Kirekesztő faj

Kirekesztő faj

Ki az a Naftali Kraus? Egy normális világban tisztességes magyar ember nem tudná és nem is érdekelné, hogy ki ez a fura nevû szerzemény. Egyrészt azonban kifordult világban élünk, másrészt ha valakit egy könyv oldalain gyaláznak az bizony rendre bírósághoz szokott fordulni igazáért. Hering József is ezt tette és perre ment a PolgArt Könyvkiadó Kft. ellen,Naftali Kraus könyve miatt. Ezen hír hallatán kezdtünk érdeklõdni ki is ez a molyirtó nevû egyén. A kuruc.info oldalain találtunk rá a könyv igazán „szaftos” részleteire. Mit is firkant Kraus mindjárt könyve elejére? “A nem zsidó olvasó néhol kellemetlenül fogja érezni magát, mint amikor valaki a tükörbe néz, és nem tetszik önmagának” (7. oldal). A Szombat címû zsidó politikai és kulturális folyóiratban sem dicsérik a tán leendõ Nobel díjas írónak: “Ajánlom Naftali Krausnak, hogy az orosz szót cserélje ki a zsidóra, a pravoszlávot izraelitára és a karácsonyt Peszachra, Ros Hasanára, vagy más zsidó ünnepre. Klasszikus antiszemita szöveget olvashat majd, Kolosváry-Borcsa Mihály stílusában. Ezzel nem bántani akarom a tisztelt szerzõt, csak felhívni a figyelmét álláspontja tarthatatlanságára”. „A Karinthyvel szólva „faji tárgyilagos”-t szerkesztõ szerzõ már hírhedtté vált zsidó körökben: szóbeszéd tárgyát képezik „körösztkérdései”, faji-vallási káderezései, amikor is valaki zsidóságát vagy gojságát vizsgálja (vagy éppen vizslatja) az illetõ háta mögött. Ismeretesek ezirányú, a pletykát a valósággal keverõ írásai a Jom Hásisi címû izraeli vallásos pletykalapban, ahol is – meglehetõsen visszataszító módon – szintén kiszerkesztett már nemegy köztiszteletben álló zsidó és nem zsidó családot”. Következzék néhány részlet Naftali Kraus könyvébõl – vajon az
SZDSZ szervez tüntetést a kirekesztõ gondolatok ellen?

„Mi lehet még a soánál is rosszabb, veszélyesebb a zsidó népre nézve? Ez nem más, mint az asszimiláció, a vegyes házasságok, népünk kiveszésének megannyi állomása” (715. oldal).
„A gazdanép az „itt élned és halnod kell”-bõl csak a második részt alkalmazta velük szemben. (…) Azt szeretném bebeszélni, szuggerálni magamnak, hogy ez a könyv – mint a többi könyvem – mentõöv lesz a magyar zsidóság maradékának az asszimiláció hínárjában való elmerülése ellen. Ezért jár vissza-vissza az áldozat a tett színhelyére, ami nem sokat változott az elmúlt 50-60 évben” (717. oldal).
„Tudom jól, hogy nem vagyok képes az itteni tudatlanság, eltávolodás, asszimiláció, beolvadás, vegyes házasság tengerét, jobban mondva, mocsarát kiszárítani. De teszem a magamét” (666. oldal).
„A nürnbergi törvények tiltották azt,amit a Tóra tilt – a vegyes házasságot” (20. oldal).

Naftali Kraus könyvében mocskolja Chrudinák Alajost, Lovas Istvánt és Hering Józsefet. Alpári stílusban fröcsög, az elfogulatlansága és felkészültsége miatt nemzetközileg is ismert Chrudinák Alajost egy harmadik személyt idézve, többek között „szarnak” és „rosének”(rose=gonosz, gazember nem zsidó, jiddis nyelven) titulálja. Hering József úgy döntött nem tûri tovább a gyalázkodást, és perre ment. A Fõvárosi Bíróság szeptember 15-ére napolta el a tárgyalást. Vajon miként mûködik az igazságszolgáltatás, ha a kirekesztõ és fajvédõ – mint esetünkben – zsidó?

Kirekeszt, fajt véd, teheti mert zsidó?

Van egy szerencsétlen, ártatlan, együgyű zsidó ismerősöm. Nappal könyvelő, este pedig imádkozik szegény, s a Talmud egyes részeibe éli bele magát. Egész a mániáig szereti faját, s még társaságba sem jár, mert a gój fáj a szemének. Az egész világot a Talmudon keresztül appercipiálja. Minden szombaton hűségesen felveszi szürke redingotját s szomorúan néz abba a levegőbe, melyből a gójok is életet lehelnek. Szerencsére a főnöke a keresztény magyar széles megértésével eltűri, hogy szombaton tollat ne fogjon kezébe.

Nekem szegény mostanáig megbocsátotta, hogy a világon vagyok. Én ugyanis rendkívül kíváncsi voltam erre a lélekre, mely mintegy tipikus kivirágzása egy több ezer éves fajnak. Szívesen beszélgettem vele és kerültem mindazt, ami világnézetét zavarta volna. Érdekes volt látnom ebben a nagy színes világban ezt a kis szürke sündisznót, mely a maga parányi életét egy nagy szeretetbe s egy nagy gyűlöletbe élte bele. Nincs talán kultúremberre nagyobb gyönyörűség, mint új meg új lélekbe mélyedni bele, s így száz, meg száz lelki folyamatban élni magát minél teljesebb emberré.

A napokban azonban szomorúan jött hozzám. Szemeiben haragos megvetés harapdosott kifelé. Hogy mertem a zsidókról ezt írni: faj, melynek minden morálja minden fegyvert megenged a küzdelemben.

Érzem, hogy ennek az együgyű, de erős lelki életet élő embernek felelnem kell. Annál is inkább, mert magyar szempontból is rendkívül fontos e kérdés tisztázása. Beszéltek ugyan már sokat róla, de nem eleget.

Mindenki tudja, hogy milyen új fejlődést nyitott meg a kereszténység a morál terén. Azelőtt volt görög ember, római ember, zsidó ember, de ember nem volt. Ezt a legmagasabb földi fogalmat a kereszténység teremtette meg, hogy irgalmunkon át rokonnak lássuk mindazokat, kik lelkileg szeretni és szenvedni tudnak.

A kereszténység előtt a faji morál volt az emberi lélek törvényadója. Ez a morál, melyet együtt élő közösségek életösztöne teremtett meg, aszerint értékeli a tettet, hogy milyen hasznot hajt a fajnak. Ez a morál volt aztán az a nagy erő, mely egy ökölbe tudta szorítani a faj minden izomerejét. A faji morál legélesebb, legtipikusabb, legváltozatlanabb formáját a zsidóknál láthatjuk. Az a jeruzsálemi zsidó katona, ki szembeköpi Titus katonáját, s az a zsidó szocialista agitátor, ki szembeköpi a gój Magyarországot, ugyanazon erőnek a megnyilatkozásai: az intranzigens zsidó gyűlöletnek az idegen iránt.

A zsidó faj lelki gyökerei a Talmudban ágaznak szét. Ezt a talajt századokon át táplálta túltengő önérzetével, gyűlöletével. Ez a szentté lett könyv őrizte meg azután a zsidó lelkiformáját. Ezt a formát egyik generáció ráégette a másik lelkére, s ez a faj most is a Talmudot éli életté. Mik a fővonásai ennek a rengeteg nagy gyűjteménynek?

1. Kizárólagos, elvakult fajszeretet: csak a zsidó ember. Micsoda őrült önérzet van belegyömöszölve a Talmud következő mondatába: 'Aki egy zsidót arcon üt, oly súlyos bűnt követ el, mintha az isteni felséget ütötte volna arcul.'

2. Gyűlölet, megvetés minden más ember ellen: 'Ti zsidók emberek vagytok, de a gójok nem emberek.'

3. Mivel csakis a zsidók emberek, erős morális szabályokat ad a zsidók egymáshoz való viszonyára, de minden más emberrel szemben minden eszközt megenged, sőt a zsidó faj érdekében kötelez minden immoralitásra.

Sok példában tárgyalták már ezt, azért csak egy pár jellemző mondást tépek ki a Talmudból:

1) A gójok (nem zsidók) teste szamártest és magvuk lómag.

2) Az a zsidó, aki egy gój javára bizonyítékot tudván, elmegy és tanúskodik mellette a gójok törvényszéke előtt egy zsidó ellen, azt a nagy kiközösítéssel sújtjuk.

3) Aki egy gójnak visszaadja elvesztett jószágát, annak az Isten nem fog megbocsátani.

4) Ha a zsidó törvénykedik nem zsidóval, testvéred részére döntöd el az ügyet, és azt mondod az idegennek: úgy kívánja a mi törvényünk; ha a népek törvényei kedveznek a zsidónak, akkor is testvéred javára döntöd el az ügyet, és az idegennek azt mondod: saját törvénytek kívánja így; ha ezen esetek egyike sem állana, úgy az idegent fortélyokkal addig kell zaklatni, míg végre a zsidó marad nyertes.

Majmonidesz szerint csak a zsidóktól nem szabad lopni, s a nem zsidó nővel való paráználkodás nem bűn. Az eskü nem zsidóval, tehát nem emberrel szemben nem kötelez.

Ez a pár mondat mintegy ábrázoló gerince ennek a sötét gyűlölettel, elszánt cinizmussal telt könyvnek, melynek utolsó lapjára oda lehetne írni: folytatása következik. S ez a soha be nem végződő folytatás maga a faj. Ez a könyv nevelt beléjük évszázadokon át olyan fegyvereket, hogy, egypár évtized alatt meghódíthatták az országot. Mert mi rég elhagytuk a faji morál stádiumát, s emberré keresztényesedtünk. Úgy teszünk minden tettünkkel, mint a vigyázó gazda a pénzzel: meghallgatjuk, milyen lelkiismeret cseng ki belőle. Száz meg száz morális lánc köti le kezünket. Ez az oka és ezt statisztikával bizonyítom, hogy a pornografikus írók, revolverező zsurnaliszták, lánykereskedők, prostituáltak, uzsorások, szédelgő bankárok, lebuj kávésok, milliomosok, 70-80 s még több százaléka is nem a gójok közül kerül ki.

A Talmudban Aschi rabbi elmondja, hogy látott egy szőlőfürtöt s azt mondta: 'ha gójé, hozd el nekem, ha zsidóé, ne bántsd.' Husz Ábrahám, mikor legelőször akarta kirabolni a postakocsit s megtudta, hogy a kocsis zsidó, megfékezte bírásvágyát: 'Minek bántsuk szegény zsidót.' A nevek változnak, a lélek marad. Elfogult, fanatikus lélek, melyet a kultúra még nem tudott emberré gyomlálni. S ez a lélek száz meg százezer emberből karmol bele a gój Magyarország testébe, s a magyar munkával, magyar vérrel, magyar tisztességgel kiérdemelt földön úrrá teszi a Tadmud szavát: 'Ha a zsidó ökre megdöfi az idegen ökrét, a zsidó ártatlan; de ha az idegen ökre megdöfi a zsidó ökrét, az idegennek meg kell téríteni az egész kárt.'

Fejérmegyei Napló, 1908. március 5.

Két faj harca

A múlt évben a nemzetgyűlés egy kimagasló alakja hangoztatta, hogy az életversenyben védekeznünk kell a zsidóság szellemi felsőbbsége ellen. Ez a mondat megütötte a fülemet. Nem mintha először hallottam volna. A hódító faj millió hangon rikoltotta ezt a felsőbbséget a világ négy sarka felé, s gőgös öntudata ott vastagodik minden tagjának ajakán. De meglepetve kérdeztem: tényleg olyan való valóság ez, hogy megvallását rákényszeríti az ellenfélre is?

Azóta igen sokszor állt előmbe ez a kérdés. Mert tényleg van egy bizonyos zsidó felsőbbség. Másképp teljesen érthetetlen volna, hogy az élet minden terén alulkerültünk a versenyben. De milyen természetű felsőbbség ez? Szellemi felsőbbség-e?

Összehasonlítom először a két faj nagy alaprétegét: a magyar falu népét a még kultúráltan, nagyrészt Galíciából beáradt zsidósággal. Az első dolog, ami meglepi azt, aki a magyar parasztot megfigyeli, hogy mennyire rendszerben gondolkodik, tudatának minden eleme mily logikus, szükségszerű kapcsolatban van egész gondolkodásával. Egységes gondolkodás, tisztánlátó szem és józan ítélet e faj uralkodó lelki sajátja. Az orosz fogságból hazatérő idegenektől hallottam, hogy milyen szívesen alkalmazták a magyar foglyot bármily foglalkozásban, ipari és kereskedelmi téren is, mert dolgosabb, értelmesebb és megbízhatóbb, mint általában az ott levő többi fajok tagjai. Kellő történelmi vezetés alatt nagyszerű kultúrát lehet építeni ezzel a néppel.

Milyen ezzel szemben a zsidó faj alsó nagy rétege? Már külsején egy ötezer év előtti barbár törzs elhanyagoltsága rikít. Az ős Talmud-bestia, kit a még csak félig emberré vedlett ősember-ordasnak vízözön előtti babonái rángatnak.

Tisztátalan előtte egy kés, mellyel a kultúremberiség egy tagja, egy francia, egy angol, vagy egy olasz evett, de tetvek közt, poloskában, irtózatos piszokban baromi nemtörődömséggel tud élni. Kultúrszükségei abszolúte nincsenek, s szerzése apró ravaszságain s őstörzsbabonája kannibál tanain kívül nincs szellemi élete. Tehát, ha a két fajt az előfakadó ősforrásnál, a népnél vizsgáljuk, a szellemi felsőbbséget semmi esetre sem a Talmud népénél fogjuk találni.

Hát a két faj kultúrát és történelmet csináló felsőbb rétegei? Zsenit, századokra szóló alkotást, nagy termő talentumokat minden téren a magyar faj adott. A nemrég múlt zsidó imperializmus alatt* bizonyára a fajnak nem utolsó, hanem éppen reprezentáns erői kerültek felül a kormánykerekek mellé. És tessék őket összehasonlítani a magyar fejlődés diadalmas korának vezetőivel, Széchenyivel, Kossuthtal, Eötvössel, Kemény Zsigmonddal, Deák Ferenccel stb. Ez az összehasonlítás megadja a különbség mértékét. Ha a szellemi felsőbbség a gondolkodás mélységében, a szellemi termés eredetiségében, a képzelet erejében, az intenció nagy átfogásában van, aligha lehet a magyar faj képviselőitől megtagadni a felsőbbséget.

Mert az a praktikus ügyesség és üzleti szimat, mely a szerzés nagy harcában segíti a zsidót, az speciálisan szellemi szükségszerűség, a kis ravasz ember apró leleményessége a csirkecomb megszerzésére.

És a zsidó faj hódításának titka, s az a bizonyos, tényleges felsőbbsége nem ebben rejlik.

Csak az igazság gyógyít, csak az igazság lehet állandóan megbízható fegyver és nem szabad visszariadni a keserű igazságoktól. Magunk megismerése s az ellenség pontos meglátása nélkül nincs győzelem.

A zsidó felsőbbség: morális felsőbbség. És ez a következőkben áll: l. Az életharcban a faj minden tagja szolidaritást és segítséget jelent a faj minden tagja számára. 2. Az életküzdelem válságos pillanataiban a faj minden tagja alá tudja rendelni a maga érdekeit a faj érdekeinek. 3. A faj érdekében a kezdeményezés s a felelősség elvállalásának legheroikusabb példáira képesek. Ha a napjainkban kopásig emlegetett keresztény etika abban áll, hogy minden szív megnyílik a másik seb előtt, ha a keresztény etika a testvéri összefogás erejében, a közösségért való munkás aggódásban, a közösségért minden kockáztatás heroikus elvállalásában van egész az önfeláldozásig: akkor országunkban is van keresztény etika, de a történelem tragikus humorával - a zsidóságnál van, házi használatra.

És hazánk dús keresztényei? Ez az ordas irigységek, az egymást harapás, a külön flótások szerencsétlen országa. A zsidófaj összes karjával emeli minden kis talentumát, nálunk minden igazi szellemi erő kétségbeejtően izolált és legtöbbször kiátkozott és sírig hajszolt. A zsidó sajtó mint egyetlen nagyszerű zongora, csodálatos összejátszással védi a faj érdekeit. Nálunk nemcsak a keresztény sajtóban nincs egység, de egy-egy orgánumán belül is mindenki külön járja a maga szellemi macsicsáját, vagy kékvókját a keresztény kurzus vad kalamajkájában.

A zsidó küzdelem vezetői a keresztényeket is fajuk eszközévé tudják tenni, a keresztény harcosok hiúságból, apró érdekből, bosszúvágyból a zsidóval is összefognak egymás ellen. Ha valahol az univerzumban egy zsidó seb felpattan, ezer zsidó kéz nyújt gyógyítást feléje. A magyar sebek hiába jajgatnak elfordult vagy közönyös szívek előtt. Ha a destrukció az egység hiányában, közös éhségen alapult kis klikkek dulakodásában, irigységben, pártoskodásban, az egyéni érdekek és szenvedélyek túlharsogásában, a szeretet hiányában van, akkor: - nem merem befejezni, de az istenért, ne használjuk ezt a buta szót.

