a hatékonyságot növeli.

– Mindenképpen így van. Mulatságos, ahogy a hatalom birtokosai és az őket kiszolgáló erők – jelen esetben a globális média –, igyekeznek az összeesküvés-elmélet vádjával nevetségessé tenni és megbélyegezni azokat, akik megpróbálják felfedni a valóságos világhatalmi viszonyokat. A hatalomnak logikus törekvése, hogy a lehetőségekhez képest homályban próbálja hagyni a hatalom gyakorlásának összefüggéseit. Ha az evolúciót vizsgáljuk, teljesen természetesnek kell vennünk, hogy az álcázás, vagyis a valóságos célok és a saját akarat elrejtése az állatvilágban is rendkívül mélyen gyökerező folyamat. A leopárd nyilván nem tájékoztatja a gazellát arról, hogy zsákmányként el akarja ejteni, de ezt azért vitassák meg demokratikusan, nyílt eszmecsere formájában. A leopárd „aljas módon” mindent megtesz annak érdekében, hogy álcázza magát, és lesből támadjon. Tehát nem is az emberi társadalmakról van szó, hanem a saját akaratunk érvényesítéséről mások felett – evolúciós értelemben.

A biokémiai kutatások szerint ez még az élet mikroszintjein is igaz. Vagyis a testünket támadó vírusok, baktériumok, gombák és maga a ráksejt burjánzása is egy biokémiai krimi, ahol minden támadó igyekszik a saját érdekérvényesítése érdekében álcázni magát és a támadást, ezzel elaltatni az élőlény immunrendszerét. Tehát e szintek – vagyis a társadalomszerveződések – az élet makroszerveződési szintje, illetve az élet mikroszerkezeti szintjének ezen három példája azt látszik bizonyítani: minden hatalomnak, érdekérvényesítési törekvésnek teljesen természetes velejárója, kísérőjelensége és jellemzője, hogy álcázni igyekszik céljait és az azokhoz vezető folyamatokat. Így van ez a mai világban is, csak világhatalmi méretekben, vagyis globális, illetve lokális szinten is. Magyarország is egy lokalitásnak számít a globális társadalomszerveződési rendszerben. Újra le kell szögezni: természetesnek kell tekintenünk, hogy minden hatalomgyakorlási forma és a hatalom gyakorlását véghezvivő szereplők mindent megtesznek azért, hogy tevékenyüket, céljaikat a homályban tartsák. Így nehezebben leplezhetők le, sokkal nehezebb ellenük lázadni, vagyis az ellentétes akaratképzés és annak érvényesítése sokkal nehezebb velük szemben, ha nehezen átlátható vagy láthatatlan, vagyis a rejtett dimenziókban érvényesül.

– Az a hatalomgyakorlási recept, amely általában meghatározza az emberi világoknak egy bizonyos szegmensét, mindig megpróbál dezinformatív fogalomkészletet létrehozni. Ha az előző, a bukott szovjet birodalomtól való függést, a magát szocializmusnak, kommunizmusnak nevező társadalomszerveződési modellt vizsgáljuk, láthatjuk, ott megbonthatatlan szovjet–magyar barátság volt a rendszer abszolút kétségbevonhatatlan alapja. Egy ideig a szó szoros értelmében a fejével játszott, aki ezt kétségbe merte vonni. Egészen 1989-ig kockázatos volt más véleményen lenni. Vagyis van egy érinthetetlen, hamis metafogalom, ami körülírja a rendszer lényegét, és persze emögött, alatta, felette, a rejtett terekben zajlik a valódi hatalomgyakorlás. Csupán egy birodalomváltás történt, igaz, ez legalább húsz éven át zajlott. A 70-es években kezdődött az eladósodással, és emlékezzünk arra is: 1988 tavaszán a társasági törvényben a régi rendszer parlamentje bevezeti a kapitalizmust. Az 1988-as V. törvény arról szólt: bármekkora tőkével lehetővé válik belföldi és külföldi magán- és jogi személyek által tőkés társaságok alapítása. Mi ez, ha nem a kapitalizmus bevezetése?

