http://www.freepress-freespeech.com/holhome/konyvek/harw1.htm - ugyanaz, csak html verzióban
Képhamisítás téma linkjei :
http://www.freepress-freespeech.com/holhome/kiscikk1/bilddok.htm - hamisított fotók
http://www.freepress-freespeech.com/holhome/kiscikk2/summary1.htm - légifelvételek
A hazaszeretetettől való elriasztás
Az állításnak, hogy a II. vh-ban hat millió zsidó halt meg, sokkal továbbmutató jelentősége van a brit nép és más európai népek számára, mint amennyi előnyt a zsidó népnek hozott. És itt jön a kérdés magja: Miért a nagy hazugság? Mi a célja? Elsősorban arra használatos, hogy mindenféle hazaszeretetet vagy nacionalizmust csírájában elfojtson.
Zsidók a kivándorlást 'megsemmisítésnek' nevezték.
Nagyon jelentős, hogy bizonyos zsidók nagyon gyorsan úgy határoztak, hogy ezt a belpolitikát megsemmisítésnek nevezzék. 1936-ban Lion Furchtwanglernek megjelent egy németellenes propagandakönyve: 'A sárga folt: 500 000 német zsidó kiirtása' címen (Párizs, 1936), és ez ennek tipikus példája. A valósággal ellentétben az első oldaltól kezdve a zsidók megsemmisítéséről beszél, és a kivándorlást a német zsidók 'fizikai megsemmisítésének' nevezi. Éppúgy, a náci koncentrációstáborokat a népirtás lehető eszközeinek tekinti és itt különösen arról a Dachauban internált 100 zsidóról esik szó, akikből 60 már 1933 óta ott volt. Egy másik példa a német-zsidó kommunista, Hans Beimler műve: 'Négy hét Hitler halálos kutyái karmában: A náci haláltábor, Dachau', amelyet 1933 elején New-Yorkban adták ki. Beimlert marxista kapcsolatai miatt tartóztatták le, de már 3 hónap múlva szabadon engedték. Ő állítja, hogy Dachau haláltábor volt. Az NDK hű kommunistáknak a Hans-Beimler rendet adta jutalmul.
Az a tény, hogy fajilag vagy politikailag elfogult személyek náciellenes népirtáspropagandát már olyan korai időkben terjesztettek, egy szellemileg független olvasóban óvatosságot kell hogy ébresszen, ha ilyen történeteket hall a háború idejéből. A zsidó kivándorlás bátorítását nem szabad a háború előtti koncentrációstáborok céljával összekeverni. Ezeket arra használtak, hogy politikai ellenfeleket és bomlasztókat - elsősorban liberálisokat, szociáldemokratákat és kommunistákat internáljanak, melyek közül néhányan zsidók voltak, mint pl. Hans Beimler. A Szovjetunió rabszolgasorban tartott milliói mellett a német koncentrációs táborok lakóinak száma igen csekély volt. Reitlinger szerint 1934 és 1938 között 20000 körül mozgott és a zsidók száma 3000 alatt. (Az SS - Egy nemzet alibije (Alibi einer Nation) London, 1956, 253 oldal).
Hamisított fényképek
Nem csak a Belsenihez hasonló szituációkat aknázták ki szégyentelenül, hanem a propaganda nagyvonalúan hamisított bűntények fényképet és filmjeit is felhasználta. Az a különleges helyzet, amelyet Belsenben találtak, az csak néhány másik táborra volt igaz.
A népirtásra nincs bizonyíték
A Vöröskereszt jelentésenek egyik legfontosabb aspektusa az, hogy a háború végen kétségkívül bekövetkezett halálesetek valóságos okát megvilágítja. A jelentés ezt mondja: "Az invázió utáni zavaros németországi állapotok, amikor a táborok élelmiszerellátása nem volt rendszeres, az éhhalál növekvő számú áldozatot követelt. Maga a német kormány a helyzet által felriasztva 1945 február elsején informálta a Vöröskeresztet. Az 1945 márciusában a Vöröskeresztes bizottság és az SS tábornok Kaltenbrunner között lényeges eredményeket hoztak. "A segélyszállításokat akkortól fogva maga a Vöröskereszt oszthatta szét és a Vöröskeresztnek joga volt minden táborban egy-egy képviselőt tartani. . . ". (II. kötet, 83. oldal).
Természetesen a német hatóságok azon fáradoztak, hogy a helyzetét megjavítsák.
Ha az ember ezzel a részletes háromkötetes jelentéssel foglalkozik, akkor fontos hangsúlyozni, hogy a nemzetközi Vöröskereszt küldöttei a tengelyhatalmak által megszállt Európában a zsidók szándékos megsemmisítésének semmiféle bizonyítékára nem találtak. Az 1600 oldalas jelentés sehol sem ír gázkamrákról vagy hasonló eszközökről. Elmondja, hogy a zsidók a többi nemzetekkel együtt nehézségeket és hiányokat érték meg, de a teljes hallgatás a tervszerű megsemmisítésről a hat milliós legenda világos ellenbizonyítéka. Éppúgy mint a Vatikán képviselői, akikkel együtt dolgoztak, a nemzetközi Vöröskereszt sem csatlakozott a szokásos vádaskodáshoz.
Ami a tényleges halálozási arányt illeti, a jelentés azt hangsúlyozza, hogy a táborokban szolgáló zsidó orvosok többsége a keleti fronton dolgozott az ott dúló tífuszjárvány visszaszorításán, így aztán az 1945-ben a táborokban kitört tífuszjárványt nem tudták leküzdeni (I. kötet, 204. oldal).