Ne használjuk ezt a buta szót. Mert elhazudja a küzdelem lényegét, mert megtéveszti a küzdő erőket, mert a magyarság legértékesebb szellemi erőit idegeníti el a közös harctól. Mi nem a destruktív sajtó ellen küzdünk - hiszen talán a világon csak destruktív sajtó van -: mi a zsidó imperializmus hatalmas sajtótankjai ellen harcolunk. Mi nem a destruktív elemek ellen küzdünk, hiszen nem is tudjuk pontosan, hogy a történelmi életben mi a destrukció: mi a zsidó imperializmus, a zsidó kapitalizmus, a roppant organizáló hatalma ellen küzdünk: Nem az a mi tragédiánk, hogy a zsidó destruál, hanem az, hogy épít, szervez és hódit. Ezzel az ostoba szóval az életharc legprimitívebb jogait rúgjuk ki lábaink alól. Ez a hazug és hülye szó tette azt, hogy a magyar anarchia és zsidó összetartás mellett a destrukció elleni küzdelem másfél év óta abból áll, hogy magyar üt agyon magyart, s a zsidó Hencidától Boncidáig magáévá benblumenthálozza a magyar vér, a magyar szenvedés és magyar jog földjét, és minden harcosát kimenti a vízből.

Két faj élethalálharcáról van itt szó, s harcba kunkorodó bajuszunkra ne kenjünk hazug morális pomádét. Mikor én éhezem, teljesen mindegy nekem, hogy az, aki az ételt az utolsó falatig elveszi előlem a legszűziebb keresztény etikájú konstruktív zseni, vagy destruktív csirkefogó. A zsidóságot egy hitében, vérében gyökerező szétoldhatatlan erő kergeti folytonos hódításra, letörhetetlen imperializmusra. Bár igaz volna vádunk. Mert ha a zsidó születése meghatározottságánál fogva destruktív volna, már régen kidestruálta volna magát Európából. De hogy lehet destrukció ott, ahol olyan csodálatos egység, tervszerű harc, s olyan gigászi jövőépítés van. Hiszen ma csak az őrültek és a gazemberek nem látják meg azt a roppant épületet, melynek emelkedő falai először a 'két forradalom' alatt döbbentek a látók szemébe. Ahogy az orosz imperializmus programjában örök pont volt Konstantinápoly elfoglalása: a zsidó cionista imperializmus itt Budapesten, s a hozzáragadó Magyarországon akarja felépíteni az új Siont, az új hazát, világuralmának nyugati bástyáját. A 'kommunizmus' csak elsietett kísérletezés volt ebben az irányban. Azért jajgass szerencsétlen nyavalyás magyar hogy a zsidó épít, irtózatos arányban épít önmagának jövőt, neked sírboltot, és ne a 'destrukció' ellen kuruttyolj.

Ezért nem lehet a létért való küzdelemben különbséget tenni zsidó és zsidó közt. Ezért veszélyesebb a fehér zsidó, mint a vörös zsidó, ezért hódítóbb a nemzetiszínű zsidó, mint a nemzetközi zsidó, ezért - ha már úgy tetszik - destruktívabb a keresztény zsidó, mint a zsidó zsidó. Mert fehérség, nemzetiszínűség, kereszténység csak ügyes fedezék a zsidónál, honnan biztosabban lődözi imperializmusa irtózatos lövegeit.

Mikor a magyar felemeli a karját és elrikoltja magát: destruktívat ütök, egész bizonyosan zsidóra gondol. De amikor a karja lecsap, már egy magyart üt kupán. Mert ügyes a zsidó, és magyar a magyar. Ezért nem szabad e tragikus küzdelem lényegét semmilyen álszó alá hazudni, ezért kell könyörtelenül feltárni a veszély nagyságát, az ellenség erejét, a harc feladatait.

De más veszélye is van az ilyen destrukcióféle hazug jelszónak. Vannak dú-keresztények, mint ahogy vannak dúvadak, akik abban tomahawkozzák ki kereszténységüket, ha megbotránkozhatnak, pálcát törhetnek, ha szellemi erőket feszíthetnek meg. Ezek most felbátorodva, véres szemmel csikorgatják a kereszténységüket, hogy kit lehessen felfalni, s már Petőfi, Jókai és mindenki destruktív nekik, aki tehetségesebb náluk, tehát mindenki. Nem szabad a magyarság sorsát az ostobasághoz, a szellemi sötétséghez, az emberiség visszahúzó különceihez kötni, mert akkor biztos halál vár, gyalázatos, feltámadás nélküli halál. A magyar jövő, az integrális Magyarország kultúránk széles horizontjában, s a magyar szellem építő szabadságában van.
Kirekesztő faj

Zsidó vérvád

Zsidó vérvád

MARSCHALKÓ LAJOS

MI VOLT A TISZAESZLÁRI PER?

A legújabb, de még a régebbi nemzedék sem sokat tud arról, hogy mit jelentett a tiszaeszlári per, amely annak idején mind az öt földrész elsőrangú szenzációja volt. Sokan csak azokat hallgatták meg, akik utólagos önigazolásként Magyarországot akarják úgy feltüntetni, mint az antiszemita barbárság hazáját, ahol még a hatóságok is hitelt adtak a vérvád középkori babonájának.

Mi történt 1882. április 2-án a Szabolcs-megyei Tiszaeszláron? Ezt tulajdonképpen csak 1882. május 23-án, a parlamenti ülésen említette meg a nyilvánosság előtt Ónody Géza képviselő, tiszaeszlári birtokos:

Az eset annyira komoly, hogy megérdemli a közfigyelmet. F. év. április elején történt azon községben, amelyben én lakom, Tiszaeszláron, hogy déli 12 órakor egy tizennégy éves lánygyermek ment Tiszaeszlárról ezen községhez tartozó Újfaluba egy boltba, néhány fillérnyi bevásárlást tenni: midőn visszatért, onnan szemtanúk, élő emberek látták a lányt az izraelita ortodox zsinagóga előtt elhaladni, ott eltűnt, nyoma veszett. (Nyugtalanság a szélső baloldalon. - Nagy zaj a jobboldalon.) A nép lázongani kezdett, követelték az izraelitáktól a lányt, ők nem válaszoltak, hanem mindenféle kibúvó ajtót kerestek. Véletlenül kezd a borzasztó való felderülni. Ma az eset a nyíregyházi fenyítő törvényszék előtt van.
A néhány nap múlva beérkezett hivatalos jelentések mindenben megerősítették az esetet.
Tiszaeszláron az ortodox hitközség metszőt választott, és erre az alkalomra több galíciai pályázó is érkezett Scharf József házához, aki amolyan egyházfiféle volt. A 14 éves Solymosi Eszter, aki kis szolgálóleány volt egy gazdaasszonynál, kék és sárga festéket vásárolt a húsvéti meszeléshez. Amikor .elhaladt a zsinagóga, illetőleg Scharf József háza előtt, behívták, hogy vegye le a szombati gyertyatartókat. ,
Ettől a pillanattól. kezdve a kis magyar lányt nem látta többé senki sem. Egyedül Scharf József fia, a 14 éves Móric vallotta, hogy behívták a templomba és ott meggyilkolták.

Csendőrség még nem volt Magyarországon. A nyomozás nagy késedelemmel és gyengén indult meg. Bary József, a nyíregyházi törvényszék fiatal vizsgálóbírója, lelkiismeretesen és nagy fáradtsággal, - de természetesen nem a mai modern eszközökkel, - egyedül végezte a nyomozást. Ezenfelül már a kezdetben elmulasztotta a legfontosabbat: nem kereste kellő eréllyel Solymosi Eszter holttestét.

Egy azonban biztos. Mind a nyomozás, mind a hosszú hetekig tartó nyíregyházi törvényszéki tárgyalás során, amelyen már ott voltak a legnagyobb világlapok kiküldöttei is, soha, egy pillanatig sem volt szó vérvádról. Nem merült fel ez a keresztény nemzeti sajtóban, sem pedig a szenvedélyes képviselőházi viták során sem.
A középkori vérvád babonája egyetlen vizsgálóbírói, vagy törvényszéki iratban sem fordult elő, mint ilyen. Csupán Scharf Móric, az egyházi fia említette első kihallgatása során, majd később a helyszíni tárgyaláson ismét eljátszotta, hogy a kulcslyukon miként nézte végig, amint lefogták Solymosi Esztert és kifolyatták a vérét. Az utóbbit mindenki egy gyermek fecsegésének tekintette. Azonban a puszta, - legvalószínűbben - szexuális jellegű gyilkosság tényére - számtalan közvetett és közvetlen bizonyíték volt.

Ezeknek a nyilvánosságra való kerülése idején indult meg egy különös mozgalom, amely aztán az egyszerű és közönséges gyilkossági aktából, nemzeti és faji kérdést, majd pedig világszenzációt és tiszaeszlári ügyet csinált. Ez a tévesen értelmezett zsidó kisebbségi szolidaritás mindent megmozgatott, hogy az ügyet eltussolja, mellékvágányra tolja, és a gyilkosokat, - akik minden felvilágosult magyar szerint - legfeljebb közönséges gyilkosok voltak, megmentse az akasztófától. Lehet, hogy a magyarországi és a Galícia felől frissen érkezett zsidók féltek a lappangó antiszemitizmustól. Sokkal valószínűbb azonban, hogy ekkor tettek első kísérletet a magyar jogállam sarokba szorítására, megvesztegetésére, terrorizálására.

Ehhez a meglepő és eladdig szokatlan összefogáshoz csakhamar csatlakozott a párizsi Alliance Israelitée Universelle. Hatalmas világerők mozdultak meg a tiszaeszlári sakterek érdekében. Parlamenti interpellációk, párbajok kísérték az egyre szenvedélyesebb vitát. Először hangzott fel Magyarországon a sajtóban az a szenvedélyes, gyűlölködő és terrorisztikus hang, amely 1918-19-ben és 1945 után a zsidó kezekben levő magyarországi sajtót jellemezte.
Az antiszemita politikai törekvések, a tömeghangulat felkeltése és a tömegpropaganda szempontjából a tiszaeszlári gaztett nagyszerű lehetőségeket rejtegetett magában! - írja Bosnyák Zoltán Istóczy Győzőről készült tanulmányában. - Jellemző azonban az antiszemita politikusok és a később megalakult antiszemita párt és vezetőjének, Istóczy Győzőnek mélységes felelősségérzetére, hogy soha sem tettek kísérletet a saktergyilkosság politikai kiaknázására. Istóczynak az volt az álláspontja, hogy a tiszaeszlári eset az antiszemitizmus szempontjából csak epizód. Az antiszemita pártnak nem feladata a bűncselekmények megtorlása, ez bírói ügy. Istóczy még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy a tiszaeszlári ügy és az antiszemitizmus között bármi összefüggés lenne.

Az Egyenlőség, a Pester Llyod, az Allience Israelitée Universelle ezzel szemben megfogadták a liberális Magyarország akkori legjobb ügyvédjét és kitűnő íróját, Eötvös Károlyt, hogy vállalja el a sakterek védelmét. Százezer forintot, mai értékben legalább százezer dollárt kapott ezért a védői tevékenységért Eötvös Károly. Később megvásárolta híres birtokát, amelyet eszlári pusztának nevezett el a magyar nép. És megírta még híresebb, még ferdítőbb könyvét: A nagy per-t.

Azok után, hogy e zseniálisan ravasz ügyvéd és irodalmár átvette a koldus sakterek védelmét, meglepő dolgok történtek Tiszaeszlár közelében. A nem messze levő Tiszadada község alatt a füzesben, máramarosszigeti tutajosok kötöttek ki, akik valamennyien zsidók voltak. Néhány nappal később a dadai füzesben felpuffadt női hullát találtak, amelyen minden kétséget kizárólag a 14 éves Solymosi Eszter ruhái voltak. A ruhákat felismerte az egész falu, maga Eszter édesanyja, gazdaasszonya is, de a hullába senki sem ismert Eszterre. Saját édesanyja sem. A törvényszéki orvos szakértők, a budapesti törvényszéki bonctani intézet professzora, Jósa Elek, Szabolcs vármegye európai hírű vármegyei főorvosa és még más nagyhírű orvosok is megállapították, hogy a hulla semmi esetre nem lehet a 14 éves Solymosi Eszteré, aki egészséges, kiskorú, és száz százalékig bizonyosan szűz lány volt. Ezzel szemben a női hulla legalább huszonnégy éves, kopaszra borotvált, tehát zsidó nő volt, aki tüdővészben halt meg, korábban élénk nemi életet élt.

Később kiderült, hogy a máramarosszigeti zsidókórház egyik női halottja volt. Ott halt meg, onnan csempészték ki és adták rá Herskovics Salamonnak, a Szeged felé készülő tutajos-vezérnek, aki később be is vallotta, hogy Tiszadada alatt ő eresztette el a tutaja mögé kötött hullát.
De hát hogyan került a 24 éves, tüdővészben elhunyt, borotvált fejű női hullára Solymosi Eszter ruhája? Miként történhetett meg, hogy az újfalui krájzlerájban két krajcárnyi kék és sárga festék oda volt kötve a tiszadadai hulla jobb kezére? Solymosi Eszter nem volt balkezes. Ezt vallották a tanúk. Akik azonban a tiszadadai hullát beöltöztették Eszter ruháiba, elfeledkeztek erről a kicsinységről. Viszont, ha a ruha - minden tanúságtétel szerint Eszteré volt, és a holttest nem a kis magyar lányé, akkor mégis bizonyos, hogy Solymosi Esztert meggyilkolták, és a ruháját azok adták fel egy ismeretlen holttestre, akik a borzalmas bűntényt el akarták titkolni.
A szándék nyilvánvaló volt. Ha a tiszadadai hulla nyakán vágás van, akkor valóban vérgyilkosság történt. Ha azonban nincs vágás, mint ahogy nem is volt, akkor az antiszemiták találmánya az egész gyilkossági ügy.
A zsidóság szent könyveiből sem az elfogult, sem az elfogulatlan keresztény tudósok, teológusok nem tudták kimutatni a rituális gyilkosság legkisebb nyomát sem. A szerző, Magyarországon 1944 februárjában megjelent Tiszaeszlár című könyvében is utalt arra, hogy a rituális gyilkosság nem volt igaz, de a gyilkosság más motívumok alapján feltétlenül megtörtént, és azt, mint Franciaországban, a Dreyfuss-ügyet politikai erőpróbára használták fel bizonyos körök, amelyeknek ez jó alkalom volt az országhódításra és a keresztény jogállam kompromittálására, lerombolására és hatalmuk megmutatására.

A vérvád megítélésénél nem támaszkodhatunk másra, mint keresztény tudósok, hebreológusok ítéleteire. Huber Lipót, a kiváló magyar teológus, aki könyvtárakat kutatott át nagy munkájának megírása céljából igen határozottan és világosan leszögezi:
Ha a rituális gyilkosság a zsidó vallás intézménye volna, vagyis ha a zsidó vallás Istennek tetsző vallási cselekményként írná elő keresztényeknek (keresztény gyermekeknek) mintegy emberáldozatként való leölését és vérük vételét, hogy az vallási célokra felhasználtassék, akkor ezt, vagy a mózesi törvény, vagy a később hozott rabbinikus törvények írnák elő. Ámde sem az egyiknek, sem a másiknak okmányaiban ennek semmi nyomát nem találjuk.

Ha tehát súlyosan terhelőnek fogadjuk el Huber Lipót megállapításait a keresztényellenes zsidó tanokról, ugyanúgy felmentőnek kell találnunk azokat a gondos kutatáson alapuló ténymegállapításokat, amelyek a vérvád kérdését alaptalannak és babonán alapulónak tekintik. Huber Lipót megállapítja, hogy még rabbinikus irodalomban sincs nyoma a rituális gyilkosságnak, sőt még Maimonides is tiltja a testtől elkülönített vér élvezetét.
A fuldai vérvádeset alkalmából II. Frigyes német császár zsidó konvertitákat hívott udvarába, akik hosszabb ideig tartó kutatás és tanácskozás után arra a tagadó eredményre jutottak, hogy sem az ó, sem az újszövetségi Szentírásban, sem a Talmudban semmi nyoma nem található annak, hogy a zsidók keresztény vérre áhítoznának. [57]
Éppen a tiszaeszlári gyilkosság kapcsán szólaltak meg a legnagyobb tekintélyű európai egyetemek katolikus és protestáns hebrológusai. Az amsterdami, utrechti egyetem, a koppenhágai christiániai, upsalai protestáns egyetemek tudósai bizonyították, hogy a zsidó szent könyvekben még utalás sincs rituális gyilkosságra, sőt sokkal inkább a vérhasználat tilalma íratott elő.

