A neoliberális szabadrablás

A neoliberális szabadrablás

A globalizáció, pontosabban a globalizációnak a mintegy 30 éve a neoliberalizmus elveinek jegyében zajló folyamata égbekiáltó különbségekhez vezetett szegények és gazdagok között, meggyorsította a természeti környezet pusztítását, és a gazdagok és szegények közti szakadék mélyítésével a háborúk és terrortámadások pusztításait és veszélyeit is megnövelte.

Hívei szerint a globalizáció nem más, mint a mindenkinek előnyös nemzetközi kereskedelem és munkamegosztás általánossá, globálissá válása a modern szállítóeszközök és kommunikációs technikák, köztük is elsősorban a számítógépek és a mikroelektronika segítségével.

A tömegtermelés, sorozatgyártás, és a kutatás-fejlesztés létezett már a hetvenes évek előtt is, csakúgy, mint a légi, vízi, és szárazföldi kereskedelem. Tehát mindezek megléte nem jelenti azt, hogy el kellene fogadnunk a neoliberális elveket. Nem neoliberális pl. az lenne, ha CSAK azt importálnánk asmit idehaza nem tudunk megtermelni. Hogy így drágább a beszerzés? Igen ám, de egyrészt a világpiacon is bármikor felmehet az egyes árucikkek ára, másrészt pedig ha miénk a termelés, miénk a haszon, és a mi állampolgáraink jutnak munkához.

A mai globalizáció nem a haladást, a közjót vagy a közérdeket szolgálja általában, hanem csupán néhány nagytőkés társaságnak az érdekeit, miközben rombolja és pusztítja azoknak az embermilliárdoknak az életfeltételeit, akik nem a gazdag és hatalmas (=és zsidó) elit körökhöz, a különféle szabadkőműves jellegű szervezetekhez (a Bilderberg csoport és hasonlók) tartoznak, hanem egyszerű, bérből és fizetésből élő állampolgárok, legyenek akár USA polgárok, akár angolok, akár azok, akik a perifériákon élnek Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában vagy a szovjet utódállamokban.

A világon az elmúlt harminc évben romlott a szegények helyzete, és tovább nőttek a különbségek gazdagok és szegények között. Mutatja ezt, hogy míg 1960-ban a Föld lakosságának leggazdagabb 1/5-e /csak
/ harmincszor akkora éves jövedelemmel rendelkezett, mint a legszegényebb 1/5, addig 1998-ban már hetvennégyszeres volt ez az arányszám. Emiatt jelenleg hal éhen naponta 20 000 ember, nincs tiszta ivóvize, és kell két dollárnál is kevesebb napi jövedelemmel beérnie jelenleg az emberiség felének, több mint hárommilliárd embernek.

Amikor 1990 körül összeomlott a szovjet bolsevik világrendszer, az amerikai neoliberális Fukuyamával együtt többen azt képzelték tévesen, hogy immár vége a történelemnek: hogy a volt szocialista országokhoz hasonlóan lassanként majd a Föld összes többi országa is átveszi az általuk egyedül üdvözítőnek tartott korlátlanul kapitalista piacgazdaságot és a pusztán a tőke érdekeit képviselő lobbik által folyamatosan a szabadrabláshoz igazított jogállamot. A 90-es évek második felétől kezdve egyre többen kételkednek abban, hogy valóban jó irányban haladna az emberiség a kapitalizmus világméretű győzelmével. Ehhez az elbizonytalanodáshoz a gazdagok és szegények fent jelzett drámai ellentétein kívül hozzájárultak az ökológiai válságnak, azon belül is főleg a klímaváltozásnak immár a gazdag országokban is drámaivá váló eseményei, amilyenek az utóbbi évek özönvízszerű esői és forróságai voltak.

A globalizáció azért nem egyszerűen a nemzetközi munkamegosztás globálissá válása, mert e folyamat már létezett az 1800-as évek vége felé is, de már a múlt század hetvenes évei óta a neoliberalizmus szellemében megy végbe, és ennek megfelelően csak egy bizonyos csoport érdekeit szolgálja.