E hosszú folyamat során Magyarországot áttolták a keleti globalizációs szovjet birodalomból a nyugati globalizáció birodalmába. Amikor a folyamat minden fontosabb hatalmi eleme lejátszódott, csak akkor került sor arra a látványtechnikai tűzijátékra, amit az avatatlanok azóta is mint rendszerváltást emlegetnek. Az új hatalom megnehezíti azok dolgát, akik megpróbálnák a rejtett dimenziókat feltárni. Ma ez már lényegesen nehezebb, mert ez az új konstrukció nem a földrajzi térben szerveződik. A török birodalomról lehetett tudni, hol helyezkedik el: Isztambulban van a székhelye egy szultánnal. Megvoltak a földrajzi térben is látható kontúrok. Volt egy olyan látható szerkezet, amely világossá tette, hogy miről is van szó. Az új birodalom azonban bonyolult, a szimbolikus hatalmi térben szerveződik.

– Ezek szerint ez az új hatalmi erőtér a médiabirodalmak, nemzetközi pénzintézetek, az ezekhez kapcsolódó, évtizedekben mérhető hitelfüggés és hatalmas tőkés társaságok összessége.

– Pontosan erről van szó. Ma már sokkal nehezebb egységes keretbe foglalni azoknak a hatalmi intézményeknek a bonyolult interakcióit, globális együttműködési rendszerét, amely a birodalmat alkotják. Ha ennek legfőbb hatalmi intézményi szintjeit próbáljuk megfogalmazni, akkor döntően erről a három szintről van szó. E három mozzanat logikailag is összekapcsolódik. Megmutatja a birodalom nyers lényegét, az erőforrás koncentrációit és annak elszívási mechanizmusait. Történelmi tény: minden birodalom a periféria felől a központba szivattyúzza az erőforrásokat annak érdekében, hogy eltartson egy olyan elitet, amely az egész szerkezet hosszú távú fennmaradását szolgálja. Minden létező leginkább létezni akar, és a birodalom is örökké fenn akar maradni, amit hirdet is magáról. Ez viszont nagyon sok pénzbe – és ahogy haladunk előre, egyre többe – kerül, emiatt egyre több erőforrást kell összpontosítani ahhoz, hogy egy világméretű hatalomgyakorlást biztosítani lehessen. Ezt az erőforrás-szivattyú szerepet tölti be a multi- vagy transznacionális vállalat. Ezek vállalkozásoknak álcázzák magukat, ám valójában hatalmi intézmények. Az alapvető céljuk nem más, mint hogy világméretű, egységes és összecsiszolt hálózattá váljanak és működtessék ezeket a gigantikus erőforrás-szivattyúkat. Annak érdekében, hogy a tevékenységük minél koordináltabb legyen, megjelenik a második hatalmi szint is, vagyis azoknak a világméretű intézményeknek az együttese – valutaalap, Világbank, WTO, hitelminősítő intézetek, auditáló cégek –, amely egységes keretbe foglalja ennek az erőforrás-szivattyúnak a működését. Kialakítja az elveket, világméretű parancsokat – dereguláció, privatizáció, liberalizáció –, amelyeket a lokalitásnak, ha nem akarnak konfliktust, be is kell tartaniuk. Megfogalmazzák a birodalom alkotmányát, jogrendjét, és a fegyelmező hatalmak által ezt be is tartatják.

A világméretű média pedig a birodalmi gondolkodás logikáját alakítja ki. A létrejött tudatbefolyásoló szisztéma megpróbálja az emberi gondolkodást az egész világon azon fogalmak mentén szervezni, amelyek csak a birodalmat megerősítő gondolatmeneteket segítik, és igyekeznek a perifériára szorítani – lehetőség szerint megsemmisíteni, kigúnyolni, betiltani – minden olyan gondolati konstrukciót, amelyik szembemenne a birodalmi törekvésekkel.

– A rendszer olajozott működéséhez a különböző országoknak szükségük van kiszolgálószemélyzetre is. Korábbi szavaival élve, „azt a lényeget, ami talán úgy foglalható össze, hogy mindaz, amiről azt hazudjuk, hogy demokrácia, jogállam és piacgazdaság, vagyis a rendszerváltás rendszere, az a globális hatalomgazdaság lokális diktatúrája kollaboráns helyi elitek által üzemeltetve”. Kik ezek az elitek? És az is látszik: az egész konstrukcióból maga az ember, az emberi értékek, a humánum, illetve az élet igenlése hiányzik.

