Az iszlám legyőzi Európát
A Demokrata 2015 január 14-i számában megjelent írás
Az elmúlt napok tragikus franciaországi eseményei lényegében csak folytatását jelentik a bevándorló nemzetek és vallások európai harcának, aminek keretében az elmúlt években lángba borult több nyugat-európai főváros. Az olcsó munkaerejük miatt idecsábított muszlimok második-harmadik generációját képtelenek integrálni az uniós nemzetállamok, akik körében egyre erőteljesebb a frusztráltság, a radikalizálódás. Franciaország vagy Németország lakosságának már 20 százaléka külföldi, a nagyvárosokban ennél is nagyobb az arány, s a születésszámok az iszlám további térhódítását mutatják. Hasonló okok robbantották szét az Osztrák–Magyar Monarchiát.
2005-ben több napig tartó súlyos összecsapások Párizs arab bevándorlók által lakott külvárosaiban. 2011-ben hasonló éjszakai ütközetek a London szegénynegyedének tartott Tottenham városrész kapucnis huligánjaival. 2013-ban Stockholmban majd a bevándorlók központjának számító Malmőben garázdaságba torkolló tüntetéssorozat a „rendőri túlkapások" ellen. S ugyanez 2012-ben Koppenhágában, amikor egy iszlámot gúnyoló amatőr film miatt robbantak ki zavargások. A négy legnagyobb európai befogadó nemzet, a francia, a német, a brit és a svéd közül az elmúlt években csupán a németek tudták magukat távol tartani a távoli kultúrákkal való érintkezés erőszakos hatásaitól. Hogy az európai muszlim kisebbségek messze nem annyira toleránsak, mint az őket befogadó társadalom, 2004 novemberében a hollandok is megtapasztalhatták. Egy marokkói származású, de már Hollandiában született muszlim ekkor gyilkolta meg Theo van Gogh filmrendezőt. Az eset rendkívül hasonlít a mostani párizsi merényletre, hisz a rendezőnek szintén egy alkotása miatt, az iszlám nőelnyomó politikájára fókuszáló Behódolás című film miatt kellett meghalnia – ahogy ez a testébe döfött késre tűzött levélen olvasható is volt. Az események sora azt mutatja: Nyugat-Európa nem tud mit kezdeni a második-harmadik generációs bevándorlókkal, akiket radikális vallási fanatizmusba kerget, hogy a társadalom nem tudja biztosítani számukra az „őslakosokkal" azonos társadalmi-anyagi feltételeket.
Gyermek helyett bevándorlás
A probléma gyökerét még a hatvanas-hetvenes években szabadította magára Európa, amikor a volt gyarmatokról vagy általában a szegényebb országokból próbálta biztosítani a gyors gazdasági fejlődés munkaerő-szükségletét. Franciaországban ekkor jelentek meg nagy számban az algériai, Németországban a török, Nagy-Britanniában pedig a pakisztáni és a néger bevándorlók, akik egyúttal egy arisztokratikus határvonal meghúzására is ösztönözték a többségi társadalmat. A befogadó nemzetek ugyanis ráhagyták a nehéz, koszos, egészségtelen s jellemzően rosszabbul fizetett munkákat az újonnan érkezőkre – mondhatni ez volt a befogadásuk ára. Az első generációs bevándorlóknak ez még nem volt ellenükre, hisz így is lényegesen jobban élhettek, mint eredeti hazájukban. Fiaik, unokáik, akik ugyanakkor már a többségi társadalom iskolarendszerében, reklámjain, társadalmi értékrendjén szocializálódtak, már nem találják megfelelőnek a másodrangú státuszt. S a lehetőségek hiánya, amire a gazdasági válság az elmúlt években rá is erősített, egyre inkább frusztrálja ezeket a generációkat.
Bár a hetvenes évek második felében, az olajválság miatt a nyugat-európai kormányok átmenetileg korlátozták a bevándorlást, a csökkenő gyermekszámtól sújtott Európa az elmúlt évtizedekben ismét kénytelen volt megnyitni kapuit. Statisztikák szerint az Európai Unió lakossága évente 2 millió fővel csökken, a kontinensnek tehát legalább ennyi bevándorlóra van szüksége munkaerőpiacának és szociális rendszerének fenntartásához. Legsúlyosabb a helyzet Németországban, ahol becslések szerint tizenöt év múlva a társadalom majdnem fele 65 évnél idősebb lesz. Ennek tükrében nem csoda, hogy 2013-ban például minden eddiginél több, másfél millió bevándorlót fogadott Németország. Aminek eredményeként a helyi statisztikai hivatal szerint az ország 80 millió lakosából 16,5 millió, vagyis minden ötödik külföldi. Közülük egyébként 9,7 millióan már megkapták a német állampolgárságot.