A neoliberalizmus voltaképpen /egy /sajátos válasz a múlt század hetvenes évei óta tartó, sokak által nem felismert gazdasági válságra. Keynes és Fourastié már az 1940-es években megjósolta, hogy a hetvenes években majd stagnálni kezd a világgazdaság, hacsak nem lesz totális háború, vagy erős népességnövekedés. Eltérően az 1929-33 közötti világválságtól a világgazdaság mai válsága sokak számára azért észrevétlen, mert harminc éve többé-kevésbé stagnál ugyan a világgazdaság egésze, de a centrum bizonyos országaiban és néhány más országban (ahol költenek kutatás-fejlesztésre, ahol erős a gazdaság állami szabályozása, olyanok, amilyen például Kína, Szingapúr, Tajvan, és az ázsiai kistigrisek) olykor végbemegy azért némi gazdasági növekedés is. A világgazdaság harminc éve tartó válsága olyan jelenségekben mutatkozik meg, mint hogy még a fejlett országokban is kihasználatlanul hevernek évtizedek óta hatalmas termelőkapacitások, és magas a munkanélküliség; hogy pénzügyi válságok törtek ki és bénítottak meg olyan hatalmas régiókat, mint Délkelet-Ázsia, Argentína és Oroszország; hogy eddig nagy társadalmi és gazdasági nehézségekbe torkollott a rendszerváltás az egykori szovjet blokk országaiban, és hogy jóformán kiesett egy teljes földrész, Afrika, a nemzetközi munkamegosztásból.

A neoliberalizmus szellemében zajló globalizáció olyan válaszkísérlet a világgazdaság stagnálására, amely CSAK a világot jelenleg vezető nagytőkés tulajdonoscsoportoknak az érdekeit szolgálja.

A neoliberalizmus ideológiája ilyesmi : (figyelem, ez az ideológia számunkra egy hülyeség és öntökönszúrás, hiszen feltehetően nem vagyunk Rotschild vagy Onasszisz súlycsoportú gazdagok) ""Ragaszkodjunk a teljesen liberális kapitalizmushoz, és bízzunk mindent a piac erőire, ha a lehető legjobb világban kívánunk élni. Mert minden gazdasági és társadalmi bajnak az a gyökere, hogy beavatkoznak a piac folyamatokba külső erők, hogy a piac teljes szabadságát korlátozza az állam, és engedélyez beavatkozásokat más szervezeteknek is, amilyenek például a szakszervezetek és a környezetvédő szervezetek. A neoliberalizmus a szabad verseny jó kétszáz éves egyoldalú (kizárólag a profitmaximalizálást szolgáló) dogmájára támaszkodva támadja a jóléti vagy szociális államot; a munkavállalói jogokat és a munkavédelmi, a környezetvédelmi törvényeket, amelyek úgymond indokolatlan keretek betartására kényszerítik a munkáltatókat is, a munkavállalókat is; az állami gondoskodás és szabályozás olyan intézményeit, amilyen a munkaadót terhelő kötelező nyugdíjbiztosítás és egészségügyi hozzájárulás; a fejlődő államok kísérleteit, hogy protekcionista intézkedésekkel, védővámokkal próbálják életben tartani gazdaságukat a fejlettebbekkel szemben. Közgazdaságtani közhely, hogy modern gazdaság nem működhet piacok nélkül (No és a belső piac nem piac, ha amit mi termelünk, azt mi fogyasztjuk, na ugye hogy működhet az autarkia!), és hogy az árképződést befolyásolnia kell a keresletnek és a kínálatnak is. A neoliberalizmus túl sokat vár a pénztől és a piacoktól, mert azt képzeli, hogy piaci mechanizmusoknak kell alávetni és áruvá kell változtatni mindent: az embert, a természetet, a művészetet, a morális és kulturális kapcsolatokat. A különben zsidó Adam Smith közgazdász a láthatatlan kéz híres hasonlatát jó kétszáz éve fogalmazta meg, hogy kifejezze: a szabad piac jóvoltából a piaci szereplők önző, csak önérdekkövető cselekedetei mintegy a hátuk mögött elvezetnek a gazdaság és a társadalom optimális állapotához.""

Ma már sokak számára távolról sem magától értetődő Adam Smith tanítása, mert Smith óta sok víz lefolyt a Dunán. Ezért felvetődik a kérdés, hogy miután kialakultak a kapitalista piac működését az anarchoszindikalizmustól, a korporatív állammodelltől, a keynesi beavatkozó államig, no és persze a nemzeti szocializmus különböző irányzataiig sokféleképpen elutasító irányzatok, miért került sor mégis a liberalizmus reneszánszára mintegy harminc éve, miért jött létre a neoliberalizmus.