Szóról szóra idézzük azonban Huber Lipót teológiai munkájának azon részletét, mely a rituális gyilkosság lehetetlenségének és tilalmának bizonyítása mellett, a következőket írja:

Ha meggondoljuk, azt az éles ellentétet, amely különösen a Talmud szerint a zsidó és nemzsidó között fennáll s amely akkora különbséget tesz a kettő között, hogy csak a zsidót tekinti Isten gyermekének, a nemzsidókat pedig Istentől elrugaszkodott, tisztátlan s okvetlenül kárhozatra jutó tömegnek, amely oly mélyen áll a zsidó alatt, hogy a nemzsidó ember névre sem méltó, hanem egy fokon áll az oktalan állattal, amiért meg is tagad tőle jóformán minden emberi jogot, akivel szemben nem szeretetet hirdet, hanem idegenkedést és gyűlöletet szít, sőt elvesztését, kiirtását hirdeti; ha meggondoljuk továbbá, hogy a zsidó jogos örökségéből állandóan kidobottnak tekinti magát, szétszórva a föld népei közé, azoktól megvetve, elnyomva s üldöztetve; ha meggondoljuk, hogy megváltó Messiása utáni várakozása oly sokáig teljesületlen maradt, s hogy hite szerint a Messiás megérkezését éppen az elhatalmasodott kereszténység késlelteti s szabályozza stb. stb., nem csoda, hogy akadtak s akadnak a rideg, exkluzív és a szívtelen talmudizmus alapján álló szűkkeblű és elfogult ortodox zsidók, akikben az izzó gyűlölet és vallási fanatizmus fellobban, s arra ösztönzi, hogy buzgón imádkozzanak Istenhez, váltsa meg népét, büntesse és pusztítsa ki az istentelen (keresztények és pogányok) seregeit... Az ilyen hangulatban pedig fanatikusoknál könnyen kifejeződhettek olyan nézetek, hogy az istentelen keresztények meggyilkolása nem is bűn, hanem Istennek tetsző áldozat, s ha meg volt még a babonára való hajlam is, akkor különösen bizonyos misztikus képzetek hatása alatt megélhette még a vérgyilkosság fattyúhajtását is.
Ámde, ha megengednők is, hogy mindez alkalmas lehetett, vagy lehetne arra, hogy egyes kereszténygyűlölő, tudatlan s babonára hajló zsidókat fanatizáljon, s felébressze bennük a vérgyilkosság gondolatát: e förtelem még sem írható a Talmud, vagy a rabbinikus irodalom rovására, mert ennek voltaképpen az illető eltévelyedett zsidó tudatlansága és babonás fanatizmusa volna az oka. [58]

Az összes pápai bullák határozottan a vérvád ellen nyilatkoztak és minden esetben a legmagasabb keresztény egyházi tekintély részéről védték meg a zsidókat. Viszont tény az is, hogy a középkor végén 1760-ban egy zsidó szekta, - a frankisták -, mely rohamosan terjedt Lengyelország és Besszarábia zsidósága között, hirdette meg a talmudista rabbikkal szemben a rituális gyilkosság vádját. A frankisták, - Frank Jakab zsidó szektáriánus vezér követői - III. Ágoston lengyel király engedélyével bizonyítani akarták a talmudista rabbikkal szemben, hogy a talmudista zsidóknál szokásban van a keresztény vér használata. 1759. július 16-án a lembergi katedrálisban kezdődött meg a disputa, Mikulski kanokok, apostoli adminisztrátor ellenőrzése alatt. A frankisták közül csak tíz rabbi jelent meg, a talmudisták közül pedig mintegy 40.
Hogy milyen alacsony fokon állott ezeknek a rabbiknak a műveltsége - írja Huber Lipót - mutatja az is, hogy az ország nyelvén nem tudtak beszélni... Tudatlanságuk még azt a szemrehányást sem volt képes visszautasítani, hogy a Talmud követeli a keresztény vér használatát.

A minden antiszemitizmustól mentes nagy magyar teológus és hebrológus, aki bátran kiállt a zsidóság védelmében, tulajdonképpen rátapintott a tiszaeszlári ügy elevenjére is.
A zsidóság szent könyveiben valóban sehol sem fedezhető fel a vérvád. Az Újszövetségben sem lehet nyomát találni a kereszténység szektainak, az ördögűzőknek, flagellánsoknak, vagy azoknak a szerzeteseknek, akik befalazták Ubrik Borbálát. A kereszténység azonban soha sem tagadta, hogy ilyen szekták voltak és vannak minden felekezeten belül. Ezért feltehető, hogy a zsidó valláson - különösképpen a chasszidim szektán - belül akadhattak Scharf Józsefszerű fanatikusok.
Mert nézzük csak, milyen sötét, embertelen babonák éltek azon a chasszidim szektán belül, amelyből a Tiszaeszlárra átszivárgott sakterjelölt, Scharf József is tartozott.

A chasszidizmus három fő elve a vak hit és föltétlen engedelmesség a caddik (csodarabbi) iránt, az Istennel való egyesülés és a bátorság. A chasszideusnak minden tudomány, mint hiú és haszontalan s mint egyenesen a lelke üdvére káros, meg van tiltva. Tehát bűn s a lélek bemocskolása a gójok világi ismereteinek elsajátítása, sőt olyan könyvek olvasása is, amelyek nem héber betűkkel vannak írva.
A chasszidizmus a modern totalizmus példája is előfutárja. A caddik feltétlenül uralkodik híveinek minden gondolatán, érzelmén, szándékán. Megbocsáthatja minden ember bűnét, mert ő az Isten helyettese. A chasszideus meg van győződve róla, hogy amilyen arányban kényelmet szerez a caddiknak, olyan arányban teszi magát kedvessé Isten előtt. A caddik a legfelsőbb folyamodású bíró is, sőt törvény és jog felett álló úr.

Szörnyű babonák nőnek ebben a chasszidim környezetben. Aki a caddik után hátramaradt inget felhúzza magára, annak megbocsáttatik az elkövetett gyilkosság bűne. Aki a nadrágját viseli, megtisztult az elkövetett vérfertőzés bűnétől. A caddik sapkája óv a kevélység ellen, tefilinje a szemérmetlenség ellen.
Az Istennel való egyesülést nem lehet nyomott hangulatban elérni. Ezért a chasszideus kötelessége magát szeszesitalok élvezetével is felbátorítani. A chasszideus bátor, tehát dacolhat mindennel, ami a caddik, a csodarabbi akaratával ellenkezik.

A legirtózatosabb babonaság, tudatlanság virágzik a chasszidim szektában. A zsidó Jost Izsák (1860) nyíltan megállapítja, hogy vastag babona, tudatlanság, társadalom iránti közömbösség, civódás, felekezetükhöz nem tartozók iránti gyűlölség, bosszúvágy, lustaság és hivalkodás, a külsőnek teljes elhanyagolása, iszákosság és érzékiség jellemzi e rajongókat; ami pedig a caddikokat illeti, azok egyrészt önző haszonlesésük következtében, másrészt tudomány és műveltséghiányuk miatt képtelenek alattvalóikat süllyedő állapotukból kiemelni.

Mindezek után - írja Huber Lipót könyvének 347. oldalán, - a katolikus Bonaventura Mayer, múlt századbeli orientalista és a zsidóságnak különben jóindulatú ismertetője, a chasszideus zsidóságot az emberiség legtudatlanabb, legműveletlenebb, legbabonásabb és legdurvább osztályaihoz tartozónak mondja, akik 'az Istenség' iránti kötelességeiket a legpontosabban teljesítik ugyan, de embertársaik iránti kötelességeikkel nem sokat törodnek, mert olyan dolgokat engednek meg maguknak, melyekből kitűnik, hogy a lelkiismeretességet csak nagyon alárendelt kérdésnek tekintik, mert hazudnak, lopnak, csalnak, sőt minden lelkiismeretfurdalás nélkül gyilkolnak is és emellett több helyütt rabjai az iszákosság is.

Azonban a magyar nyomozati és bírói eljárásban egy szóban, utalásban sem lehet felfedezni, hogy a keresztény kultúrállam bármely legkisebb hivatalnoka, vagy újságírója, hitelt adott volna a vérvádnak. Az egyes ember, Scharf József egyéni bűnével szemben azonban a zsidóság kollektíven állt a sakterek védelmére. Politikai erőpróbára használta fel a szerencsétlen esetet és ebben az erőpróbában a keresztény jogállam alulmaradt, mert akkor már idegen gyarmat volt.

Szávay Gyula a lelkes liberális és zsidóbarát költő a tiszaeszlári napokban megrázó szavakkal fejezte ki a magyarság megrendülését:

Miért az általános síkraszállás,
Mikor nincs általános támadás?
Ha egy ember feljajdul népetektől,
Őt megbosszulni mért jön annyi más?
Vigyázzatok, mert egyszer összehozza
A más tábort is szenvedélye majd,
Tudhatjátok, hogy az megsemmisíthet,
S ti győzelmet nem bírtok venni rajt!
Min függtök össze ti a sakterekkel?
Sorsuk oly módon miért érdekel?
Talán a bűnöst, ha zsidó, ezentúl
Miattatok már büntetni se kell?
Azért van a vallási türelem,
hogy Gazoknak rajta kibúvó legyen,
Hogy saját arcát azzal eltakarva
Arcunkba másszék egy-egy szemtelen?

Úgyszólván egyik napról a másikra szorította el a magyarság lélegzetét annak a zsidóságnak szörnyű szolidaritása, amelyet alig másfél évtized előtt emelt ki jóindulatú leereszkedéssel a jogtalanságból. És amikor megpróbálta lezárni ezt a lidércnyomást, magyar mivoltában szembe találja magát a magyar kormánnyal és a magyar karhatalommal. Tiszaeszlár óta szabad az út a zsidó hatalmi törekvések számára írja a magyar újságírás nagy mártírja.
Csaknem egy évi vizsgálat, izgalom, országos felháborodás és terrorisztikus sajtóhadjárat után 1883-ban az egész világsajtó jelenlétében kezdődött meg a főtárgyalás a nyíregyházi vármegyeháza közgyűlési termében, Korniss Ferenc törvényszéki tanácselnök vezetése alatt.

Korniss Ferenc a független magyar bíró örökre ideálisnak mondható típusa volt és maradt. Megvesztegethetetlen úr, aki 4000 hold földdel, tehát valóban teljes függetlenséggel rendelkezett. Világlapok - többek között a New York Times tudósítása szerint is - olyan pártatlansággal, nagyvonalúsággal vezette a tárgyalást, hogy egész Európa és az Egyesült Államok csodálattal adózott Korniss Ferencnek.

Korniss a vérvádtól, az állítólagos rituális gyilkosságról még csak kérdéseket sem engedett feltenni. Ő egyszerűen a gyilkosokat kereste, a gyilkosság tényét akarta megállapítani. És tanúk vallomásából, közvetett és közvetlen bizonyítékok sorozatából magának a gyilkosságnak ténye bizonyítva volt.
1833 augusztusának elején a tiszaeszlári sakterek ügye ítélet előtt állott. Ekkor történt, hogy a Nyíregyházától néhány kilométerre levő téglási Dégenfeld kastély ura, gróf Dégenfeld József barátságos vacsorára invitálta a nyíregyházi törvényszék elnökét. Korniss Ferenc gyanútlanul kocsikázott ki a régi baráthoz. S akkor, a téglási Dégenfeld kastélyban szembe találta magát egy váratlan vendéggel: gróf Tisza Kálmánnal, a liberális Magyarország példátlan hatalmú miniszterelnökével.
A vendégek vacsorához ültek. A szobalányok felhordták az ételeket, s Tisza Kálmán csak úgy a vacsora végén kérdezte meg:
- Nos, Elnök úr, mit gondol: bűnösök az eszlári sakterek? Korniss Ferenc gondolkodás nélkül felelte:
- Meggyőződésem szerint: - bűnösök!
- És mi a véleménye a két szavazó bírónak? - kérdezte a miniszterelnök.
- Az egyik szavazóbíró ugyanazt mondja, mint én: bűnösök! A másik még ingadozik! - hangzott Korniss Ferenc válasza.
És akkor - Istóczy Győző feljegyzései szerint - Tisza Kálmán azt mondotta Korniss Ferencnek:
- Nézze, Elnök úr! Holnap, holnapután, vagy bármikor, Ön kihirdetheti a halálos ítéletet az eszlári sakterek fölött. Én nem akarom befolyásolni Önt. Csak annyit adok tudomására, hogy a bécsi Rotschild bárók Őfelségével is közölték: amennyiben a nyíregyházi ítélet elítélő lesz, akkor nem csinálják meg a 60 millió forintos rente-konverziót. Ez esetben a monarchia, de mindenesetre Magyarország csődbe megy. A forint elértéktelenedik. A nemzetiségek fellázadnak. Akarja ezt a felelősséget vállalni Elnök úr?

Korniss Ferenc az a magyar volt, aki szentül hitte: fiat justicia, pereat mundus (Legyen igazság és vesszen a világ). És ott a téglási kastélyban megrendült. Salus rei publicae? Az állam üdve?
Pár nap múlva a nyíregyházi törvényszék elnöki székéből kihirdette a sakterek fölött a felmentő ítéletet. A koronatanút, az akkor már 15 éves Scharf Móricot nem eskették meg, az ingadozó szavazóbírót az ítélethirdetés előtt leváltották.

És Korniss Ferencnek ez volt az utolsó ítélete. Soha többé nem ült bírói székbe. Soha többé nem hirdetett ítéletet sem gyatra tyúktolvaj, sem komoly bűnöző fölött.

A szentistváni magyar állam és a magyar jogszolgáltatás alatt ekkor rendült meg a föld. Bármi is volt, vagy tett légyen Tiszaeszlár, a szentistváni magyar birodalom akkor bukott el belülről, amidőn a rentekonverzióért magára hagyott egy árva kis magyar libapásztorlányt: Solymosi Esztert. Akkor halt meg a liberális Magyarország, midőn nem azt mondta: fiat justicia! (Legyen igazság), hanem midőn azt hitte, hogy a salus rei publicae, az államérdek a végső és legnagyobb megoldást jelenti.

Megöltek egy kis libapásztort,
Égre kiált a régi vád,
Úgy ölték meg Solymosi Esztert,
Mint egy tokos, pihés libát!

- írta ötven évvel később Erdélyi József, akit ezért két heti fogházra ítélt a budapesti törvényszék, felekezeti izgatás miatt. Rónai Mihály András a jelenlegi bolseviki rendszer élírója pedig örök időre kiutasította az irodalomból!

Ezt a tokos, pihés magyar szüzet magára hagyta a liberális, alkuvó Magyarország. Mint talán Jeanne d'Arc, a francia felszabadulás hősnője, úgy Solymosi Eszter, aki épp úgy 14 éves volt, mint Jeanne d'Arc, - a magyar szabadság legszebb, legnemesebb szimbóluma.

Mert hiszen, midőn őt és az ő igazságát magára hagyta a Tisza Kálmáni liberális és úri Magyarország, akkor kezdődött meg a magyar tragédia, az egekig csapó országhódítás. Az út Tiszaeszlártól egyenesen vitt Samuelly Tibor kalocsai, bajai kivégzőoszlopához. A bolsevista hóhérok most már a leninizmus és az átvett hatalom gőgjével mondták, hogy a gyilkolás, a terror: salus rei publicae! Az ország akkor halt meg, amikor megölték benne a jogot, a keresztényi igazságszolgáltatást, amikor Solymosi Eszter emberi jogát eladták Rotschildnak, Sztálinnak, Samuellynek, vagy Rákosi Mátyásnak.

1883-ban történt meg először, hogy a tüntető magyar munkásság és a pesti polgárság ellen a Scharf Móricok érdekében rendelték szuronyrohamra a magyar honvédeket. 1883-ban, a tiszaeszlári ítélet után indultak útra a Cunard Line és a Norddeutsche Lloyd kivándorló hajói, hogy két-három millió magyart vigyenek Amerikába. Magyarokat, akik a tiszaeszlári ítélet után döbbentek rá, hogy nincs joguk, nincs igazságuk saját hazájukban.
Ezért így maradt mindörökké Solymosi Eszter, a kis tiszaeszlári proletárlány a mi új Magyarországunk szimbóluma. Ő a mi Jeanne d'Arcunk, s ha a magára hagyott, elárvult magyar vérre, a szűz kislány életáldozatára gondolunk, akkor újra halljuk - a Töreky-féle tárgyalóteremből, vagy a vasfüggöny mögül Erdélyi József halhatatlan sorait:

Beh piros vagy Solymosi Eszter vére,
Beh meleg!
Hajnalt festek a magyar égre
És felkelő napot veled,
Hogy ne hulljon hiába vérünk
S emléked árva hajadon
Solymosi Eszter árva népét
Ébressze bátran, szabadon.

Zsidó vérvád

Médiaterror

Médiaterror

IGEN, katolikus ifjúsági folyóirat LETILTOTT CIKKE

Nincsen könnyű helyzetben e sorok írója, amikor olyan „parázs” vita tanulságait kell összefoglalnia, mint amilyen az IGEN előző négy számában az első római keresztényüldözés okai kapcsán bontakozott ki. A szerkesztőnek nem sikerült vitára ösztönöznie a felkért hozzászólókat: sem pro, sem kontra nem nyilatkoztak. Hogy miért nem, annak vizsgálata nem tartozik a jelenlegi teológiai eszmefuttatás körébe. Minthogy azonban ezt a személyes hozzáállást egy általános és intézményesült egyházi feltételrendszer határozta meg, mégis éles fényt vet egy olyan problematikára, amely talán minden egyes teológiai részletkérdésnél életbevágóbb az egyház számára: az egyház – olyan rendkívül marginális kérdésektől eltekintve, mint például a bioetika – nem vállalja a kor uralkodó eszméivel való konfrontációt.