– Minél nagyobb egy birodalom – és itt világbirodalomról van szó –, annál nagyobb a kényszer arra, hogy a lokalitás azonos globális elvek szerint működjön magával a globalitással: egységes legyen a fogalomértelmezés, illetve minden lokalitásban hatalmas szükség van arra is, hogy az ottani elitek élére álljanak a globális birodalom érdekérvényesítési törekvéseinek. A birodalmak minden lokalitásban kiépítik a saját közvetítő társadalmukat, így ezek az elitek sokkal inkább a globalitás társadalmát jelenítik meg helyi szinten, mintsem a lokalitás társadalmát a globalitástérben. A birodalom is azt várja el, hogy a közvetítő elemek az ő érdekeit közvetítsék a lokalitások felé, de bizonyos értelemben a főhatalom is természetesnek tekinti, hogy ezeknek az eliteknek meg kell jelenítenie azt is, mi történik alattuk. Nem azért, mert a birodalom meg akarja ismerni az alárendelt társadalmakat – ennek sokkal inkább preventív okai vannak. Elébe akar menni a lázadásoknak. Minden hatalmi tényező tudja: ha folyamatosan erőforrásokat szív el a perifériáról, akkor ezzel folyamatosan újratermelési válságokat idéz elő, ezért is következik be egy idő után maga az összeomlás is, hiszen nem veszik figyelembe a perifériák lázadási potenciálját. Így azok valóban fel is lázadnak, ami egy permanens polgárháborúba torkollik.

Az elszegényedés és kifosztás olyan öko-, szocio-, kulturális katasztrófák sorozatát hozza létre, ami szétveri a birodalom egész szerkezeti rendszerét. Vagyis bizonyos értelemben a kifosztás urai is kíváncsiak arra, hogy mi történik a végeken azért, hogy a képződő lázadási potenciálok ellenszerét megtalálják. Kétségételen: ezek az elitek döntően és alapvetően kollaboránsok, de kell, hogy rendelkezzenek egy olyan közvetítő szereppel is, amelyek a lokalitások stratégiai érdekeit is képesek megfogalmazni. S különösen feltűnő, hogy Magyarország elitjei a térségben is messze a leginkább kollaboránsok.

– „Amit optikai csalódásként magyar gazdaságnak látunk, az nem egyéb, mint körülbelül két tucat multinacionális globális vállalat lokális telephelyeinek hálózata”, hogy ismét idézzük korábbi szavait. David Korten a Tőkés társaságok világuralma című könyvében alapos részletességgel fejtegeti e társaságok kialakulásának körülményeit, valamint azt, miképpen is veszik át az irányítást az élet különböző struktúrái felett. Valósággá válhatott a világuralom? Hol vannak a kis- és közepes vállalakozások, amelyek a jelenlegi kormány alatt egyébként szinte hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, nem kapnak lehetőséget, ugyanakkor az idetelepülő nagy cégek milliárdos állami támogatásban részesülnek, ami úgy tűnik, nem is áll arányban az általuk teremtett munkahelyek számával.

– Mária Terézia mondta, hogy „etetni is kell a birkát ahhoz, ha nyírni is akarjuk, jó urak”, ami nagyon bölcsen fejezi ki a felelősen gondolkodó birodalom belső logikáját. Vagyis hogy tartósan, lázadásoktól és permanens polgárháborúktól mentesen lehessen üzemeltetni a birodalmi erőforrás- szivattyúkat, arra van szükség, hogy a központ ismerje, és bizonyos keretek között tartsa tiszteletben a lokalitások elemi újratermelési igényeit. Minden emberi közösségnek van egy elemi újratermelési szintje, első a fiziológiai. Ebben az értelemben is van egy létminimum, ám ez csak a vegetáláshoz elég, „többet kell adni, ha többet akarunk”: a komplex egészséget kell figyelembe venni. És itt nem csupán a közvetlen fizikai aspektus a lényeges – vagyis a betegség hiánya vagy annak viszonylagos alacsony előfordulása –, hanem a testi-lelki egészségnek egy folyamatosan emelkedő és kiteljesedő szintjéről van szó. Ami horribile dictu, akár a birodalmi tőketulajdonosoknak is kedvező lehet, hiszen egy jobb minőségű „birkanyáj” jobb minőségű és több gyapjút is ad. Vagyis van egy alapvető újratermelődési igény, ami részben fiziológiai, majd az ezen túlmutató szint, ami egyre jobb, egyre emberségesebb életkörülményeket, viszonyokat és minőséget jelent. Persze szó van a demográfiai újratermelődésről is, hiszen nemcsak az éppen most élő generációnak kell egyre kedvezőbb, emberségesebb életviszonyok között élnie, hanem létre kell hozni az újabb generációkat is, emellett meg kell teremteni azokat a feltételeket is, amelyek számukra is folyamatosan emelkedő emberi jólétet jelenthetnek majd. Ennek pedig erőforrásigénye van. Mindebből követezik: van egy minimális erőforrásigénye annak, hogy a lokalitás akár csak nullszinten is – az egyszerű újratermelés szintjén – fenntartsa magát, de minden emberi közösség bővülni szeretne, egyre jobb életminőséget elérve.