A neoliberalizmus a mai kapitalisták ideológiája és politikai stratégiája, mégpedig az "ideológia" szónak abban az értelmében, hogy ez olyan eszmerendszer, amely úgy legitimálja, védi és képviseli egy bizonyos kis létszámú, de a leggazdagabb osztály uralmát, hogy annak külön érdekeit közérdekekként tünteti fel.

A neoliberalizmus a múlt század hetvenes évei óta úgy próbálja beállítani a nagytőkés elit rétegnek az érdekeit, mintha azoknak az érvényesítése a közjót, az egész emberiség érdekét szolgálná. A kapitalizmus korábbi apologétáihoz hasonlóan a neoliberalizmus ideológusai és politikusai (Zsidók : Milton Friedman, Margaret Thatcher, Ronald Reagan, és mások) szintén a gazdagok érdekeit igazolják elméleteikkel, illetve képviselik politikájukkal. A neoliberalizmus azonban új is a klasszikus liberalizmushoz és a kapitalizmus korábbi apológiáihoz képest annyiban, hogy a neoliberális politika már nem marad meg csupán egy ország határain belül, hanem globálisan, az egész földgolyón érvényesül, az egész Föld összes szegényeivel szemben érvényesíti a mai gazdagok érdekeit, és veti alá a világot egyre nagyobb mértékben a kapitalizmus igényeinek.

A neoliberalizmus rövid jellemzése után tekintsük át az ennek jegyében zajló globalizáció sajátosságait. Önmagában tekintve előnyös lehetne minden résztvevő számára a részvétel a nemzetközi cserében és munkamegosztásban. Csakhogy mindez létezhetne neoliberalizmus nélkül is. A technikai feljődés midnen vívmányát megtarthatnánk, sőt. Az infrastruktúra fejlesztés egy hungarista munkaállamban nagy prioritású lenne...

Önmagában nem lenne rossz a nemzetközi munkamegosztás, a külkereskedelem. Ha azt cserélnék ki az országok, amit maguk nem képesek előállítani, és nem egymás alá ígérve (bérek és járulékok, minden szociális vívmány, környezetvédelmi előírások, stb.) biztosítanának terek a multiknak a szabad rabláshoz. A hetvenes évek óta tartó globalizációnak azonban úgy ad sajátos jelleget a neoliberalizmus, hogy e folyamat nem az általános haladást, hanem kizárólag a nagytőkének az érdekeit szolgálja.

Egyre fokozódik a pénzszféra (bankok, befektetési társaságok, biztosítók, pénzügyi társaságok) uralma a reálszféra (materiális javakat termelő cégek) felett. Mutatja ezt, hogy annak az 1 milliárd dolláros forgalomnak, amely naponta megvalósul a világ pénzpiacain, a 90-95%-a nem termeléssel kapcsolatos, hanem spekulációs ügylet.

Kormányaikkal, parlamentjeikkel még az ún. független államoknak sincs jóformán semmi beleszólásuk azokba a tőkemozgásokba, amelyek pedig egyre inkább meghatározzák a polgáraik munkalehetőségét, jövedelmi színvonalát és egyáltalán az életét.

A világgazdaság egyre több területén visszaszorulóban van a tisztességes verseny. Egy-egy államon belül versenyhivatalok őrködnek azon, hogy igazi verseny folyjék a piacokon, hogy egyetlen szereplő se kerülhessen monopolhelyzetbe, és a versenyszabályok megsértőit büntetésekkel sújtják. Nemzetközi szinten azonban nem létezik olyan hatóság, amely érvényt tudna szerezni monopóliumellenes törvényeknek, és ezzel szavatolhatná a verseny tisztaságát. Az ellen sincs törvény, ha egy cég gyermekmunkásokat alkalmaz. vagy akár ha ténylegesen rabszolgasorban tartott emberekkel dolgoztat. Nike, Adidas, és a többi.

Egyes országok között egyre erősebb versengés folyik az ún. működő tőkéért. Ez úgy történik, hogy az egyes országok adókedvezményekkel, alacsony munkabérekkel, szociális juttatások lefaragásával és a különféle környezetvédelmi előírások felpuhításával megpróbálják elérni, hogy más országokkal szemben inkább őket válasszák termelési színhelyként a multi- vagy transznacionális konszernek. Ezzel saját polgáraikat szorítják ki a jólétből.