Akik aláírták a társadalmi szerződést, azokra nézve a játékszabályok betartása a jelenlegi liberális demokráciában éppoly szigorúan kötelező, mint amennyire annak idején a bolsevik rendszerben volt. Az is jól látható, hogy az Európai Közösség országainak mozgási szabadsága jottányival sem nagyobb (lásd Ausztria), mint amilyen a szocialista táborhoz tartozó országok mozgási szabadsága volt (lásd Jugoszlávia). Aki csak egy fokkal is más, mint a többi, arra kérlelhetetlenül lesújt a liberális tolerancia ökle.

Lehetetlen nem látni ugyanis, hogy a liberális demokrácia egyházellenessége jottányival sem csekélyebb, mint amilyen a létezett szocializmusé volt – hiszen mindkét eszmei-társadalmi-politikai felfogás ugyanarra a gyökérre vezethető vissza: a felvilágosodásra, amelynek éles szembenállása mindazzal, amit egy keresztény ember számára a világosság szó jelenthet és jelentenie kell, többé-kevésbé közismert. A kettő közötti különbség pusztán annyi, hogy míg a szocialista totalitarizmus egyházellenessége formális és intézményes volt, addig a liberális totalitarizmusé funkcionális és strukturális. Más megközelítésből: míg az előbbi az egyház létének felszámolására törekedett, addig az utóbbi az egyház denaturálására és diszkvalifikálására törekszik – vagyis meg akarja fosztani az egyházat eredeti természetétől, lényegi önazonosságát biztosító sajátosságaitól, miközben semmi kifogása sincs egy olyan egyház prosperálása ellen, amely már csupán látszatra azonos önmagával. Amit ma élünk – mondja Ratzinger bíboros –, talán nem a legnagyobb kihívás a történelem kezdete óta, de a gyökerekig hat. Hiába hangzik el manapság oly sokszor a minőség szó, korunk – mint ahogy azt René Guénon megfogalmazta – a mennyiség uralmának kora, és alapvetően mennyiségi természetű prosperitását maga az egyház is minőségének kiárusításából fedezi. Annak érdekében, hogy kezében maradjanak azok az eszközök, amelyek révén befolyást gyakorolhat a társadalomra, betagozódik az establishmentbe, s ugyanakkor betagozódásának arányában mindinkább elveszíti létének értelmét: alternatívát kínálni a földhözragadtságában is valami másra sóvárgó modern ember számára.

Az egyház alkalmazkodásra épült együttélése egy olyan társadalmi-politikai-gazdasági-kulturális struktúrával, amely a történelem folyamán soha nem látott mértékben szakította el magát az isteni princípiumoktól, szükségképpen oda fog vezetni, hogy ez a szolgai megfelelni akarás fokozatosan kilúgozza belőle mindazt, ami létének értelmet adhat a világban. És különösen akkor van ennek nagy veszélye, ha valójában nem is szabad alkalmazkodásról van szó: mert önáltatás alkalmazkodásnak (aggiornamento) nevezni azt, ami valójában folyamatos hátrálás. Aki folyamatos defenzívában van, az nem alkalmazkodik, hanem legfeljebb menteni igyekszik magát, és ráadásul az egyház esetében ezt az a hamis reménykedés hatja át, hogy a sok vesztett csata és részleges kapituláció a háború megnyerésébe torkollhat. Pedig az alkalmazkodásnak is vannak elfogadható formái. Martin Lings az ilyen kívánatos alkalmazkodás példájaként az orvostudományt említi, amely úgy alkalmazkodik az adott korszakhoz, hogy a megjelenő új betegségek ellen új ellenszérumokat fejleszt ki. László András az adekvát alkalmazkodás mintájának ugyanakkor az akklimatizálódást tekinti: a modern világhoz alkalmazkodni kell, hogy erői ne őröljék fel az embert – de nem a modern világhoz való simulás és hasonulás értelmében, hanem egyfajta akklimatizációként: mert aki akklimatizálódik, az nem szolgálja a klímát, hanem ellenáll a klímának. Az utóbbi félszáz éves folyamatos hátrálás oda vezetett, hogy az egyház jobb viszonyban van tegnapi ellenségeivel, mint tegnapi önmagával, hiszen radikálisabban utasítja el önmaga száz évvel ezelőtti felfogását, mint azokat a nézeteket, amelyekkel akkoriban szembeszállt. S ami mindebben a legszomorúbb: nem ellenségei változtak! Mindez világosan jelzi, hogy az egyház immunrendszerének folyamatos gyengülése immár kritikus fokot ért el, éspedig mindenekelőtt azért, mert nem képes felismerni és azonosítani azokat az eszméket, amelyek vesztére törnek, s amelyekre nagyon is illik az Emberfia megállapítása: Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok.

Ilyen körülmények között az egyház kétezer éves fennállásáról beszélni s ezt a Szentlélek kegyelmének tekinteni roppant félrevezető, különösen akkor, ha arra gondolunk, hogy immár több mint fél évszázada két évezredes történelmének nagy részét, valamint annak értékeit és vívmányait saját tévedési és botlási sorozataként kezeli. Vajon a Szentlélek kegyelme arra nem terjedt ki, hogy az egyház puszta meglétének biztosításán túl arra is gondot viseljen, ami e meglét tartalmát adta?

A vita alapjául szolgáló tanulmány, a Néró-féle keresztényüldözés hátterét vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy ennek elvi forgatókönyve gyakorlatilag megegyezett az Emberfia ellen irányuló koncepciós per elvi forgatókönyvével csakúgy, mint az Apostolok Cselekedeteiben leírt keresztényellenes megnyilvánulásokéval. Eszerint a korabeli zsidóságnak az a része, amely szembefordult a kereszténységgel mint belőle kivált és vele rivalizáló eretnekséggel, keresztényellenes törekvéseit saját eszközök hiányában a római hatóságokkal, illetve a keresztények ellen manipulált pogány csőcselékkel kiviteleztette. Az alaptanulmány megjelenése és a vita időpontja azonban szerencsétlen módon éppen egybeesett az egyháznak a kereszténység történelmi bűnei miatti bocsánatkérési sorozatával. Azonban Az első római keresztényüldözésből világosan kiderül, hogy bűnöket nemcsak a keresztények követtek el mások – respektíve a zsidóság – ellen, hanem ugyanez fordítva is megtörtént. S noha magasabb egyházpolitikai szempontból ezt a kérdést felvetni éppen ebben az időszakban sem időszerű, sem szerencsés nem volt, jómagam mégis úgy gondolom, hogy éppen akkor, amikor mindenhonnan csak az egyház történelmi bűneiről hallani, és az egyház történelmi megalázkodása vélt vagy valós történelmi bűnei miatt soha nem tapasztalt méreteket öltött, nagyon is időszerű volt egy egyháztörténeti tanulmány keretében valakinek konkrétan rámutatni arra, hogy nemcsak az egyház fiai követtek el bűnöket mások ellen, hanem az egyház ellen is követtek el bűnöket, s ezekből a kora keresztény idők zsidósága is kivette a részét. E sorok írója a kereszténység nevében nem várná el azt a zsidóságtól, hogy különféle, ellene elkövetett bűneiért – alapítójának, a názáreti Jézusnak a kivégeztetésétől kezdve – bocsánatot kérjen, hanem mindössze annyit várna el, hogy a zsidóság ne csak konstatálja a keresztény bocsánatkéréseket, hanem végre bocsásson is meg, kinyilvánítva, hogy több bocsánatkérésre immár nem tart igényt, s ennek megfelelően hagyjon fel a kereszténység ellene elkövetett történelmi bűneinek folytonos felhánytorgatásától.

Czakó Gábor Az elvetett kő című hozzászólása az eredeti tanulmány egyik hiányosságára hívja fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy kimaradt belőle a korabeli zsidó keresztényellenesség okának feltárása. Éppen ezért írásában Czakó Gábor maga kísérli meg ennek körvonalazását. Gondolatmenete a következőképpen foglalható össze: ha a zsidóság képviselői elfogadták volna a názáreti Jézust messiásként, akkor egyrészt fel kellett volna adniuk vallásuk számos lényegi specifikumát (a zsidó vallásnak alapvetően át kellett volna alakulnia, sőt bele kellett volna olvadnia a kereszténységbe, magának a zsidó népnek pedig le kellett volna mondania arról, hogy magát Isten választott népének tekintse, s így az egész judaizmus okafogyottá vált volna); másrészt a zsidóság politikai és vallási vezetőinek el kellett volna viselniük pozíciójuk megingását, a tanulatlan apostolok elsőségét önmaguk felett, valamint személyes felelősségüket tévedésükben és bűnükben: a Messiás fel nem ismerésében és kivégeztetésében – ami egzisztenciális és erkölcsi megsemmisülésüket jelentette volna. S mivel mindezeket magától értetődően nem vállalták, csupán egy út maradt számukra: a galileai rabbi messiási voltának tagadása.

Kétségbe vonni ennek az érvelésnek a részleges és feltételes jogosultságát aligha lehetne, hiszen egy messiás – illetve egy vallásalapító vagy vallásmegújító – ellen minden intézményesült vallás kézzel lábbal tiltakozik: egyetlen betokosodott vallási-egyházi nómenklatúra sem kedveli, ha egy égből pottyant messiás vagy vallásreformer váratlan helyzetek elé állítja és bejáratott intézményi formáit relativizálja (lásd Dosztojevszkij poémáját A nagy inkvizitorról). Ráadásul – mint ahogy maga az Emberfia is megállapítja – Izraelben szinte tradíció volt a próféták kivégzése... Mindazonáltal ami a zsidó vallás esetleges kényszerű krisztianizálódását illeti, ezzel kapcsolatban nem szabad megfeledkezni arról, hogy mai képünk a kereszténységről egészen más, mint amilyen az egyház első évtizedének kereszténysége volt (maga Czakó Gábor írja, hogy az apostolok hitbuzgó zsidók voltak), és a két vallás egymástól való eltávolodása csak fokozatosan ment végbe. Így Jézus elfogadásával a zsidó vallási vezetők az egyház születése pillanatában korántsem kényszerültek volna olyan súlyos doktrinális áldozatokra, mint Czakó Gábor mondja, és a zsidó népnek sem kellett volna feladnia privilegizált helyzetébe vetett hitét. Továbbá nem elégséges pusztán az első húsvét utáni helyzetet vizsgálni – mint ahogy Czakó Gábor teszi –, hiszen akik ekkor nem voltak hajlandók elismerni a názáreti Jézus messiási voltát, azok már az Emberfia életében meghozták a maguk elutasító döntését: a galileai rabbi felforgató álmessiás, és az első pünkösdöt követően semmi olyan új tényező nem merült fel, amely nézetük megváltoztatására késztethette volna oket. Márpedig egy keresztre feszítés elotti döntésnél a Czakó Gábor által említett érvek egy része még nem volt aktuális.

Végül is Czakó Gábor gondolatmenetének megalapozottsága alapvetően azon múlik, hogy milyen választ adunk a kérdésre: vajon Izrael vallási-politikai vezetői meg voltak-e győződve magukban arról, hogy akit keresztre akarnak feszíttetni, illetve akit már keresztre feszíttettek, az az ő várva várt Messiásuk volt? Mert ha igen, akkor Czakó Gábor érvelése helytálló; ha ellenben nem így gondolták, akkor nem az. Nézetünk szerint az előbbi valószínűsége meglehetősen csekély. Hogy miért, arra az alábbiak vethetnek némi fényt.

Mindenekelött a zsidó keresztényellenesség okának vizsgálatát nem lehet leszűkíteni sem annak a kérdésnek a vizsgálatára, hogy a zsidóság miért nem fogadta el Jézust messiásaként (történelmi leszűkítés), sem pedig annak a kérdésnek a vizsgálatára, hogy miért utasította vissza a kereszténység elfogadását a messiási kor vallásaként (intenzitásbeli leszűkítés). A kérdés az, hogy mi motiválhatta és táplálhatta azt a rosszindulatot, amely a kereszténység fizikai megsemmisítésére tört. A kereszténység sikeres volt, feltűnően sikeres. Sorra csábította el a zsidó vallás nagy gonddal becserkészett istenfélőit és prozelitáit, olyannyira, hogy számbelileg néhány évtized alatt elérte a zsidó valláshoz tartozók létszámát, és a Milánói ediktummal (313) tulajdonképpen beteljesítette azt, ami a zsidó messianisztikus remények maximuma volt: az akkor szinte az egész világot jelentő Római Birodalmat is sikerült – szó szerint! – térdre kényszerítenie. A zsidó messianisztikus váradalom legtitkosabb reményei is beteljesedtek – csakhogy ennek a megvalósuló messianizmusnak az alanya nem a zsidóság mint etnikai kategória lett, hanem egy zsidó eredetű, ám interetnikus vallás: a kereszténység. A zsidó messiási remények – egészen a fél világ feletti politikai hatalomátvételig elmenően – beteljesedtek, ám bizonyos értelemben épp a zsidóság rovására: a zsidóság ugyanis egy idegen messianizmussal találta magát szemben, amelynek gyökerei azonban saját messianizmusába nyúltak vissza. S ez fölöttébb botrányos. Ennek fényében valójában Krisztus – mint ennek a messiási kiteljesedésnek az Origója – ortodox zsidó részről nem tekinthető a számtalan álmessiás egyikének, hiszen az álmessiásokat éppen hosszútávú eredménytelenségük jellemzi (vö. ApCsel 5,38k); de messiásnak sem tekinthető, mert a messiási ígéretek kivétel nélkül mind a zsidó népre vonatkoznak (hiszen a zsidó messianizmusnak éppen ez a tengelye) – márpedig a keresztény messianizmusból legfőképpen ez maradt ki. Ilyen módon a zsidóság számára Krisztus nem egyszerűen ál-, hanem szükségképpen ellenmessiás, antikrisztus, a kereszténység pedig tulajdonképpen antikrisztianizmus (keresztényellenesség) vagy inkább kontrakrisztianizmus (ellenkereszténység) – vagyis pontos ellenképe annak a messianizmusnak, amelyet a zsidóság remélt. Természetesen a keresztény messianizmus az apostoli korban még messze volt kiteljesedésétől, ám a kereszténység gyors növekedése már a beteljesedett messianizmus felé mutatott.

A zsidóság keresztényellenességének a keresztény messianizmus e formális sikerei mellett azonban egyéb, tartalmi jellegű okai is voltak. A két messianizmus valójában homlokegyenest ellentétes eszmékre épült: míg ugyanis a zsidó messianizmus partikuláris és materiális, addig a keresztény messianizmus univerzális és spirituális. Mit jelentenek ezek a fogalmak? A zsidó messianizmus partikuláris jellegét már érintettük: nem egyéb ez, mint e messianizmus par excellence etnonacionális volta. E messianizmus egyetlen, végső és abszolút vonatkoztatási pontja maga a zsidó nép, hiszen az összes ígéret e népnek mint Isten választott népének szól. Ezzel szemben a keresztény messianizmus igen hamar feladta etnonacionális kötődését, és univerzalizálta önmagát (gör. ekklészia katholiké). Szűkös kereteit a zsidó messianizmus is tágítani akarta, de nem az egyetemesség irányába való nyitottság értelmében (amelynek feltétele az abszolút etnikus vonatkoztatási pont feladása lett volna), hanem partikularitásának hipertrofizálása által. Ez röviden annyit jelent, hogy ha az a messiási birodalom, amit a kereszténység iszonyatos véráldozatok árán vívott ki, az ortodox zsidó messianizmus alapelvei szerint jött volna létre, akkor valamiképpen az izajási prófécia valósult volna meg: a nemzetek tejét szívod majd, és a királyok gazdagsága táplál (60,16).

Ez a gondolat közvetlenül átvezet a zsidó messianizmus materiális jellegének kérdéséhez: ez pedig abban áll, hogy ha a zsidóság tartja magát az Istenével kötött szövetségben vállalt normákhoz, ennek fejében a messiási korban – ami egyszersmind egyfajta messiási birodalom is lesz – materiális természetű ellenszolgáltatásokra számíthat. A spiritualitás, vagy inkább egyfajta – erősen etnocentrikus – erkölcsiség materiális prosperitáshoz vezet, s ez éppúgy megnyilvánul politikailag, mint gazdaságilag. A messianizmusnak ez a materiális oldala az eredeti kereszténységtől teljes mértékben idegen volt, de nem feledkezhetünk meg itt arról, hogy újkori profanizálódásának arányában – különösen a protestantizmusban, majd a neoprotestantizmus különféle változataiban – ez a szemlélet a kereszténységen belül is megjelent (gyarmatosítások, a protestáns etika és a kapitalizmus összefüggései).