Ott folyik a harc, hogy a birodalom egyáltalán figyelembe veszi-e, érdekli-e, hogy az adott társadalomnak milyen szintű az erőforrásigénye az újratermelődéshez. És kérdés az is: hajlandó-e a saját erőforrás-elszívó tevékenységét bizonyos keretek között tartani. Az a probléma az elmúlt húsz évben, hogy ez a kompromisszumkészség elemi szinten sem létezik. Van egy ellentmondást nem tűrő diktátum, ennek megfelelően pedig kitermelődtek a szinte száz százalékig a birodalmat kiszolgáló elitek, amelyek ezt nem csak hogy kiszolgálják, ám bizonyos értelemben még elébe is mennek a kívánságoknak. Kitalálják a birodalom gondolatait. A lokalitás saját gazdaságát magyar kis- és középvállalkozásokat is kifosztandó páriáknak tekintik. Miközben ezek a vállalatok adnak munkát a foglalkoztatottak nagy részének, a profit döntő többsége azoké a multiké, akik csupán a töredékét foglalkoztatják az embereknek. A multik kapják a kedvezményeket és a támogatásokat, a magyar kkv-k meg az „agyonadóztatást”.

– Ez milyen irányba tolja a magyar társadalom lehetőségeit?– Jelenleg ott tartunk, hogy a magyar társadalom a legelemibb fiziológiai újratermelődésének a minimumát sem képes biztosítani, inkább folyamatos és masszív hanyatlás tapasztalható a népesedésben, az egészségben is. Emellett a szimbolikus szerkezetekben is megfigyelhető a roncsolódás: azokban a szellemi, lelki, erkölcsi zónákban, amelyek nélkül nincsen ép emberi társadalom, és ha ezek az erők sérülnek, az összeomlás fenyeget. A birodalom láthatóan nem kíváncsi arra, hogy a magyar társadalom hogyan reprodukálja önmagát. Van egy elképzelése arról, hogy mennyi erőforrást kell kiszivattyúzna, és teljesen függetlenül attól, hogy ennek milyen katasztrófasorozat az ára, ezt minden körülmények között véghez is viszi.
Bibó István szavaival élve: folyamatosan végbemegy egy negatív kiválasztódás az eliteken belül is, olyan elitek – személy szerint és csoportokat illetően is – jutnak a döntés meghozásának közelébe, befolyásolását lehetővé tevő helyzetbe, akik sem tudásban, sem erkölcsi javakban nem bővelkednek. Nem is ismerik fel a súlyos problémákat, vagy ha látják is, cinikusan, gátlástalanul túlteszik magukat rajta. Nem érdekli őket a következmény. Magyarországon azért van az elmúlt húsz év időszakában valójában egy potenciálisan, folyamatosan növekvő polgárháborús veszély, mert láthatólag szinte semmilyen normális kommunikáció nincsen a globális, illetve a lokális elitek között és a magyar társadalom között sem. Minden normális embert nyomaszt az egyre nagyobb feszültség, az erkölcsök szétmállása, a növekvő kriminalizálódás, az egyre több borzalmas történés. Ezek összefüggő esetek, és mindenkit iszonyattal töltenek el. Az a baj, hogy mivel az egész rendszer hazugságra épül, szigorúan tilos a nevén nevezni a dolgokat, ennek következtében nem kibeszélhető a lényeg, viszont ha ez nincs meg, akkor nem lehet el- és megbeszélni, ez viszont kizárja a cselekvést is.

mno.hu