A mai neoliberális globalizáció nem más, mint a hatalmasoknak és gazdagoknak a gyengék és szegények feletti kíméletlen uralma, amelyet gazdasági, politikai és katonai eszközökkel valósítanak meg. A hatalmasok és gazdagok csoportjába tartoznak az észak-amerikai és nyugat-európai államokat valójában irányító zsidó szabadkőműves körök.

A gazdagok legfontosabb közös érdeke, hogy biztosítsák energia- és nyersanyag-szükségleteik kielégítését, és hogy piacokat találjanak a cégeik által előállított termékeik számára. Ezeknek a céloknak rendelik alá a Föld országait, részben politikai intézmények segítségével, amilyen a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank (WB) és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), részben gazdasági nyomásgyakorlással, részben pedig katonai eszközökkel. A. washingtoni konszenzus (nem földrajzilag vagy territoriálisan értendő, hiszen nem szolgálja pl. a washingtoni munkás emberek érdekeit) szellemében a vezető országok, élükön az Egyesült Államokkal (amit a zsidó lobbi irányít), a világgazdaság fokozódó deregulálására, a tőkepiaci korlátok felszámolására és arra törekszenek, hogy a lehető legtöbb országban a legnagyobb mértékben szétverjék a gazdaságba való állami beavatkozás mechanizmusait.

A zsidó média tévéhíradóinak nézői azt gondolhatják, hogy a globalizáció ellenzői kizárólag zavaros fejű, anarchista, az erőszakban, és a felfordulásban örömüket találó rendbontó fiatalok. Hogy mennyire tévednek, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a neoliberális globalizáció kritikusai közé tartozik az a Joseph Stiglitz amerikai közgazdász is, aki 2001-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. A globalizáció árnyoldalai című könyvében Stiglitz ezt írja: "Sajnos még nem létezik olyan világméretű összefogás, amely minden multinacionális céget felelősségre vonhatna szükség esetén, és amely úgy tudná befolyásolni a globalizáció folyamatát, ahogy a nemzetgazdaságuk kialakulását szabályozták a nemzeti érdekeiknek, és a szociális szempontoknak megfelelően más országok kormányai. Ehelyett a mai világrendszert így jellemezhetnénk: a politika globális alakítása felelősség és ellenőrzés nélkül. Ebben a rendszerben szava csak néhány intézménynek van, amilyen az IMF, a WB, a WTO, és néhány személynek (pénzügy-, gazdasági és kereskedelmi miniszterek), akik szorosan összefonódnak bizonyos pénzügyi és kereskedelmi érdekcsoportokkal, miközben szinte egyáltalán nincs beleszólási joga annak a sok-sok milliárd embernek, akiknek az életét az előbbiek döntései meghatározzák. Legfőbb ideje változtatni a világgazdaság rendjét meghatározó szabályokon, ideológia helyett teret engedni a pragmatizmusnak, és még egyszer átgondolni, hogy nemzetközi síkon hogyan és kinek az érdekében születnek döntések. A globalizációt lehetne másképp, nem neoliberális módon is alakítani, és ha ennek folyamata megfelelő és tisztességes keretfeltételek között menne végbe, mégpedig úgy, hogy a politikára befolyást gyakorolhassanak a globalizáció által érintett összes országok, akkor a javára válna azoknak is, akik eddig csak a vesztesei voltak. A viszonosság elve és a népközösségek közös érdekei lehetnének ennek az új globalizációnak az alapjai. Ide tartozik a Nemzetek Európája elnevezésű, Európa jövőjére vonatkozó, tényekkel és elemzésekkel alátámasztott elképzelés is