Egyébként állandóan azt állítják, hogy a tömeges kivégzések zuhanyozóknak álcázott gázkamrákban történtek. Ez a vád sem állja meg a helyet a jelentés olvasása után: " Nemcsak a mosdókat hanem a fürdőket és a mosodákat is megvizsgálták a bizottság tagjai. Gyakran javasolták higiéniai berendezések javítását, megnagyobbítását vagy felújítását.
Nem mindenkit internáltak.
A Vöröskereszt jelentésének III. kötetenek 3. fejezete (zsidó civillakosság) azt a segítséget írja le, amelyet a szabad lakosságnak adtak, és ez a fejezet teljesen világossá teszi, hogy messze nem internáltak minden zsidót, hanem sokan közülük bizonyos megszorításokkal a szabad civillakosság között maradtak. Ez az állítólagos 'megsemmisítési programm alaposságával' ellentétben áll, és a hamis Hoess memoárok azon állításával, hogy Eichmann súlyt helyezett rá, 'minden elérhető zsidót' letartóztatni. Szlovákiában például, amelyert Eichmann segédje, Dieter Wisliceny volt felelős, a jelentés megállapítása szerint a zsidó kisebbség nagy részének megengedték azt, hogy az országban maradjanak, és 1944 augusztusáig ez a terület a viszonylagosan biztosabb területek köze tartozott, különösen lengyelországi illetőségű személyek számára. Azok akik Szlovákiában maradtak, az 1944 augusztusi német csapatok elleni felkelésig biztonságban éltek ott. Az megfelel a valóságnak, hogy az 1942 május 15-i törvény zsidók ezreinek börtönbe zárásával járt, akik azután táborokban laktak, ahol az ellátás és a szállás elfogadható volt és ahol az ott lakóknak megengedtek, hogy fizetés ellenében dolgozzanak a szabadpiac feltételeihez hasonló körülmények között. (I. kötet, 646. oldal).
"Nyílván ezek a táborok üdülőközpontok voltak, ahol a munkába megfáradt rabok este édesen aludhattak kényelmes barakkjaikban miután tekintélyes fizetésüket, eldorbézolták a tábori kantinban."
A német civileknek sem volt mit enniük!!!
A 3 millió körüli európai zsidó nagy része nemcsak az internálást kerülte el, hanem az egész háború folyamán folytatódott a zsidók kivándorlása, általában Magyarországon, Románián és Törökországon keresztül. Érdekes módon a háború utáni kivándorlást a birodalom a németek által megszállt területekről a háború után is megkönnyítette, mint például azoknak a lengyel zsidóknak az esetében, akik a megszállás előtt Franciaországba kerültek. " A Lengyelországi zsidókat, akik Franciaországi tartózkodásuk során amerikai bevándorlóvízumot kaptak, a németek amerikai állampolgárként kezelték, és a délamerikai országok által kiállított útlevelek érvényességét elismerték. " (I. kötet, 645. oldal). Mint jövendőbeli amerikai állampolgárokat ezeket a zsidókat az amerikai idegenek számára fenntartott területen a Délfranciaországi Vittelben gyűjtöttek össze. Különösen az Európai zsidók kivándorlása Magyarországról folytatódott anélkül, hogy a német hatóságok ezt akadályozták volna. "1945 márciusáig", mondja a Vöröskereszt jelentése, " azok a zsidók, akinek Palesztinába volt beutazási vízumuk, elhagyhatták Magyarországot. " (I, kötet, 648. oldal). Még a Horthy kormány 1944-ben történt leváltása a Szovjetunióval való fegyverszünetkötési kísérlet után és az új, a németktől függőbb kormány alatt is. A Vöröskereszt bizottsága biztosította a brit és az amerikai kormány ígéretét, "minden segítség megadására, a zsidók Magyarországról való kivándorlásának a megkönnyítésére". és az USA kormányától azt a hírt kapta a bizottság, hogy "az Egyesült Államok kormánya most megerősíti azt a támogatást, amelyet minden zsidónak nyújt, akinek a kiutazását engedélyeztek. " (I kötet, 649. oldal).
Az európai kultúrkör általános leépülésének egyik fokmérője a jogszolgáltatás hanyatlása. Európa-szerte új jogi fogalomként kerül a szankcionálható cselekmények közé a holokauszt tagadása. A szólásszabadság megfoghatatlan és ködös koncepcióján túl további érdekes kérdéseket is felvet egy puszta elvi kérdés, egy szkeptikus álláspont büntethetősége. A fejlettnek hitt európai jogrend inkvizíciós gyakorlattal védi a vallásos rangra emelt holokauszt-mítoszt, illetve annak dogmatikus állításait.
Nem érthetetlen ez a szándék, ha figyelembe vesszük, hogy a zsidó önazonosság legmeghatározóbb eleme immár nem a közös hit, hanem az egykori üldöztetés emléke, annak kihasználása politikai és gazdasági célok érdekében.
Az új kor vallásának torz bálványa a jól bevált módszer szerint nem tényekből, hanem erőteljes érzelmi töltettel ellátott, megkövetelt és kierőszakolt vakhitből épül. Az új dogma célja kettős: zsidó közösségeken belül a modern kor átkaként gyengülő vallásos kohézió szerepét veszi át és legitimálja a szörnyszülött Izrael államot, valamint palástolja a globálisan tapasztalható és egyre erősödő zsidó arroganciát.