Az ortodox zsidó gondolkozás számára aligha lehet döntőbb bizonyítéka annak, hogy nem a názáreti Jézus volt a várva várt messiás, mint az, hogy egyáltalán kivégezték. Hogy nyomorult gazfickóként pusztult el az, akinek az lett volna a hivatása, hogy a zsidó nép messiási dicsőségét saját személyében reprezentálja. És a kereszténység, illetve a zsidóság felfogása közötti különbség éppen itt domborodik ki a legtisztábban: ahogy az Emberfia saját meggyilkoltatásának vállalására úgy tekintett, mint messiási küldetése beteljesedésének előfeltételére (Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?), úgy ortodox zsidó ellenfelei a názáreti Jézus megfeszítését annak biztos jeleként értékelték, hogy nem ő a dicsőséges Messiás. Vagyis ahogy a zsidók számára Jézus kivégzése jele volt annak, hogy nem ő a Krisztus, úgy Jézus számára feltétele volt annak, hogy ő lehessen a Krisztus.

A zsidóság kezdettől fogva meglévő, semmiféle eszköztől vissza nem riadó keresztényellenességének végső oka éppen az volt, hogy amire a zsidóság törekedett, az a kereszténységnek sikerült, méghozzá egy olyan messianizmus által, amely jellegét tekintve alapjában különbözött az eredeti zsidó messianizmustól. Éppen ezért ez a messianizmus ortodox zsidó szempontból antikrisztusi messianizmusnak minosült. A két messianizmus közötti választóvonal a názáreti mester személyének értékelése: vagy Krisztus volt – vagy Antikrisztus. Tertium non datur.

Julius Streicher

Julius Streicher



"Aki a zsidóval harcol, az ördöggel harcol" - Julius Streicher, a Der Stürmer főszerkesztője.

Julius Streicher vértanúsága - HUNNIA 112. szám Julius Streicher
Purim 1946-ban

A HUNNIA már jó ideje foglalkozik a zsidó rituális gyilkosságokról készült művek ismertetésével. A legutolsó támadás az igazságot feltárók ellen Gadó György főkomisszár, a magyarellenesség hazai zászlóvivője részéről indult meg, amikor a „Szabadság” nevű kommunista zugsajtónak idei, március 27-i számában fenyegetőleg bejelentette a Mazsihisz nevű nyelvtörő szervezet részéről „megindítandó lépéseket”. Gadó, a „Tahó-hangadó” néven a magyar köz tudatba került be örök vesztesként; az „örökké üldözöttek” faji öntudatát subickoló, befogadó „hazája” ellen lázító, gyűlölet-hisztériát keltő „politikusként”.
Az ominózus „Szabadság” nevű újságban fellelt írása megint bumerágként fog Gadónk kobakján landolni: már annyi ügyben vesztett, hogy az ínyencségekre nyáladzó „szabad” sajtó is rezignáltan veszi tudomásul nevének újbóli felbukkanását.
Ettől eltekintve Gadónk igencsak belekeveredhet egy olyan „zsidózási” ügybe, amellyel nemcsak hogy saját magának, de fajtájának is újabb veszteségeket okozhat. A zsidó rituális gyilkosságokkal kapcsolatban ugyanis az Egyesült Államokban is igen széleskörű publikáció akad, az érdeklődők számára szabadon vásárolhatóan, elérhetően mindenki számára. A TRUTH AT LAST kiadásában jelent meg tavaly egy gyűjtemény a zsidók elleni vérvádakról. Javarészben a Vatikán feljegyzései, megsárgult leírások, korabeli levelezések alapján és az Európa-szerte a különböző templomok falain domborművekként megörökített „kis mártírok” jelzik, hogy ezek a „rémtörténetek” igenis komolyak és megtörténtek. Azon az alapon, hogy „nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél”, a kiadó, dr. E.R. Fields, újból ezek után a bűntettek után indult, abból a kiindulásból, hogy fél évszázada a nürnbergi vésztörvényszék bestiálisan halálra kínoztatta Julius Streichert, akire pedig semmilyen „háborús bűnt”, vagy hasonló légből kapott mendemondát nem tudtak rábizonyítani! Streicher bűne talán sokkal „nagyobb” volt, mint azoké, akiket a „haláltáborokkal” kapcsolatos paranoiák alapján fogtak perbe, kínoztak nyomorékká, vagy vertek halálra. Az ő bűne a zsidóság kritizálása és a zsidó Talmud, valamint a Tóra tanulmányozása volt, amiért maga a Talmud kiált tolvajt: „Az a nem-zsidó (goyim), aki a talmudot tanulmányozza, halállal büntettessék...” Streicher tehát kimerítette a „bűntett elkövetésének” tényét és a talmudi vérbíróság koholt vádak alapján kivégeztette.
„Ez nem más, mint Purim-ünnep 1946-ban...!” Ezek voltak utolsó szavai a bitófa alatt.
Streichert borzalmasan megkínozták, emberi mivoltában megalázták. 1946 június 16-án egy aláírásával hitelesített nyilatkozatot adott ki, amelyet megkínoztatása elleni tiltakozásul juttatott el a zsidókból álló nürnbergi vérbíróságnak. A hivatalos okiratok közül később az ilyeneket eltüntették, meghamisították, különösen azok után, hogy az amerikai hadsereg számos magas rangú tisztje elégedetlenségének adott hangot a túszok bánásmódját illetően. (Köztudott, hogy Patton tábornokot is azért érte „autóbaleset”, mert hivatalos meghallgatást eszközölt ki az amerikai Kongresszus előtt. Útban Washington felé halt meg...) Hogy tehát Nürnbergben hogyan kínozták, az már valószínűleg örök homályba vész. Fent maradt viszont egy másik, korábbi beadványa.
Igen tanulságos ennek tanulmányozása. A kínzások válogatott módszereinek gyomrot kavargató részleteit olvasgatva, az alábbi sorokat csak az erős gyomrúaknak javaslom elolvasásra!
Streicher írásbeli nyilatkozata a következő volt:
„1945 május 22-én a tiroli Waldring városa mellett tartóztatott le az amerikai MP (Military Police = katonai rendőrség), majd Salzburgba a fogdába kerültem.
Másnap, május 23-án Freising-be vittek. A 200 km-es utazás alatt, meglehetős hidegben csak egy katonai pólóban és nadrágban utazhattam, minden más ruhaneműmet kérésem ellenére sem adták vissza. Bilincseimet egyetlen pillanatra sem vették le.
Freisingben egy cellába vittek, ahol sem ülési, sem fekvési lehetőség nem volt. Az ablak be volt falazva és a helyiség hideg volt. Háromnapos ott tartózkodásom alatt (május 23 és 26 között) az alábbi bánásmódban részesültem:
1. Az első nap estéjén két negró katona cellámba lépve azonnal nekem esett és letépte ruházatomat, ingemet darabokra tépte. Alsónadrágban, mezítlábasan kellett a 3 napot eltöltenem a szellőzetlen, hideg, nyirkos cellában. Éjjelre és napközben néhány órára egy koszos katonai zubbonyt hajítottak be. Naponta kétszer-háromszor a negrók bejöttek és elvitték a zubbonyt, majd órák múlva visszahozták vizesen.
2. Naponta kétszer-háromszor megbilincselt kezeimet fejem fölé tartva, háttal a falnak kellett állnom, majd a negrók egyike korbáccsal a nemi szervemet kezdte ostorozni. Amikor az ütések okozta fájdalmak miatt meggörnyedtem, a másik negro bakanccsal heréimbe rúgott. Többször elájultam, ami után fellocsoltak.
3. Legalább tíz alkalommal történt, hogy a negrók bejöttek és komótosan vetkőzni kezdtek. Ilyenkor le kellett térdepelnem és kinyitnom a számat, majd a negrók belevizeltek... Hányni kezdtem, mire a másik negró katona vizet öntött az arcomba. Újra ki kellett tátanom a számat, akkor a másik fekete beleköpött. Több alkalommal megtagadtam, elfordítottam a fejemet, mire nekem rontottak és egy fadarabbal feszítették ki a számat.
4. Amikor megtagadtam, hogy egy ürülékkel szennyezett ágytálból igyak vizet, korbáccsal többször is arcul ütöttek.
5. Minden egyes vizitjénél egy „tábori orvos”, amerikai katonai rendőr egyenruhában, harapófogóval a hajamat, mellszőrzetemet és a szemöldökömet tépdeste.
6. A háromnapos megkínzatásom ideje alatt egyetlen esetben sem kaptam orvosi ellátást vagy segítséget, és csak egyetlen esetben kaptam vizet, akkor is a WC-tartályból. Élelmezésem abból állt, hogy megbüdösödött, oszlásnak indult élelmet kellett ennem egy kartondobozból, amiben bogarak mászkáltak. Megtagadtam ennek a szemétnek az elfogyasztását, mire a földre ráncigáltak és erőszakkal kényszerítettek arra, hogy megcsókoljam a negró katona sáros bakancsát.
7. Kihallgatásaim ideje alatt és utána is, mezítlábasan kellett a javarészben zsidó kihallgatók által földre dobált cigarettavégeket és gyufaszálakat eltaposnom.
Május 26-án Wiesbaden-be hoztak, ahol 5 nap után először vették le bilincseimet. Mindkét csuklóm begyulladt, véraláfutásos volt, mozgatni nem tudtam.

Julius Streicher 1946 június 16.

FUYER TIBOR USA(1998)

„Purim ünnep,1946!” - Streicher vértanúsága

Streicher Nürnbergben akasztófán halt meg, egyedül azért, mert egy olyan újságot adott ki, amely a zsidókat bírálta. Streicher nem volt a német kormány tagja a háború alatt. Streicher nem játszott szerepet a német háborús erőfeszítésekben vagy a koncentrációs táborokban és bűnösségében még egy amerikai ügyész is kételkedett. A hazafi bátran halt meg, noha súlyosan meg is kínozták. Csupán véleményszabadságával élt, tényeket közölt, amiért Amerikában és a legtöbb nyugati országban semmiféle büntetés nem járhat.

Julius Streicher a zsidókérdéssel kapcsolatosan a legismertebb író és tekintély az egész történelem folyamán. Rendkívüli mértékben megrágalmazták a szervezett zsidóság erői. Az 1946. október 16.-án, Nürnbergben felakasztott 11 német vértanú közül egyedül Streicher halt meg kizárólag csak a beszédeiért és írásaiért.

Streichernek az égvilágon semmi köze nem volt a második világháborús német tervekhez vagy hadviseléshez. A háború alatt még a kormány tagja sem volt. Nürnbergi kivégzésének semmi más oka nem volt, mint az, hogy nagyon hatásosan leplezett le a zsidókkal kapcsolatban sok rejtett tényt. Világhírű hetilapja, a Der Stürmer, nyíltan tárgyalta a zsidókérdést, beleértve szerepüket a kommunizmus létrehozásában, a kereszténység elleni összeesküvést, a hatalmas pénzügyi források felhasználását a kormányok felforgatására, és a monopóliumok létrehozását a keresztény tulajdonú kis üzletek tönkretételére. Streicher nagymértékben leleplezte a zsidók hajlandóságát arra, hogy becstelen úton pénzügyi előnyöket szerezzenek a nem-zsidókkal szemben.

Életfogytig tartó harc az Igazságért

Julius Streicher 1885. február 12.én született Augsburg bajor város közelében. Egy vidéki iskolamester kilencedik gyermeke volt. Rajongással szerette az édesanyját, akit később „gyermekkorom erősségének” nevezett.

A zsidókkal kapcsolatos első emléke öt éves korában kezdődött, amikor az édesanyja sírt, mert szövetet rendelt egy zsidó üzletből, és a szövetről kiderült, hogy hitvány minőségű. Az anyja ezt mondta neki: „Ez pontosan jellemző egy zsidóra.” Streicher, akinek a családja buzgó katolikus volt, később beszámolt arról, hogy a falu papja egyszer azt mondta a gyülekezetnek, hogy a zsidók elkeseredetten harcoltak Krisztus ellen, végül keresztre feszítették Õt. Streicher hozzátette: „akkor kezdtem először gyanítani, hogy a zsidóknak különleges természetük van."

Tizenhárom éves korában tanítóképzőbe iratkozott be. 1904 januárjában megkezdte tanítói pályafutását. 1912-ben belépett a Demokrata pártba és részt vett a nürnbergi összejöveteleiken. Tehetséges szónok volt és hamarosan nagyon népszerű lett. Viharos tapsot kapott, bárhol is beszélt.

Egyszer egy banki alkalmazott e szavakkal figyelmeztette Streichert, hogy ne támadja a zsidókat:

"Streicher, hadd adjak Önnek néhány tanácsot. Egy zsidó bankban dolgozom. Megtanultam hallgatni olyankor, amikor a német szívem örömmel beszélne. A zsidók kevesen vannak, de nagy gazdasági és politikai hatalomra tettek szert, és a hatalmuk veszélyes. Ön, drága Streicherem, még fiatal és fölényes, nem finomkodik a szavakkal. De soh’se felejtse, amit mondok Önnek: a zsidóknak nagy hatalmuk van, és ez a hatalom veszélyes, nagyon veszélyes."


Első világháborús hős

Streicher 1913-ban feleségül vette Kunigunde Roth-ot. Első fiúk, Lothar, 1915-ben született. Õ később írt a Der Stürmer-be. A második fiúk, Elmar 1918-ban született.

1914-ben kitört az első világháború, és Streichert a gyalogsághoz sorozták be. Franciaországban harcolt, súlyos küzdelmek tanúja volt. Veszélyes küldetésekre vállalkozott. Egy döntő fontosságú üzenetet közvetített a súlyos, ellenséges tűz ellenére, és ezzel megakadályozott egy ellenséges bekerítést. Ezért a csapatából elsőként kapta meg a Vaskeresztet. Azután kiemelték és az elit Hegyi Gépfegyveres Különítmény tagja lett. Később elfogadták, mint tisztjelöltet. Ez szokatlan volt, mert abban az időben csak az arisztokrata családok leszármazottai lehettek tisztek. Mint főhadnagy bátran harcolt a román és az olasz fronton.

Az 1918-as év novemberi fegyverszünete idején újra visszatért a francia frontra, és szolgálataiért megkapta az áhított első osztályú Vaskeresztet. A hivatalos jellemzés szerint ez az érdemrend „hiteles kitüntetés egy kiváló parancsnoknak, aki bátorságot és állhatatosságot tanúsított az ellenség tüze alatt."

Streicher felfedezi Németország megalázásának okát

A szövetséges katonák 1918-ban megszállták Nürnberget és fenntartották Németország „kiéheztetési blokádját”, hogy így kényszerítsék a versailles-i békeszerződés elfogadására. Ez a „szégyen-szerződés” úgy rendelkezett, hogy a német hadsereg nem állhat 100 000-nél több emberből, a hajóhadát el kell süllyesztenie, billiókat kell fizetnie háborús jóvátétel címén és a legmegalázóbb (és hamis) módon egyet kell értenie azzal, hogy Németország a háború egyedüli okozója.

A Weimari Köztársaság katasztrofális inflációja abban az időben kezdődött. Minden német megtakarított pénze elveszett. Akkor a zsidók fel tudták vásárolni az újságokat, iparágakat, a háztömböket és a kis üzletek ezreit a valódi érték töredékéért. Polgárháború tombolt a német városok utcáin, amelyet ugyanazon zsidó bolsevikok robbantottak ki, akiknek hitsorsosai Oroszországot fosztogatták.

Ekkor kapta meg Streicher a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve” első példányát. A jegyzőkönyveket Oroszországból az akkori forradalmi felfordulásban egy fiatal egyetemi hallgató, Alfred Rosenberg hozta Németországba.

Streicher szónokolni kezdett ezekről az új felfedezéseiről, a zsidók politikai tevékenységéről. Gyűlések százain sok ezer emberhez szólt, hangsúlyozva a tényt, hogy a zsidók egy különálló fajt alkotnak (Amit a zsidók maguk is állítanak, ha nem is mindig nyilvánosan, de erre épül vallásuk is - a szerk.). Õk egyáltalán nem németek, hanem idegenek és veszélyesek, „államot államban alkotnak”.

Harcias újságot indít

A Deutscher Volkswille Streicher által 1921-ben indított újság volt. Ez a Német Munkás Közösség nevű szervezet lapjává vált, amely szervezetnek Streicher volt az alapító elnöke. Egy cikkben, amely a németországi leggazdagabb zsidó üzletemberek némelyikét kritizálta, Streicher ezt írta:

„Igazán azt hiszitek, hogy a Rothschildokat, a Bleichrodereket, Warburgokat és Kohnokat izgatja a ti szegénységetek? Amíg ezek a fajtestvérek a mi vezetőink, amíg a ti pártvezéreitek a zsidók lakájai, és amíg az idegen vér sötét árnyéka van mögöttetek, el lesztek árulva, és be lesztek csapva. A sötét árnyék önmagával törődik, nem veletek.”

Streicher gyakran idézte a nem-zsidók fölötti uralomra térő zsidó összeesküvés bizonyítékaként azt, amit maguk a zsidó vezetők írtak. Anglia egyedüli zsidó miniszterelnöke, Benjamin Disraeli (1804-1881) a „Lord George Bentick” című könyvében, a 357. oldalon ezt írta:

„Lázadás megy végbe a hagyomány és az arisztokrácia, a vallás és a tulajdon ellen.., a titkos társaságok részéről, amelyek ideiglenes kormányokat alakítanak, és mindegyikük élén zsidó fajú embereket találunk. Isten népe (a zsidó) ateistákkal működik együtt; a tulajdon legagyafúrtabb halmozói kommunistákkal szövetkeznek; a különleges, választott faj kezet fog Európa minden söpredékével és alsóbbrendű hulladékával; és mindezt azért, mert meg akarják semmisíteni a hálátlan kereszténységet."