A kapitalizmus XX. századi aranykora 1945-től az 1970-es évek elejéig-közepéig tart. Ezekben az években az első világban magas a gazdasági növekedés és teljes a foglalkoztatás, a konjunktúra csak kismértékben ingadozik, gyorsan nő a termelékenység, s mindezekkel együtt nemcsak növekszik a legszélesebb néprétegek fogyasztása, hanem kiépülnek és működnek is a szociális vagy jóléti állam intézményei. A vietnami háború következtében a 60-as évek végén, a 70-es évek elején azonban veszíteni kezd értékéből az amerikai dollár, majd felgyorsul (a dollárválság miatt is) az egész világon az infláció, s több országban is csökkenni kezdenek a gazdasági növekedési ráták. Az 1970-es évek elején feladják a rögzített valutaárfolyamok rendszerét (az 1944-ben elfogadott Bretton Woods-i egyezményt), ekkor tör ki az OPEC-államok drasztikus olajáremelésének hatására az olajválság, és kezdődik el a ma is tartó világgazdasági stagnálás. A vezető tőkés országoknak erre a stagnálásra adott válasza volt a neoliberalizmus jegyében foganatosított globalizáció. Eltérően az 1945 és 1975 közötti aranykortól, amely a keynesi elveken alapuló állami beavatkozásokra támaszkodott, az 1970-es években kezdődő neoliberális ellenforradalom élharcosai szembefordultak a szociális állam intervencionizmusával. A Keynes tanaira támaszkodó intervencionistákkal, a fiskális politika híveivel szemben felléptek az ún. monetaristák, akik a mindenfajta állami beavatkozástól mentes, és szabályozatlan piacgazdaság mellett szálltak síkra. Ronald Reagannel és Margaret Thatcherrel a neoliberális ideológia híveinek sikerült politikailag is érvényesíteniük az elképzeléseiket olyan vezető államokban, mint az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság. A neoliberális ellenforradalom jegyében egyre több országban nemcsak szalonképessé, hanem egyenesen uralkodóvá is vált az a hiedelem, hogy mindent rá kell hagyni a kapitalista piacokra, mert azoknak öngyógyító képességük van. Az addig állami kézben levő szektorok közül egyre többet és egyre nagyobb mértékben privatizáltak (a vasutaktól kezdve az oktatáson és az egészségügyön keresztül a postáig), a gazdaság mind több területén haladt előre a dereguláció és a flexibilizáció (azaz töröltek el például a munkaidővel, a környezetvédelemmel és szociális szempontokkal kapcsolatos, a munkáltatókat és a természeti környezetet védő megszorításokat), egyre több területen szorítottak vissza állami beavatkozásokat, és csökkentették a magas jövedelműek, valamint a vagyonok adóját.

Ezen a ponton érdemes összehasonlítani a keynesi intervencionizmust és a neoliberalizmust mint válságkezelő programokat. Az előbbi az 1929-33-as nagy válság után keletkezett, és ennek az volt a célja, hogy állami megrendelésekkel némi rendet vigyen a kapitalista gazdaság működésébe. A neoliberalizmus ezzel szemben kísérlet a minden beavatkozástól mentes, társadalmilag felelőtlen kapitalista piaci rendszernek a megteremtésére, illetve restaurációjára. A klasszikus liberalizmushoz képest az az újdonság a neoliberalizmusban, hogy egyrészt a társadalmi élet jóval több területére próbálja kiterjeszteni a piacok működését, másrészt globális annyiban, hogy ma már voltaképpen átfogja a földgolyó, a glóbusz valamennyi országát. De míg a keynesi intervencionizmus 1945 után mintegy harminc éven át viszonylagos anyagi jólétet (a szellemi élet ellenben sokat hanyatlott) hozott a vezető kapitalista országokban élő emberek nagy részének, addig a neoliberalizmus óriási pusztításokat hozott magával. Így hosszan tartó munkanélküliséget okozott az egész világon, még a fejlett országokban is. Ahol egyáltalán voltak, ott szinte mindenütt lefaragták a jóléti állam juttatásait. Az állami költségvetésben nagy hiányok keletkeztek a legtöbb országban. A jövedelemeloszlás majdnem mindenhol eltolódott a még nagyobb egyenlőtlenség irányában. Növekedett a szegénység, és nemcsak a harmadik világ, hanem a gazdag Észak országaiban is. És amióta tart a neoliberális globalizáció, az egész világon romlottak a társadalmi jólét mutatói.

A minél hamarabbi közvetlen haszon elve is tipikus neoliberális elv. Ez a mélyebb, és döntő oka az egész világgazdaság válságának, stagnálásának, ami a hetvenes években kezdődött, és amelyet Keynes és Fourastié már az 1940-es években előre jelzett. Ez a mélyebb válság abban áll, hogy a beruházási dinamika szinte az egész világgazdaságban visszaesett, elhanyagolták az alapkutatásokat, emiatt aztán lelassult a technikai fejlődés, ma ia csak bizonyos technikai részterületek tökéletesítésére áldoznak pénzeket, és ennek következtében mára jóformán az egész világgazdaság stagnál.