A németországihoz közelít a francia, ahol 18 százalékos a bevándorlók aránya, ami a 66 milliós lakosságból 11,8 milliós tömeget jelent. Ebből 5,3 millióan első generációs bevándorlók, 6,5 millióan azonban már Franciaországban születtek. A bevándorlók közel fele, 5,5 millió ember egyébként másik európai országból érkezett, 4 millióan arabok, 1 millióan négerek és mintegy 400 ezer a török származású.
Hogy a bevándorlás több évtizedes távlatban mennyire erőteljesen tudja befolyásolni egy adott ország népességét, látványosan mutatja Hollandia példája. A tulipános országban a hatvanas években még csupán 11 millió ember lakott, alig több, mint nálunk. Magyarország lakossága azóta 10 millió alá morzsolódott, Hollandiáé pedig 16 millióra nőtt. Ennek keretében azonban a hollandoknál immár 1,8 millió külföldön született él, s a statisztikák szerint a fiatal aktív korosztály 12 százaléka Európán kívüli származású. Nem mellékesen: a gyermekek 16,4 százalékát az ő családjaikban szülik.
Megbukott a multikulti
A zártnak gondolt skandináv államok közül meglepően magas a bevándorlók száma Svédországban és Dániában. Előbbi 9,5 milliós lakosságából 1,3 millió, vagyis 14 százalék a külföldi születésűek aránya, igaz, ennek kétharmada az Európai Unióból érkezett. Dánia 5,6 millió lakosának pedig 8 százaléka első generációs bevándorló, s további 2,5 százalék bevándorlók leszármazottja.
A bevándorlással járó társadalmi veszélyeket egészen a legújabb időkig nem érzékelte a nyugat-európai társadalom. A huszadik század második felében ugyanis a gazdaság mellett a társadalmi modellekben is egyre erőteljesebb lett a liberális szemlélet. Az úgynevezett multikulturális modell hívei szerint a kultúrák képesek egymás mellett élni, sőt gazdagítani egymást, toleranciára és sokszínűségre nevelve a társadalmat. E felfogás szerint a befogadó, tehát erősebb közösségeknek nemcsak tűrni, hanem a megerősödésben támogatni is kell a másképp gondolkodókat. Ennek keretében a bevándorlók letelepedési segélyeket, lakástámogatást, ingyenes nyelvoktatást kapnak Hollandiában. Franciaországban pedig már több mint ezer mecset működik, amelyek közül több állami támogatással, katolikus templomból lett átalakítva – miközben egyébként a keresztény templomokat egyre kevésbé látogatja a lakosság.
A multikulturális társadalmi modellről azonban az elmúlt évek eseményei kapcsán kiderült: nagy kulturális különbségek esetén felemás eredményhez vezet. Míg ugyanis a hosszú évszázadok nemzeti konfliktusaiban s a két világháború vérzivatarában konfliktuskerülővé váló Európa, amely ráadásul a fejlett világ kulturális bölcsője, valóban megpróbálta elfogadni a másként gondolkodókat, a kevésbé kifinomult környezetből érkező, ráadásul az ottani társadalomban sem legiskolázottabbnak számító bevándorlók egyszerűen a gyengeség jeleként értelmezik a toleranciát. A liberális „tapintatból" adódóan a kultúrák összekapcsolódása helyett valójában egymástól idegen párhuzamos kultúrák alakultak ki. Ahol a befogadott felek gazdasági frusztráltsága egyre radikálisabb társadalmi követelésekhez vezet. Az erőszakra ráadásul igazolást is ad az elmélet, amely szerint az egykori gyarmati népekkel szemben az európai társadalomnak tartozása van a több évszázados kizsákmányolás miatt.