Streicher 1923-ban a fehér faj más fajokkal való keveredése ellen harcolva egy cikkében elítélte a fajok közötti nemi kapcsolatot (Ahogy a zsidók is, minden vallási tanításuk, régi és mai törvényük e köré épül - a szerk.) és támadta a Rajna-vidéken a néger megszálló csapatokat állomásoztató, bosszúálló francia gyakorlatot:

„Amikor egy néger katona a Rajna-vidéken megerőszakol egy német lányt, utóbbi elveszett a faj számára.”

Továbbá, a fajok közötti nemi kapcsolatot azért is elítélte, mert: „egy fajilag tiszta, vérének tudatában lévő nép sohasem lehet a zsidók rabszolgája. A zsidóság csak a kevert fajok ura lesz.”

Streicher rámutatott, hogy az emberek nagyon gondosak a telivér lovaik, szarvasmarháik és kutyáik tenyésztésével kapcsolatban, és ugyanígy ügyelniük kell arra, hogy az utóduk felsőbbrendű fajhoz tartozóval ne házasodjék. Meggyőződése volt, hogy létezik egy zsidó összeesküvés, amelynek célja a felsőbbrendű fajok vérének mérgezése alsóbbrendű fajjal. A zsidók azért is pártfogolják az abortuszt, mivel az csökkenti a fehér népességet.

Streicher kulcsfigura volt az 1923. november 9-i, elvetélt müncheni puccskísérletben, amikor Hitler át akarta venni a hatalmat a korrupt bajor kormánytól. Együtt menetelt Hitlerrel, Himmlerrel és Erich Ludendoff tábornokkal Münchenen keresztül a Feldherrnhalle emlékműhöz, ahol a rendőrség tüzet nyitott. Tizenhat felvonulót meggyilkoltak, tizenketten, köztük Göring is, súlyosan megsebesültek, a többieket szétoszlatták. A „sörpuccs” véget ért.

Egy szenzációs pert követően, amelyben még a bírák is megdicsérték a vádlottakat a hazafiasságuk miatt, Hitlert Landsbergben 14 hónapig tartották fogva. Streicher szerencsésebb volt: egy hónapot töltött börtönben. Elvesztette tanítói állását, de jó személyi lapja miatt 39 éves korában nyugdíjban részesítették.

Ezt követően belépett a Német Munkáspártba (DAP), és azonnal (1924. április 6.-án) beválasztották a parlamentbe. Míg az átlagos DAP szónokok néhány száz főnyi tömeget vonzottak, Streicher átlagosan 2000-et, és mindenki fizetett azért, hogy őt hallhassa. ugyancsak 1924-ben indult a nürnbergi helyi választásán és győzött. Így két választott pozíciója volt egyidejűleg.

Streicher beindítja a Der Stürmer-t

1923. április 14.-én Streicher beindította híres hetilapját, a Der Stürmer-t. Az újság alcíme: „Német hetilap az igazságért folytatott küzdelemben”

Streicher szüntelen, folyamatos küzdelembe kezdett a zsidó hatalom ellen. Az újságot az 1923-1933 között három ízben tiltották be, illetve foglalták le kiadványait, és egy 11 hónapos periódusban Streichert öt perrel sújtották. Összesen 8 hónapot töltött börtönben, mert szembeszállt azzal a bírósági rendelkezéssel, hogy szüntesse be a Der Stürmer betiltott példányainak terjesztését.

1927-ben 14 000 példány volt forgalomban. 1933-ban a példányszám 25 000-re, 1934-ben 113 800-ra emelkedett és 1940-ben 2 millióra ugrott. Ekkor mintegy 300 ember dolgozott a Der Stürmer-nek, köztük egy Jonas Wolk nevű zsidó. A Göring-jelentés megjegyzi, hogy Wolk „jó fizetést” kapott és az újság legzsidóellenesebb cikkei közül néhányat ő írt. A Der Stürmer ekkor már nemzetközileg ismert, és a zsidók részéről egyik leginkább rettegett kiadvány volt. Az újság 1941-ben sajtóirodát nyitott Bécsben, Prágában és Strassburgban (akkor már újra visszacsatolták Franciaországtól, így kapta vissza valódi nevét a város - a szerk.). Megindult a dániai kiadása is.

Amikor csak tehette, Streicher hetenként átlagosan egy beszédet mondott. Kinevezték az NSDAP országos szónokának, és egyike volt a legnépszerűbb szónokoknak. Az ő gyűlései egyben látványos események is voltak, zenekarokkal, menetelő emberekkel, színes dekorációkkal, és amikor ő a pódiumra lépett, hosszan tartó ováció tört ki, hasonlóan egy modern rock koncerthez. Streicher szónoki stílusa élénk, szórakoztató és erőteljes volt.

Streicher évente karácsonyi zsúrt szervezett a Dachauban fogva tartott különféle bűnözők számára. Az egyik vacsorán szabadulást és egy vonatjegyet kínált fel minden fogva tartott kommunista számára, aki Oroszországba, a „munkásparadicsomba” kíván utazni. Senki sem jelentkezett.

Streichert 1933-ban beválasztották a Reichstagba, de befolyásának napjai az NSDAP-ben elmúltak.

Julius Streicher tanítása

A zsidók bizonyos foglalkozásokban koncentrálódnak, mint orvosok, ügyvédek, pénzkölcsönzők, kereskedők, a szórakoztató iparban tevékenykedők stb. Így aránytalan nagy vagyonra tesznek szert. Õk irányítják a nagy áruházakat, s így a független nem zsidó üzletek tönkremennek.

A zsidók által fizetett alacsony munkabérek a szegény munkásokat bűnözésre és bizonyos nőket prostitúcióra kényszeríthetnek.

A zsidók nem igazi létrehozói a vagyonnak. Elkerülik a fizikai munkát és ők csak ritkán földművesek, kőművesek, gyári munkások stb. Az ő vallásuk az ilyen munkákat szégyenletesnek tanítja.

A zsidók gyűlölik Jézus Krisztust, de születésnapjából nagy profitot húznak.

Ahogy Jacob Wise rabbi mondta:„Jobb a karácsony, mint a himlő. Különben, ha a Megfeszítettnek lett volna egy testvére, aki nyári időben született, akkor nekünk két ilyen hasznot hozó ünnepünk lenne.”

A zsidók a szexualitást haszonszerzésre használják.

A zsidók paraziták, akik titokban nagy vagyonra tesznek szert a meggondolatlan gazdanépek kizsákmányolásával.

A zsidók úgy tesznek szert hatalomra, hogy kezdetben a „tolerancia és a testvériség” szószólói. Hasznossá téve magukat, kényeztetik a nép politikai vezetőit - behízelgik magukat, amíg a trón mögött hatalommá válnak.

A zsidók jótékony célokra azért adakoznak, hogy tiszteletre méltóvá váljanak.

A zsidók a nagyvárosokban koncentrálódnak, ahol a szocializmus és a dekadencia terjesztői.

Julius Streicher kedvenc mondása: „Aki ismeri az igazságot, és nem mondja ki, szánalmas, gyáva ember.”

Streicher bebörtönzése, megkínzása zsidók és négerek által

Streicher felesége 1943-ban meghalt. Néhány héttel a háború befejezése előtt feleségül vette Adele-t, aki egész életében a titkárnője volt. Azután elmenekültek otthonukból, mielőtt az USA-hadsereg megérkezett. 1945. május 23.-án Plitt, egy zsidó származású amerikai őrnagy felismerte és őrizetbe vette. Plittet úgy üdvözölték, mint egy hőst; visszarepült New York City-be, ahol hivatalos „Plitt őrnagy-napot” tartottak. A zsidók az utcákon ünnepeltek; üdvözölték annak az embernek a letartóztatását, akit a „világ első számú zsidófalójának” neveztek.

Streicher átadott egy jegyzéket védőjének, Dr. Hans Marx-nak, amelyben leírta, hogy a zsidók és a négerek megkínozták a zárkájában. Egy fénykép alátámasztotta a vádjait, amely azt mutatta, hogy, Streicher meztelenül áll, testén fekete és kék foltokkal, és a nyaka körül egy tábla, ezzel a felirattal: „Julius Streicher, a zsidók királya.”

A jegyzék szövege

„Két néger levetkőztetett, és kettétépte az ingemet. Csak az alsónadrágomat tarthattam meg. Mivel megbilincseltek, nem tudtam felhúzni, amikor lecsúszott, így meztelen voltam. Négy napig! A negyedik nap annyira lehűltem, hogy a testem zsibbadt volt a hidegtől. Képtelen voltam hallani bármit is. Minden 24 órában (még éjjel is) a négerek bejöttek a zárkába egy fehér ember parancsnoksága alatt, és végigvertek. Cigarettát égettek a mellbimbómon. Az ujjukat belenyomták a szemgödreimbe. A szemöldökömet és a mellkasi szőrzetemet kitépték. A nemi szervemet korbáccsal ütötték. A heréim nagyon megdagadtak. Rám köptek. „Kinyitni a szádat” - és beleköptek. Amikor nem voltam hajlandó kinyitni, állkapcsomat felfeszítették egy bottal és a számba köptek. Korbáccsal vertek - duzzanatok, fekete-kék foltok az egész testemen... Lefényképeztek meztelenül! Gúnyolódva adtak egy régi katonai nagykabátot, amelyet rám terítettek.”

Amikor Marx úr tiltakozott a bíróság előtt a Streicherrel való rossz bánásmód miatt a bírák felháborodásban törtek ki. Azonnal elrendelték, hogy az indítványt töröljék a per jegyzőkönyvéből, mert „nagyon nem oda illő”. Streicher kétszer felhozta, hogy megkínozták, és a bírák ahelyett, hogy vizsgálatot kértek volna, elrendelték, hogy a kijelentéseit töröljék a jegyzőkönyvből. Úgy tartották, hogy megsértette a bíróságot, már azáltal is, hogy felfedte ezt a témát.

Boszorkányüldöző per Nürnbergben

Az illegális bíróság a szégyenteljes eljárását 1945. november 30.-án kezdte meg, olyan vádirattal, amely Németország összes vezetőjét „agresszív háború folytatására való összeesküvéssel, béke- és emberesség elleni” bűncselekménnyel vádolta.

E vádak közül egyik sem illett Streicherre. Nem volt tagja a kormánynak, házi őrizetben volt, és az égvilágon semmi köze nem volt a háborúhoz. Így az ügyészek az antiszemita írásai miatt azt a nevetséges vádat emelték, hogy ez „összeesküvés népirtás elkövetésére”.

Holokauszt-cáfolat a Nürnbergi Törvényszék előtt

Streicher védője, Hans Marx azt mondta a bíróságnak, hogy az ügyfele nem tudott semmiféle „holokausztról”, sőt ellenezte a zsidók elleni erőszakot. Streicher bátran és szilárdan tagadta, hogy bármilyen úgynevezett „holokauszt” valaha is megtörtént. Ténylegesen ő volt az első, aki leleplezte ezt az égbekiáltó csalást. Ismételten kijelentette:

"Én nem tudtam semmiféle, kialakulóban lévő zsidóirtásról), és nem is hittem volna el azt. Mind a mai napig nem hiszem el, hogy 5 millió embert megöltek. Gyakorlatilag lehetetlennek tartom, hogy megtörténhetett. Nem hiszem el. Én még nem láttam bizonyítékát eddig."

Meg kell jegyezni, hogy Streichert őszinte tanúnak tekintették. Douglas Kelly elmegyógyász, aki megvizsgálta Streichert, azt mondta, hogy meggyőződése szerint Streicher szilárdan hitt a zsidókkal kapcsolatos nézetei igazságában.

Szakértők kérdőjelezték meg a Streicher-ügy érvényességét

Telford Taylor, aki az USA ügyészeinek egyike volt a peren, 1992-ben közzétette a „The Anatomy of The Nuremberg Trials” című könyvét. Könyvében azt írja, hogy az ügyészi testület közül sokan kétségbe vonták Streicher bíróság elé állításának törvényességét, mivel ő „egy magántulajdonú, a kormánnyal összefüggésben nem lévő újság kiadója volt. Streichernek semmi köze nem volt katonai döntésekhez, és 1940 óta nem volt politikai személyiség sem. Fontos tényező volt az antiszemitizmus magvainak elhintésében, de nemzetközi bűncselekmény volt ez?”

A Taylor által idézett brit vádló, Sir Hartley Shawcross ezt mondta:

„Én és sokan mások úgy gondoltuk, hogy a Streicher-ügy a legvitathatóbb.”

Taylor továbbá azt állítja, hogy a Streicher-ügy jelentette a bíróság számára a legkomolyabb problémát, mivel „nem volt vád tárgyává téve, hogy maga Streicher részt vett volna bármely erőszakos cselekményben a zsidók ellen.” A kétnapos, keresztkérdéses vizsgálata során kizárólag a Der Stürmer-ben megjelent cikkeiről és a karikatúrákról kérdezték!

Élethivatása

Streicher ismételten kijelentette: „Élethivatásom a zsidók leleplezése.” Ezt mondta a bíróságnak:

„A zsidók fajt és nem vallást alkotnak. Az én célom nem a zsidók üldözése, hanem a nem-zsidók felvilágosítása volt, hogy legyenek elővigyázatosak velük szemben.”

A Der Stürmer 1934. májusi számát a Streicher által elkövetett „leghitványabb antiszemita aktus” bizonyítékul hozták fel. Az egész szám jellemző vonása az az évszázados vád volt, hogy a szélsőséges ortodox zsidók titkos szektája a zsidó húsvét idején keresztény gyermekek vérét veszik rituális szertartás céljából. A vád a zsidók körében, mint „vérvád” ismeretes.(Mint ismeretes, azóta egy izraeli történész, Ariel Toaff is elismerte a várvád hitelességét nemrégiben kiadott könyvében - a szerk.)

Figyelembe véve a számos hátborzongató gyilkos kultuszt, ami az USA-t sújtja a második világháború óta, Streicher vádja nagyon is hihető.

Nem engedték válaszolni a bíráknak

Streicher alaposan vizsgálta ezt a témát, számos forrást idézett lábjegyzetekkel. Ügyvédje megkérte, válaszoljon arra az ügyészi vádra, hogy nincs dokumentatív bizonyíték arra, hogy ilyen bűnöket bizonyos zsidók tényleg elkövettek. Streicher így válaszolt:

„A forrásokat megadtuk ebben a számban. Hivatkozás történt egy könyvre, amelyet görög nyelven egy egykori rabbi írt, aki később keresztény hitre tért át. Hivatkozás történt egy milánói magas egyházi méltóság kiadványára. Még zsidók sem tettek ellenvetést erre a könyvre.

Rituális gyilkosságra hivatkozás történt bírósági iratokban, amelyeket Rómában helyeztek el. Ezekben olyan képek vannak, amelyek azt mutatják, hogy 23 esetben maga az Egyház foglalkozott a kérdéssel. Az Egyház 23 személyt szentté avatott, akiket rituális gyilkossággal öltek meg. Szobrok, illetve sírkövek képei láthatók illusztrációként. Mindenhol rámutattunk (a Der Stürmerben) a forrásra…, de ebben az összefüggésben szeretném megjegyezni: mi sohasem akartuk azt mondani, hogy minden zsidó kész elkövetni rituális gyilkosságokat. De tény, hogy a zsidóságon belül létezik egy szekta, amely elkövette ezeket a gyilkosságokat. Megkértem az ügyvédemet, hogy terjesszen a Bíróság ell egy nagyon friss eljárást tartalmazó dossziét a csehszlovákiai Pisekből. Egy fellebbviteli bíróság megerősítette a rituális gyilkosság egy esetét, így befejezésül azt kell mondanom...”

Ennél a pontnál Jackson ügyész megszakította Streicher vallomását. Ezt mondta:

„Tiltakozom e kijelentés ellen... A vádlottat vissza kellene kísérni a zárkájába; minden további megállapítást, amit még óhajt tenni, ügyvédje útján már beterjesztette a Bírósághoz; úgy kell őt tekinteni, hogy megveti a Bíróságot.”

Taylor megállapítja:

„A Der Stürmer nem a kormány szócsöve volt, hanem magánkézben lévő újság., amelynek tulajdonosa és kiadója Julius Streicher volt. A vádat egy privát újság tulajdonosa és újságírója ellen emelték, és olyan kijelentések közzététele miatt büntették meg, amelyeket ő igaznak hitt."

A vádlottak valótlannak nyilvánították a szovjet félrevezetést

Lépten-nyomon felhozta a vád a zsidók állítólagos kiirtását. Streicher kijelentette: hogy nem hiszi el. Hozzátette: technikailag lehetetlen, hogy ilyen tömeggyilkosság bármikor megtörtént. A lehetetlenséget évtizedekkel később tudósok bebizonyították. Göring is azt tanúsította, hogy sohasem volt semmilyen szervezett megsemmisítési program. Napjainkban a tájékozott emberek tudják, hogy a „holokauszt” propagandisztikus célú félrevezetés, amelyet a szovjet NKVD feje, Lavrentyij P. Berija koholt a „Zsidó Antifasiszta Bizottság” közreműködésével, amelynek központja az ő hivatalában volt.