Igazi fejlődés az én szememben pl. a fúziós erőmű létrehozása volna, vagy más, olcsó energiaforrás felfedezése.

Elég meredeken hangzik, de a hatvanas évek óta nem történt komoly, az életünket alapjaiban megváltoztató technikai előrelépés. Az elektronika és a biológia területei persze kivételek ez alól. Emiatt telített sok piac, mert ha van már 3 autód, nem akarsz egy negyediket, a másiknak, akiken egy sincs, pedig nincs is pénze rá, mert munkája sincs, vagy rosszul fizetik.

A legjobb példa, az az 5 év, ami 1940-45 közt volt, akkor a német mérnökök eljutottak az elektromágneses levitációig, apropó hol is vannak ma az erre épülő eszközök használatban, sehol. Olajlobbi sucks

Ebben a helyzetben az egyes országok racionalizálási intézkedésekkel próbálják mégis növelni a piaci részesedésüket, és ezért váltja fel a növekedési versenyt egyre inkább a piaci részesedésért folyó kiszorításos verseny. Ezért tolódnak el a befektetések egyre inkább a reálszférából a pénzszférába, és ezért hódít egyre inkább nagyobb teret a pénzügyi spekuláció.

A neoliberalizmus tehát a kapitalista világgazdaság mesterségesen előidézett stagnálására adott ideológiai és politikai válasz, (lényege : insult to injury. azaz csinálunk egy problémát, és MI szállítjuk a megoldást) amely a gazdasági életbe való politikai beavatkozást, az intervencionizmust kiáltotta ki a válság okozójának, megoldásként pedig azt ajánlja, hogy ragaszkodjunk a kapitalizmushoz, bízzunk mindent a piac erőire, és ne hagyjuk, hogy külső erők beavatkozzanak a piaci folyamatokba. Hogy a piacok zavartalan működése minden bajt megold: a neoliberalizmusnak a dogmájáról így ír Joseph Stiglitz: Az elmúlt ötven év folyamán tisztázta a gazdaságtudomány, hogy miért, milyen feltételek esetén működnek jól, és milyen feltételek esetén nem működnek jól a piacok. Megmutatta a közgazdaságtudomány, hogy bizonyos javakból, például alapkutatások javaiból miért állítanak elő a piacok túl keveset, míg más dolgokból, mondjuk környezetszennyezésből miért termelnek túl sokat. A piac csődjének legdurvább példái a konjunktúra periodikus összeomlásai, a recessziók és visszaesések, amelyek az utóbbi kétszáz évben sújtották a kapitalizmust, és amelyek tömeges munkanélküliséghez és a tőkeállomány kihasználatlanságához vezettek. A piac csődjének e különösen szembetűnő esetein kívül van jó néhány finomabb példája is annak, hogy a piacok nem működnek hatékonyan, vagy társadalmi szempontból nem kívánatos eredményeket hoznak létre. Az állam sokat tehet, és sokat is tesz azért, hogy enyhítse a piaci csődöt, és hogy gondoskodjék a társadalmi igazságosságról. Piaci folyamatok, ha magukra hagyjuk őket, oda vezethetnek, hogy sok embernek nem jut elegendő a megélhetéshez sem. A gazdaságtörténet ugyanakkor megmutatta azt is, hogy a legsikeresebb államokban, mint például Szingapúrban az állam magára vállalta és jól be is töltötte ezeket a feladatokat.

A keynesi elvek nem azonosak teljesen a nemzeti szocialista gazdaságpolitikával, de ez is, az is tartalmazza, hogy az államnak bizony szerepet kell vállalni a saját területén végbemenő gazdasági folyamatokban.