Az összegzések szerint az Európai Unióban ma közel 20 millió muzulmán él, ami tulajdonképpen nem sok a közösség 506 milliós létszámához képest. Jelenlétük azonban jóval látványosabb, részben a többségi társadalommal szembeni intoleráns megnyilvánulásaik, részben a frusztráltságból vagy iskolázatlanságból adódó bűnözés miatt. Dániában például néhány évvel ezelőtt egy iszlám csoport kezdeményezte a karácsony törlését az állami ünnepek közül, arra hivatkozva, hogy az sérti a vallások egyenlőségének elvét. Az Iszlám Hívás nevű szervezet pedig azt szeretné elérni, hogy Koppenhága bizonyos bevándorlók által lakott elővárosait helyezzék az iszlám törvénykezés, a saría hatálya alá. Németországban egyébként, egy közelmúltban megjelent könyv szerint a saría már most is működik a muszlim közösség körében – a bevándorlók inkább e „föld alatti bíróságokhoz" fordulnak vitás ügyeikben, mint az állami szervekhez. A Mohamedet kigúnyoló újságírók, filmrendező vagy éppen politikus legyilkolása lényegében szintén az iszlám intolerancia megnyilvánulása, hiszen az elkövetők ugyanakkor megengedik maguknak, hogy kifigurázzák, sőt megsemmisítsék a keresztény jelképeket.
A különböző kultúrák egymás mellett élésének veszélyeire élesen hívják fel a figyelmet a bevándorlásban különösen érintett térségek elszabaduló bűnözési rátái. A harmadik legnagyobb svéd város, a bevándorlók fogadásában élen járó Malmö például az utóbbi években rémálom lett a fiatal nők számára. A térségben ugyanis megsokszorozódtak a nemi erőszakkal kapcsolatos bűncselekmények, ráadásul jellemzően azok csoportosan elkövetett változata. A Svéd Bűnmegelőzési Tanács szerint az országban a kilencvenes évekhez képest megötszöröződött a nemi erőszak, s a bűnesetek háromnegyedét arab bevándorlók követik el. Franciaországban a rendőrség bevezette az „insécurite" kifejezést, amit a muszlim közösségből induló, vandalizmussal kevert bűnesetekre alkalmaznak. A holland belügyminisztérium egyik összegzéséből pedig kiderül, hogy a 12–24 év közötti marokkói bevándorlók 40 százalékát öt éven belül egyszer már rajtakapták valamilyen bűncselekmény elkövetésén.
Elvesznek a fővárosok
Paradox módon épp a nemzetek fő büszkeségei, a fővárosok esnek leginkább áldozatul a bevándorlók áradatának, néha már elveszítve nemzeti jellegüket. A legnehezebb helyzetbe London került, ahol immár a lakosság 42 százaléka külföldi, aminek következtében az angolok szabályosan menekülnek a városból. A bevándorlók közül egyébként minden negyedik muszlim vallású, vagyis a lakosság 10 százaléka. Nem sokkal jobb a helyzet Párizsban, ahol a lakosság 19 százaléka külföldi, s közülük minden második muszlim. De például egy másik francia városban, Marseille-ben a muszlimok aránya már most eléri a 17 százalékot. Az Európai Unióban egyébként Franciaországban él a legtöbb muszlim, becslések szerint mintegy 6,5 millió fő. Szeparáltságukat erősíti, hogy a valláson kívül területileg is zárt közösségben. Párizsban például az északi lerobbant iparkerületekben, Amszterdamban vagy Rotterdamban az arab tévéadókra hangolt antennatengerről elnevezett Satellit-városrészekben élnek, ahol a többségi társadalom számára kontrollálhatatlanul népszerűsíthetik például a dzsihadista eszméket. A liberalizmusban élen járó holland városok közül Rotterdamban már 25, Amszterdamban 20 százalék a muszlimok aránya. Rotterdamot egyébként 2009 óta marokkói származású, muszlim polgármester irányítja.
A nyugati politika csak az elmúlt években eszmélt rá, hogy ezekben a rejtett műhelyekben megszületett az iszlám térítésnek egy rendkívül fanatizált változata, aminek eredményeként becslések szerint háromezer, már nyugati állampolgárként született arab állt be például az Iszlám Állam hadseregébe. Ahogy a múlt heti párizsi vérengzés elkövetői is hazatért Iszlám Állam katonái voltak.
A helyzet rendkívül súlyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Míg ugyanis korábban a nemzetállamok eredményesen védekezhettek a külső terrorfenyegetésekkel szemben a repülőterek fokozott vizsgálatával, a külföldiek beutazásának korlátozásával, a megelőzés rémálommá válik, ha az ellenség már bent van az országban, sőt állampolgársággal is rendelkezik, ismeri a nyelvet, helyismerete van, mi több, támogató környezettel, afféle hátországgal is rendelkezik. Ennek eredményeként bizonyos nyugati kormányok „ébredezni kezdtek" az elmúlt években, vagyis megpróbálnak a multikulturális modellel szemben szigorúbb politikát felállítani a bevándorlók integrálására – ez azonban az erős liberális hagyományok miatt igen lassan halad.