Streicher sorsát előre eldöntötték

Nyolc hónap után, 1946. augusztus 31.-én a per véget ért. A bírói mérlegelés során hosszas vita folyt néhány vádlott ügyéről, de Streicheréről nem. Noha Robert Stewart, amerikai őrnagy és jogi tanácsadó memoranduma szerint Streicher ügye „gondos megfontolást” igényel, Streichert bűnösnek találták és egyhangúlag kötél általi halálra ítélték.

Telford Taylor elismerte: „A Törvényszék részéről a Streicher-ügy sietős, lelketlen, átgondolatlan kezelése nem olyan epizód volt, amire büszkék lehetünk” Hozzáfűzte: a vádhatóság nem kínált fel, nem terjesztett elő semmiféle bizonyítékot a Streicher ellen emelt vádjainak az alátámasztására, és „bizonytalanságban maradtam az ellene emelt vádak jogi alapját illetően”.

A mindvégig harcos Julius Streichert szeptember 30-án tájékoztatták a bíróságon, hogy kötél általi halálra ítélték. Mérgesen távozott a teremből.

Streicher hátralévő napjait azzal töltötte, hogy megírta „Végső Politikai Végrendeletét” a zsidókról.

Az áldozatok megtartották utolsó fájdalmas találkozójukat hozzátartozóikkal. Nem tájékoztatták a vádlottakat felakasztásuk pontos időpontjáról. A zsidó S. N. Binder-re bízták az elítélteket az ítélet és a kivégzés közötti időszakban. Kegyetlenül megtiltott minden privilégiumot. Napi félóra „testedzést” engedélyezett számukra, ennek során is bilincsben voltak.

Hermann Göring megtagadta az ellenségeitől azt az élvezetet, hogy láthassák meghalni: öngyilkos lett egy gondosan elrejtett ciánkapszula segítségével a kivégzés éjjelén.

Szándékosan rosszul végrehajtott akasztások

John C. Woods őrmester, az USA hadseregének hivatalos hóhéra nyerte el azt a „megtiszteltetést”, hogy akassza fel a 11 vértanút. Tizenöt éven át volt a hadsereg fő hóhéra, és állítólag szakértője volt szörnyű szakmájának.

A börtön tornatermében 3 akasztófát, állítottak fel, mert lassú, gyötrelmes halál volt tervbe véve, talán megtartva a Talmud parancsát a zsidók összes, valódi és képzeletbeli ellenségeire vonatkozóan.

A Star magazin (3. évfolyam, 1. szám, 1946. december) beszámolt arról, hogy Woods zsidó volt. Rövid kötelet alkalmazott, amely megakadályozta a nyaktörésből származó azonnali halált, s helyette megfojtásból eredő, lassú halált biztosított. A csapóajtót túl kicsire készítette, ezért a kivégzettek arca megsérült az esés alatt. Woods később azzal dicsekedett az amerikai hadsereg újságjának, a Stars and Stripes-nek, hogy élvezte a feladatát: „ezeknek a náciknak a felakasztása a legjobb dolog volt, amit valaha is tettem.”

Purim-ünnep, 1946. október 16.

E nap korahajnalán azt mondták az elítélteknek, hogy öltözzenek át bírósági viseletükbe a kivégzésre. Streicher erre nem volt hajlandó, és az őrök erőszakkal öltöztették át. A fölötte lévő emeleten, Hess hallotta a dulakodást és így kiáltott fel: „Bravó, Streicher!”

Elsőként Joachim von Ribbentrop külügyminisztert vezették ki hátra bilincselt kézzel, hogy a kivégzése még kellemetlenebb legyen. Hajnali 1 óra 14 perckor Woods meghúzta az emelőkart, Ribbentrop lezuhant, és 18 perccel később az orvosok végérvényesen megállapították a halál beálltát.

Wilhelm Keitel tábornagy a második akasztófához ment, mivel Ribbentrop még mindig az elsőn fuldoklott. 24 percig tartott a bátor Keitelnek meghalni.

Ernst Kaltenbrunner SS tábornokot a harmadik akasztófához irányították, mivel az első két áldozat még mindig fuldoklott. 13 perc múlva állt be gyötrelmes halála.

Alfred Rosenberg miniszter következett és 10 perc múlva halt meg.

Hans Frank volt a következő, és az ő halála 10 és fél gyötrelmes perc után állt be.

Wilhelm Frick a kötél végén 12 percig fuldoklott.

Végső figyelmeztetés a nem-zsidók felé

Streicher állítólag „dühös daccal” lépett be a terembe. Amikor megkérdezték a nevét, nem volt hajlandó válaszolni. Mialatt felment a lépcsőn, a vértanúk között egyedüliként ezt kiáltotta: „Heil Hitler!”

Amikor felért az emelvényre, Woodsot arcul köpte, és ezt mondta: „Egy nap téged majd a bolsevisták fognak felakasztani.” (ő volt az egyetlen, akinek nem adtak időt végső megszólalásra - arra vágytak, hogy a lehető leghamarabb kezdődjék meg lassú fuldoklása. Ezt kiáltotta: „Purim-ünnep, 1946!” Utalás volt ez az Eszter könyvében szereplő 70 000 nem-zsidó lemészárlásának zsidó megünneplésére. Streicher utolsó szavai ezek voltak: „Én most Istennél, Atyámnál vagyok! Adél, drága feleségem!” Hosszas, 14 perces fuldoklás után halt meg.

Fritz Sauckel következett, aki így tiltakozott: „Ártatlanul halok meg. Az ítélet téves. Isten óvja Németországot és tegye újra naggyá! Éljen Németország! Isten óvja családomat!” 14 percig fuldoklott. Alfred Jodl tábornok,- akinek sorsa amerikai tiszteket is felháborított,- egyszerűen ezt mondta: „Üdvözlégy Németországom!” 16 perc múlva halt meg.

Arthur von Seyss-Inquartot akasztották fel utoljára, hajnali 2 óra 57 perckor, aki csaknem két hosszú órán át láthatta előtte társainak lassú halálát.

Sohasem állított ki orvos halotti bizonyítványt a kivégzettekről, akinek szabályosan végrehajtott akasztás esetén a halál okaként nyaktörést kellett volna megjelölnie.

A szövetséges „győztesek” bosszúállása nyilvánvaló volt, még ezen emberek halála után is. A tizenegy halott emberről fényképeket készítettek és széles körben közzétették. Még azt sem engedték meg a hozzátartozóiknak, hogy szeretteik holttestét kikérjék. A holttesteket elhamvasztották, és a hamvakat az Isar folyóba szórták.

Tisztelet adassék Julius Streichernek és vértanútársai emlékének.

(A Szittyakürt cikkének nyomán, 2007. október)

Reakció blog

Reakció blog

Cionistaellenes vagyok, nem Amerika-ellenes, amúgy.

A sas földet ért. The eagle has crash landed.

Az olaj hordónkénti ára hamarosan meg fogja haladni a 100 dollárt. Én ennek örülök. Hogy miért? :-D

Rendre a dollár leértékelésével próbálnak úrrá lenni a magas olajárak okozta gazdasági káron.

Tartós dollárgyengülés ellen egy dollárban exportáló magyar társaság csak a más szempontok miatt nem túl indokolt dollárhitel-felvétellel vagy a termelési helyek diverzifikációjával tud védekezni, de így is csak részlegesen.

Az egyetlen átfogó megoldás a piacok dollár alapúról euró alapúra történő áthelyezése.

Amúgy már egy pár éve tudják ezt a piac szereplői, meg is teszik.

Olaj: dollár helyett euróért? - 2005-01-14 13:07:19

Ezentúl az olajtermelő országok az olaj hordónkénti árát nem az eddig megszokott dollárban fogják megadni, hanem euróban. A Szaúd-Arábiai Központi Bank elnöke közölte, hogy a dollár ingadozása miatt sokkal jobban járnak az olajtermelő országok, ha a dollárról áttérnek az euróra. Az euró új pénz, mint mondta, bizalmat kell neki adni, írja a Londonban megjelenő Al Jazeera.

Szakértők szerint arról, miképpen sikerült az EU vezető politikusainak elérni az araboknál, hogy befolyásra tegyenek szert, arról a diplomácia és a felderítőszervek még évtizedekig nem fognak beszélni. Az azonban bizonyos, az olajpiac financiális változása változtatni fogja a politikai kapcsolatok rendszerét szerte a világon.

Óriási pofont kaphat a dollár, ha az OPEC valóra váltja elképzelését, és az amerikai valuta helyett másfajta elszámolásra tér át. A világ legnagyobb kőolajtermelői azt tervezik, hogy a zöldhasú helyett inkább egy valutakosarat használnak majd elszámoláskor, ez pedig sosem látott mélységbe taszíthatja a már amúgy is gyenge világvalutát.

A hatás drámai is lehet, hiszen a világ országainak nagy része dollárban tartja valutatartalékait. Persze egy ilyen lépés legfőképpen Amerikának nem hiányzik, ahol korántsem olyan jó a gazdaság helyzete, mint amilyennek innen nézve látszik, és nemcsak a makroszinten. Bogár László közgazdászprofesszor szerint a 300 milliós Egyesült Államokban több mint 40 millióan élnek olyan szegénységben, amely szinte már afrikainak nevezhető; több tíz millió állampolgárnak biztosításra sem telik.

Az USA-ban hatalmon levő plutokrata cionista-neokon kör abból él,hogy fedezetlen papírcetliket nyomtat, amit dollárnak hívnak. Amennyiben ettől az élősködéstől megfosztják őket, soha nem látott azonnali életszinvonal-csökkenést kell elszenvedniük.

Mike Witney: A gazdasági cunami
Dátum: 2005. July 03. Sunday, 13:28

„Ha a világ központi bankjai kevesebb dollárt tartalékolnak, az eredmény könyörtelen kényszer volna arra, hogy az amerikaiak egy gyengülő dollár mellett hiteleket kérjenek – ez a magas kamatok és árak receptje. A káros gazdasági következmények fokozatosan bontakozhatnak ki, a végeredmény pedig az életszínvonal hosszantartó, lassú csökkenése lesz. Vagy bekövetkezhet egy gyors szétesés az ellenőrizhetetlen pénzügyi válság kórtüneteivel.”

A New York Times szerkesztőségi cikke, 2005. 02. 04.

Úgy tűnik, növekszik azoknak a száma, akik hozzám hasonlóan azt gondolják, hogy a Bush kormányzat által tervezett gazdasági cunami már csak néhány hónapnyira van. Rövid öt év alatt az államadósság közel három billió dollárral nőtt, miközben a dollár folytatta megjósolható romlását. A dollár 38%-os csúccsal esett, mióta Bush hivatalba lépett, nagyrészt a hatalmas, 450 milliárdos évi adócsökkentés miatt. Időközben számtalan szabadsággyilkos törvényt elfogadtak (Hazafias törvény, Felderítési Reformtörvény, Szülőföld Biztonsági Törvény, Állami Személyazonossági Igazolvány, Útlevél követelmények, stb.), amelyek előre vetítik az elnyomás fokozásának az igényét, ha a gazdaság megkezdi elkerülhetetlen zuhanórepülését. Sajnálatos, hogy a zuhanórepülés inkább korábban látszik megkezdődni, mint később.
A kormány most az OPEC-re gyakorol nyomást, hogy az olajfolyamot újabb 1 millió hordóval növelje naponta (jóval a teljesítőképesség fölé), hogy megnyugtassa az ideges piacokat, és időt nyerjen Irán júniusra tervezett bombázásához. Hasonlóan Alan Greenspan FED főnök mesterségesen alacsony kamataihoz, az olajtermelés befolyásolása is arra szolgál, hogy eltitkolják, hogy milyen szörnyű a valóságos helyzet. A töltőállomások kútjainál a növekvő árak a közeledő visszaesés (válság?) előjelei, ezért a kormány minden lassító eszközt megragad, hogy kielégítse az azonnali igényeket és fenntartsa azt a látszatot, hogy minden rendben van. (Bush a komoly népi elégedetlenséget el akarja kerülni, amíg Irán elleni háborús terveit nem valósította meg.) Az persze természetes, hogy semmi sincs rendben. Az országot szándékosan kirabolták és végül a hitelezők markába kerül, ahogy Bush és katonái kezdettől fogva tervezték. Aki ezt nem hiszi, az gondolja végig, hogy milyen módszeresen hozták létre az évi mintegy 450 milliárdos hiányt az ország jövőjének rendszeres és módszeres elszívásával. A dollár értéke és a növekedő államadósság ugyanazt a (szándékosan) romló pályaívet követi. Ugyanezt a Ponzi módszert alkalmazták rendszeresen világszerte az IMF és a Világbank közreműködésével. Ennek Argentína volt a legutóbbi, szörnyű példája. (Argentina gazdasága akkor omlott össze, amikor a kereskedelmi mérleghiánya 4% volt; a miénk most 6%, ami példátlan.) A csőd nagyon célravezető módszer arra, hogy értékes közvagyont és közkincseket együttműködő iparágaknak juttassunk és felszámoljuk a nemzeti önrendelkezést. Miután egy népet sikerrel elszegényítettek, a politikai döntéseket már a hitelezők hozzák, nem pedig a nép képviselői. (Ld.: Paul Wolfowitz) Valóban azt hitték az amerikaiak, hogy ők elkerülhetik ezt a sorsot?
Ha igen, jobb, ha elfelejtik, mert a pöröly már lassan rázuhan a szép napokra, és az ezzel járó kár rettenetes lesz.
A Bush kormány főleg internacionalistákból áll. Ez nem jelenti azt, hogy ők „gyűlölik Amerikát”, csak azt, hogy elhatározták, hogy Amerikára is kiterjesztik az „új világrendet” és azt a gazdasági uralmat, amelyet a nagyvállalati és pénzügyi elit egyetértően elfogadott. A hazafiságuk nem több a hajtókájukon virító háromszínű zászlónál. A szerencsétlenséget, amellyel az amerikai középosztálynak szembe kell néznie, ezek az elitek könnyedén „sokk terápiának” nevezik; egy váratlan megrázkódtatás, amelyet a rendszer alapvető megváltozása követ. A közeljövőben adóreformot, pénzügyi fegyelmet, deregulációt, szabad tőkeáramlást, kisebb vámokat, romló közszolgáltatásokat és magánosítást várhatunk. Más szóval egy olyan társadalmat, amelyet arra terveztek, hogy a tőkés társaságok igényeit szolgálja.
Számtalan jele van annak, hogy a gazdaság már közel van az olvadásponthoz. Még az olcsó energiával, az alacsony kamatokkal és a rendszerbe évente betáplált 450 milliárd kölcsön felvétel mellett is a gazdaság épp hogy csak tapossa a vizet. Ebben főleg gazdagság ama hatalmas eltolódásának van része, amit az adócsökkentés okozott. A „supply-side” és „trickle-down” elméletek már széles körben elvesztették a hitelüket, és Bush adócsökkentései egyáltalán nem serkentették a gazdaságot, ahogy ígérte. Most, amikor az olaj már a hordónkénti 60 dollár felé billen, a gazdasági körkép nagyon gyorsan változik, és a megrázkódtatások hullámait már országszerte érezni lehet. Az iraki háború nagymértékben hozzájárult a mi jelenlegi kétes helyzetünkhöz. Az összecsapás napi majd egy millió hordó iraki olajtól fosztott meg. (Pontosan az a mennyiség, amelyet a kormány az OPEC-ból akar kiszorítani.) Más szavakkal, a benzinkutak csillagászati árai Bush háborújának a közvetlen eredményei. A média nem számolt be a háborúnak az olajárakra tett hátrányos hatásáról, sem a felkelőknek a csővezetékek lerombolásában hihetetlenül sikeres harcmodoráról. Ez nem az a történetfajta, amely tetszik az amerikai közvéleménynek, és amely azt remélte, hogy mára már Irak fog fizetni a saját újjáépítéséért. Ehelyett az ellenállás a birodalom Achilles sarkára vágott vissza (Amerika hatalmas, olcsó olaj igényére) és annak az USA gazdaságára gyakorolt kártékony hatására.
Mihelyt a gazdaság nem tud együtt lebegni az olajárak hirtelen növekedésével, Bush tékozló veszteségei a dollár világpénz helyzetét veszélyeztetik Ez sokkal komolyabb dolog, mint a dollár értékének egyszerű csökkenése.