Franciaország 2004-ben betiltotta a fejkendő viseletét az állami iskolákban, arról azonban azóta is csak vita folyik, hogy a korlátozást milyen mértékben terjesszék ki a felnőttek világára, például a közszféra dolgozóira. Szintén Párizs bevezette azt a lehetőséget, hogy a terroristagyanús személyeket négy napra őrizetbe vehessék, s a hatóságok átkutathassák az eddig tabunak tekintett muszlim templomokat (amelyek bizonyos esetekben szélsőséges uszítások színterei voltak). Nagy-Britanniában Tony Blair kormánya előírta, hogy a leendő állampolgároknak vizsgázniuk kelljen a brit értékek ismeretéből, a jelenlegi Cameron-kormány pedig még az uniós tagság felülvizsgálatának árán is szigorítana a brit bevándorlási politikán. Svájcban, ahol pedig csak a lakosság 4 százaléka muszlim, viszont a dolgozók 22 százaléka külföldi, tavaly februárban népszavazás döntött arról, hogy az eddigi negyedére korlátozzák a legális bevándorlás lehetőségét.
Kísért a Monarchia
Mindezek azonban erőtlen és megkésett próbálkozásnak látszanak annak tükrében, hogy Nyugat-Európában már mennyire erős bázisokat épített ki az iszlám. Aminek súlyát nem is annyira a lakosság jelenlegi 5 százalékos aránya, sokkal inkább jövőbeni pozíciója határozza meg. Míg ugyanis az Európai Unió őslakos családjai csupán átlag 1,4 gyermeket szülnek családonként, a bevándorló muszlim közösségeket lényegesen magasabb, körülbelül háromszoros termékenység jellemzi. Vagyis Európa a további bevándorlás azonnali, teljes betiltásával sem tud fordítani a demográfiai folyamatokon. A brit Nemzeti Hírszerzési Tanács becslése szerint a következő tíz évben Európa muszlim lakossága megduplázódik, 2050-re pedig újra megduplázódik, vagyis eléri az összlakosság 20 százalékát. A már most jelentős muszlim közösségekkel rendelkező városokban pedig abszolút többségbe kerülnek a keleti vallás hívei. Utóbbit igazolja, hogy ezekben a térségekben a 16 évnél fiatalabbak között már most is többségben vannak a bevándorlók. Brüsszelben például a leggyakrabban adott nevek között megjelent a Mohamed, a Mehdi vagy a Rajan.
A változás száz év alatt, ami nagyjából három generációt jelent, még látványosabban kiszámolható. Míg száz európai család az 1,4-es születési rátával számolva ez idő alatt 35-re csökken, a jelenlegi arányoknak megfelelő 4 muszlim család a 4,2-es születési rátával ugyanezen idő alatt 37-re terebélyesedik. Vagyis, csupán a nagyobb termékenységgel, a muszlimok száz év alatt többségbe kerülnek Európában.
A sors fintora, hogy a folyamatban épp az a Franciaország jár élen, amelyik kulcsszerepet játszott az Osztrák–Magyar Monarchia szétdarabolásában. Mint köztudott, fő nemzeti tragédiánk oka hasonló volt, mint amit most magára szabadított Nyugat-Európa. A törökdúlás után a Kárpát-medencében felére csökkent magyarság pótlására nagy számban csábítottak a szomszédos országokból telepeseket, akik aztán tömbökben élve sem nyelvileg, sem kulturálisan nem asszimilálódtak a befogadó közösséghez, ellenben idővel felerősödtek önrendelkezési követeléseik. Amennyiben a történelem tényleg ismétli önmagát, a liberális társadalmi modellel Nyugat-Európa saját szétrobbanását kockáztatja.
A hétvégi párizsi megemlékezéseken a magyar miniszterelnök is részt vett, s hangsúlyozta: az eseményeknek a bevándorlási politika felülvizsgálatára kell késztetniük az uniós vezetőket, és hogy Magyarország a jövőben sem kívánja befogadni a hazájukat gazdasági okok miatt elhagyókat. Kérdés ugyanakkor, hazánk mennyire tudja magát megvédeni a tagállamok közötti munkaerő-elvándorlástól. Ha ugyanis a vallási fanatizmustól megriadó Nyugat-Európa valóban lezárná határait az idegen kultúrák munkavállalói előtt, az egyetlen logikus menekülési útvonala a szintén keresztény-gyökerű kelet-európai dolgozók elszívása lenne.
Kárász Andor