Ha a legnagyobb olajtermelők a dollárról áttérnek az euróra, az amerikai gazdaság szinte egy éjszaka folyamán elsüllyedhet. Ha az olajat euróban fogják elszámolni, azt a világ központi bankjai kénytelenek lesznek követni, és Amerikától követelni fogják, hogy félelmetes, 8 billiós adósságát fizesse ki. Ez természetesen a végítéletet jelentené az amerikai gazdaság számára. Azonban, ahogy egy nem régi jelentés jelzi, a világ 65 központi bankja már „elkezdte az áttérést a dollárról az euróra”. A kormány egyetlen dolgot tehet, hogy biztosítsa, hogy az olajkereskedők dollárban folytassák az üzletüket: kézben tartani az olaj áramlását. Ez azt jelenti, hogy Irán megtámadása majdnem biztos. Azok a nehézségek, amelyekkel Amerika és a dollár találkozik, nem megoldhatatlanok. A világ több mint kész arra, hogy kiegyenlítse Amerika pocsékoló költekezését mindaddig, amíg a világgazdaság felelős intézőjének mutatkozik. Azonban a kormány katonai és gazdasági felelőtlensége arra ösztönöz, hogy a világszínpad néhány főszereplője (különösen Oroszország, Irán, Venezuela, Németország, Franciaország, Kína, Brazília) egy másfajta tervben működjön együtt. Ha Iránt egy oktalan támadással bombázzák, mi biztosan meglátjuk ennek a tervnek az életbe léptetését. A legvalószínűbb forgatókönyv egy gyors áttérés lesz az euróra, amelynek óriási hatása lesz az amerikai gazdaságra. (Oroszország már jelezte, hogy meg fogja tenni.) Ami Iránt illeti, egy támadás feljogosítja, hogy az egyet nem értő terrorista szervezeteket ellássa a szükséges fegyverzettel ahhoz, hogy amerikai és izraeli érdekeltségek ellen támadjanak, ahol csak módjuk van. Mindenesetre egy ok nélküli támadás szét fogja oszlatni a még megmaradt ábrándokat Bush terror elleni háborúja körül, és mindenki számára bizonyossá teszi, hogy mi egy új világháborúba kezdtünk bele. Egy harcba a világ feletti uralomért. A neoliberális tyúkok hazajöttek az ülőkére. Amerika a Washingtoni Konszenzus szélsőséges gazdaságpolitikájának az utolsó színterévé vált. A feltornyosult államadósság, együtt a megrendítő kereskedelmi hiánnyal a szakadék szélére sodorta az országot és egyre valószínűbbé válik az amerikai középosztály jóléti földcsuszamlása. A New York Times az ország kilátásait a következőképp összegezte: „A káros gazdasági következmények fokozatosan bontakozhatnak ki, a végeredmény pedig az életszínvonal hosszantartó, lassú csökkenése lesz. Vagy bekövetkezet egy gyors szétesés, az ellenőrizhetetlen pénzügyi válság kórtüneteivel.” „Ellenőrizhetetlen pénzügyi válság” … Amerika jövője Bush uralma alatt. Hosszú évek közös küszködése áll előttünk. Ha van valami gyors megoldás, nekem sejtelmem sincs arról, hogy mi lehet az.

-vége-

Milyen erőszakos fajta ez, amelyikről előzetes antropológiai vizsgálat nélkül is meg lehet állapítani faji hovatartozását. Ezért írtam a zsidókról eddig is azt, amit.
Pont ezért kergették őket körbe-körbe a földön tórájuk tanusága szerint is jegyzett, körülbelül hat ezer év alatt.

Hitler '36 - '37-re olyan Németországot hozott létre (Hermann barátjával), hogy még fegyverkezésre is jutott úgy, hogy a húszas években még éhen haltak az emberek Németországban.
Mussolini pedig olyan rendet csinált Olaszországban, hogy a maffia működését teljesen lehetetlenné tette.
Koba pedig rájött az internacionalista zsidóság üzelmeire és munkatáborokba küldte őket millió számra '34 - '36 között.
A fasizmus és a nemzeti szocializmus jól működő gazdaságot, pozitív trendeket, és rendet eredményezett. Sok-sok pozitívumát azonban ma meg sem szabad említeni mert azonnal hisztéria törne ki. Engem ez persze nem érdekel... :D

Ennyi erővel és ilyen alapon, királyok, pápák hosszú sorát lehetne a történelem ítélőszéke elé citálni.

Azt mondod a fasizmus, nemzeti szocializmus az diktatúra. Nézőpont kérdése, hogy kinek mi a diktatúra. Ezek éppen nekünk kedveznének, tehát számunkra biztosan nem lenne az. Gondolom ennek megítélése, azaz a közvélemény attól is függ, ki írja a történelemkönyveket. Az enyémet egy bizonyos, szdsz közeli, zsidó salamon konrád írta. Mégsem "hatott" rám mert gondolkodtam...

A világnak azonban számot kell majd egyszer adni arról is, ami napjainkban történik. Száz év múlva vajon ez a ... Bush elnök, vagy ez a ... Sharon vagy kicsoda, a világtörténelem legsötétebb gazemberei közt fognak szerepelni a krédóban.

Most ezek az emberek pellengérre vannak állítva a történelem ítélete által. De az igazi bűnösöknek vajon van-e nevük? Vagy csak körbe-körbe jártukban a földgolyón, mindenütt megcsinálják a maguk kis mocskos üzletét, az antiszemitizmusos és holokausztos csodafegyverükkel?!

Vajon hiteles lennék, ha viselkedésemmel kiérdemelnék, vagy kiprovokálnék egy hatalmas pofont, utána sajnáltatnám magam azokkal, akik okkal-joggal pofonvágtak!?

Miért kell ezt a -zsidó- fajt úgy látni, ahogyan ők szeretnék láttatni magukat? Miért kell úgy látni a világot, ahogy ez a söpredék akarja a világgal láttatni önmagát?

A világ ismét lépni fog! (Azért, mert a rövidtávfutók sem fogják a száz métert öt másodpercen belül futni.) Azt követően ötven-hatvan év múlva ismét el kell majd felejteni, hogy mit művelt ez a faj már megint?!

Jelen dokumentum a Betiltva.com adatbázisából származik, mely a forrás megjelölésével szabadon átvehető, továbbadható.

Hubay Kálmán: NEMZETI SZOCIALISTÁK VAGYUNK

Rövid idő multán ötödik évtizedébe lép a forrongó, nyugtalan XX. Század, s ki tudná előre, hogy mit hoznak a gyötrődő emberiség számára a negyvenes évek? Népek, nemzetek, társadalmak válságokon, megrázkódtatásokon, véres kirobbanásokon keresztül keresik a maguk számára a kibontakozás útját. S nekünk, magyar embernek alaposan kijutott a véres kirobbanásokból is. Csaknem háromnegyedmillió, világháborús hősi halott jelzi az örök magyar tragédiák évezredes útját, csaknem háromnegyedmillió magyar férfi, aki nem tudott többé apa lenni, mert nászágy helyett tömegsírok mélyére fektette be őket a végzet. Egy évezred alatt fölösen, olyan adakozó bőséggel, annyi könnyelműséggel folyattuk el a magyar vért, s pazaroltunk annyi építő energiát, hogy most már igazán ideje lenne egy kicsit a magunk lelkébe is nézni és számvetést csinálni, hogy vajon maradt – e még a mások számára adakoznivalónk, vagy célszerű lenne már behúzódni az egészséges népi önzés bástyái mögé, ahonnan nem csalogat ki semmiféle szirénhang…

Ördög vigye a sok zsidó firkászát: fütyülünk rá, hogy milyen véleménnyel kegyeskednek rólunk írni az úgynevezett „világlapok” hasábjain. Nekünk nem a Grand Oriens, vagy az Alliance Israélite „közvéleményének” elismerése kell, nekünk egészséges magyar apák és anyák kellenek, nekünk sok magyar gyerek kell és az, hogy a becsülettel magszolgált és megkeresett kenyeret, tejet, cukrot tudjunk adni a magyar gyermek szájába. Voltunk már eleget hősök másokért, legyünk már egyszer hősök önmagunkért, a saját fajtánkért is. Igazán hősök pedig csak akkor tudunk lenni, ha okosak is leszünk. Okosnak lenni pedig annyi, mint szívós harccal az egyik oldalon, előrelátó megértéssel a másik oldalon felfokozni a népi energiákat, felfokozni a nemzetnek a saját erejébe vetett hitét, haza- és nemzetszeretetét, s ily módon a honvédelmi és gazdasági felkészültség maximumának állapotába hozni a feltámadásra váró nemzetet.

A magyar nemzeti szocialista gondolat mindenkor kedvetlenül nézte, hogy mint akarják a magyarság szent madarává előléptetni egyesek a sült galambot. Nagyon kényelmes azzal térni ki a harcok kötelezettsége elől, hogy az idő úgyis nekünk dolgozik. Vegyük már egyszer tudomásul, hogy az idő nem jár napszámba dolgozni ehhez, vagy ahhoz a nációhoz, hanem nekünk kell dolgozni az idő és a történelem számára. A békés revízió is vágyálom, legalábbis mindaddig vágyálom, legalábbis mindaddig vágyálom, amíg saját magunkon véghez nem viszünk egy hatalmas, nagyarányú revíziót erkölcsi téren is, gazdasági téren is, politikai téren is, hogy – e nagyarányú belső revízió révén gyakorolni tudjuk azt a hatalmas, magnetikus vonzást a Kárpát – Dunamedencének peremterületei felé, amely magnetikusvonzásnak nem fognak tudni, de nem is akarnak majd ellent állani azok a testvérnemzetek, melyeket a végzet az Aeterna Hungária sorsközösségébe rendelt.

Ne tévesszenek meg senkit az 1938. évi őszi és az 1939. évi tavaszi események: a felvidéki és kárpátaljai részleges revízió nem békés revízió volt, hanem nagyon is fegyveres nyomásra jött létre, mert az előzmény a totális alapon berendezkedett, hatalmas barátaink fegyveres nyomása volt.

S most, amikor rövidesen átlépünk az ötödik évtizedbe, egyfelől számadást kell adnunk a múltról, másfelől fel kell készülnünk azokra a hősi feladatokra, amelyeknek megoldása elől kitérni egyenlő lenne a nemzethalállal. A múltba nézve: talán a dicsekvés gyanúja, vagy vádja nélkül meg lehet és meg kell állapítanunk, hogy tettünk egyet s mást a magyar élet körszerű és szükséges átállításáért. Nézzünk vissza: mi volt csak három esztendővel ezelőtt is a nyilaskeresztes mozgalom? Hatalmas tiszta lobogás; néhány fanatikus magyar lemosolygott jó szándéka; a „megfontoltak” szemében excentrikus okvetetlenkedés. Később: tömérdek áldozni akarás és áldozni tudás, s a hívő áldozatok nyomán még mindig keveseknek legyőzhetetlen hite. S vészes rágalomzuhatag. Mi voltunk a felelőtlen, mosatlan, mindenre kapható csőcselék. Mi voltunk Belzebub szövetségesei, a nemzeti színre átmázolt bolsevisták. Mi voltunk a tanulatlan süvölvények, a politikai mezítlábasok. Mi voltunk a lármás kis csoport, a fantáziátlan fantaszták és káros ködfejlesztők serege. Mi voltunk a pöffeszkedő nagy hang, akik mögött semmi nincs, csak a saját önteltségünk és nagyravágyásunk.

Lettünk hazaárulók és idegen bérencek, lettünk idegen, guruló pénzek gazdagjai, akik lelkünk és hitünk gazdagságával ki tudtuk volna fizetni az egész világot, de választások idején nem tudtuk kifizetni még az autószámláinkat sem. Mi voltunk a nemzet „falurosszai”, s igazán mérhetetlen elnézés és jóindulat volt abban, aki „csak” őrülteknek tartott bennünket és nem elvetemült gonosztevőknek.

Mi pedig mentünk, a szent megszállottak fanatizmusával és a hívők lebírhatatlan hitével. S gondoljatok vissza, testvérek, az elmúlt esztendő harcaira. Gondoltátok volna-e, hogy Budapesten és Pest környékén éppen úgy tizenkét mandátumot szerez a Nyilaskeresztes Párt, mint ahogy tizenkét mandátumnál nem többet szereztek a rendszer nagyhatalmú pártjai? Gondolták volna-e ellenségeink, hogy a lármás kis csoportból a felelőtlenek seregéből, a fantáziátlan fantasztákból az ország legnagyobb ellenzéki pártja lesz és hétszázezer szavazatot tud szerezni az ország hatvan kerületében ugyanakkor, amikor a rendszer az ország kétszázhatvanöt választókerületében nem tud kapni többet ennek a számnak másfélszeresénél? Sajtó nélkül, pénz nélkül, pusztán a szűkre szabott személyes agitáció eszközeivel érte el ezt az eredményt a Nyilaskeresztes Párt. Nem csoda hát, ha a választások után még hetekig hangos volt az ország a zsidó és szabadkőműves sajtó jajveszékelésétől, s a tájékozatlan szemlélő joggal hihette volna, hogy valami szörnyű gátszakadás rázta meg a magyar állam eresztékeit. Pedig egyszerűen új pillérek épültek az évezredes magyar birodalom castelluma alá, s ezeket a pilléreket mi ágyaztuk be a magyar történelem fundamentumába. Tényezők lettünk ott, hol szegénylegényeknek és garabonciásoknak rágalmazott bennünket a fáma.

Ám ne felejtsük el, hogy az eredmények mérhetetlen felelősséget zúdítanak reánk. HA a választások előtt semmit, soha fel nem adtunk azokból a célkitűzésekből, amelyek számunkra szinte biblikus erővel megfogalmaztattak, akkor a májusi választási eredmény csak fokozott mértékben rója ránk azt a kötelezettséget, hogy a magunk zárt világnézetéből a jövőben egyetlen jottányit se adjunk fel, vagy ne engedjünk ebből a világnézetből semmit se elalkudni, se meghamisítani. Mi nem politizálgatni jöttünk a magyar életbe, hanem igét hirdetni. Mi nem taktikázni akarunk, hanem országot építeni. Megalkuvásokkal, kompromisszumokkal, a rendszer iránt való jófiúskodásunkkal minden bizonnyal előbbre lennénk már, legalábbis a látszatok és a régi, hálósipkás, liberális felfogás szerint. Csak éppen a magyar milliók hitét vesztettük és alkudtuk volna el, csak éppen elsikkasztottuk volna a magyar feltámadás vágyát, reményét és akaratát. Kompromisszumokkal talán úgynevezett „társadalmi tekintélyek” lehettünk volna, csak éppen nemzeti szocialisták nem lettünk volna tovább. Márpedig a magyar nemzeti szocializmus nem valami politikai gúnya, nem valami felleg hajtó köpönyeg, hanem szent és isteni bélyeg mirajtunk, lélek és élet számunkra, amelyben – hitünk szerint – a magyarság korszerűen élheti ki a maga legbelsőbb valóját és amelyben egyedül valósulhat meg a Kárpát-Duna medencében élő testvér nemzetek szocialista és nacionalista életközössége.

S mert nem egyszerű politikai párt vagyunk, a korszerűen történelmi magyar birodalmi gondolatot hurcoljuk a szívünk legmélyén, s ebben a birodalmi gondolatban akarjuk felemelni a magyarság millióit: ezért vagyunk mi győzhetetlenek. Sokszor és sokan keresték már ellenfeleink közül a mi lendületünknek, a mi erőnknek, a mi kápráztató előretöréseinknek politikai indokát. Pedig az ok nem politikai, hanem sokallta inkább lélektani. Az ok: a hit. A mi csodálatos, lebírhatatlan hitünk. Hitünk az eszmében. Hitünk a magyarság elhivatottságában. És hitünk az Istenben, hogy mindaz, ami bennünk és általunk történik, az őáltala és az ő tetszésével történik. Nálunk nem frázis, nem jelszó, nem üres szónoki fogás az áldozat vállalás készsége. Mi tudunk áldozni és mi akarunk áldozni. Van miért áldoznunk és ez a valami megint csak a hitünk. Százszor mondottam és százszor mondom: mi nem akkor győzünk, amikor a magyar nép és a magyar történelem akaratából belépünk a hatalom birtokába. Mi akkor győztünk, amikor belenéztünk önmagunk lelkébe, amikor lelkiismeretvizsgálatot tartottunk, amikor leszámoltunk mindennel és megéreztük, hogy számunkra a legnagyobb áldozat is öröm, a legnagyobb szenvedés is gyönyörűség lesz, mert amit vállalnunk kell, azt a magyar népért, testvérekért, eszméért és hitért vállaljuk. Itt vesztették el a csatát azok, akik szemben állnak velünk. Mert a mi hitünkkel szemben nem tudják felvértezni magukat hasonlóan erős hittel. Ők védenek egy rendszert, mi harcolunk egy rendszerért, amely politikai forma is, de még erősebben lelki forma. Ők áldozatokat várnak a rendszertől, mi áldozni akarunk a rendszerünkért.

Ez is vicces, most találtam :

(amúgy John Lukacs 1945 című könyvét már én is olvastam)

"Ez a szokatlan történetírás a szerzõ szándéka szerint reakciós, lévén, hogy John Lukacs ebben a könyvben önmagát reakciósként határozza meg. Természetesen többrõl és másról van szó, mint a fogalom egyszerû politikai tartalmáról, noha középpontjában az antikommunizmus áll, és a kommunista pártok ragasztották rá a velük szemben álló erõkre a reakciós címkét. A reakciós - John Lukacs felfogása szerint - elveti a haladás eszméjét, különösen akkor, ha a haladás tetõzete alatt emberellenes nézetek vagy ostobaságok húzódnak meg."