Az NS-ben még volt Grossraumsautarkie is, ami hurkok építését jelenti, valahogy így : mi bányászunk, miénk a nehézipar is, mi termelünk, mi szállítunk, mi dolgozunk fel, mi fogyasztunk. És főleg a mi pénzünket használjuk nemcsak idehaza, de akkor is, ha netán mégis a Reichen kintről veszünk valamit. És nem a vacak ezerszer leértékelt névértékű dollárért veszünk olajat a tőzsdén, ami így és emiatt SOKKAL drágább., hanem megegyezünk szépen hosszútávra a sejkekkel, kikerülve az angolszász rablóbanda összes tőzsdéjét és közvetítőjét. Egy ilyen rendszert kívülről nem nagyon lehet megszúrni, már ha az amik partraszállását leszámítjuk... xD

Az államilag szabályozott, és a nemzeti érdekeknek megfelelően korlátozott kapitalizmus a jó rendszer : a korlátozásba beletartozik a monopóliumok és kartellek létrejöttének megakadályozása, illetve felszámolása! Tehét éppen hogy így van verseny.

A szabályozatlan rendszerben farkastörvények uralkodnak, no és persze ENTRÓPIA. Ez az elszabadult gépezet így az egész emberi civilizációt veszélyezteti. No persze kivéve azokat, akik működtetik, igen, ők még mindig a szabadkőműves zsidók. :-)

A mondottak alapján látható, hogy a neoliberalizmus jegyében zajló globalizáció ellentétes a Biblia szellemével, és súlyosan sérti a katolikus társadalmi tanítás alapelveit is, a személy, a szolidaritás és a szubszidiaritás elvét. Ez a magyarázata annak, hogy a neoliberális globalizáció elleni mozgalmakban miért vesz részt oly sok keresztény nő és férfi és keresztény civil szervezet Latin-Amerikától Svédországig és az Egyesült Államoktól Koreáig.

Melyik birodalom tette gyarmatává Magyarországot? Hazánk az egyetlen igazi szuperhatalom, a PÉNZIMPÉRIUM provinciája lett. A magyar közvagyon legértékesebb részét beolvasztották a nemzetközi pénzügyi közösség globális részvényvagyonába. A magyarok bérből-és fizetésből élő függőhelyzetű munkavállalókká váltak önállóan gazdálkodó szabad polgárok helyett - saját hazájukban. Munkájuk minden eredménye elhagyja hazájukat tőkejáradék, profit és kamat formájában. A magyarok ma pénzfeudalizmusban élnek, és évente három és fél hónapot robotolnak ingyen arctalan pénzviszonyokba elrejtőzött ismeretlen uraiknak.

"Irreálbérek" Magyarországon

Az elmúlt két év "reformjai" kimondva, kimondatlanul arra a feltételezésre épültek, hogy a magyar állam és annak polgárai "túlfogyasztanak". Ebből adódik a deficit, ezért csak erőforrás-megvonással állítható helyre az "egyensúly". Az alábbi gondolatok egy olyan kutatás eredményei, amelyek történelmileg egészen másról tanúskodnak.

Az elmúlt majd száz évben, 1914 és 2008 között az egy kereső által előállított nemzeti jövedelem csaknem tízszeresére nőtt, az egy keresőre jutó reálbér viszont alig több mint kétszeresére (!), a kettő hányadosa jelenleg 4,8. Ez azt jelenti, hogy a munkaerő-tulajdonosok relatív jövedelempozíciója majdnem ötször rosszabb 2008-ban, mint 1914-ben volt. Mindezt persze ellensúlyozza az a tény, hogy ez az elképesztő történelmi léptékű romlás együtt járt a tőkejövedelmek fokozódó megadóztatásával is. Az így képződő erőforrások aztán többnyire állami transzferként (ingyenes oktatási-kulturális, egészségügyi-szociális rendszerek) fékezték a humánreprodukció egyébként kezelhetetlen méretű lepusztulását. Mielőtt azonban bemutatnánk, hogy a lepusztulást csak fékezni tudták, de megállítani nem, illetve hogy az állami közszolgáltató rendszerek szisztematikus felszámolását célzó jelenlegi "re-formok" valójában a 19. századi vadkapitalizmus visszaalakítását próbálják elérni, lássuk az évszázad főbb adatait. Az adatok tükrében az 1914 és 2014 közötti száz év három jól elkülöníthető szakaszra osztható. Az első 1914-től 1954-ig tart, a második 1955-től 1978-ig, és végül viszonylag homogénnek mondható az 1978-tól napjainkig, illetve várhatóan 2014-ig tartó periódus.

Az első időszak a "háborúk kora", a két világháború (benne Trianon, gulág, kitelepítés, "malenkij robot"), az 1929-33-as gazdasági világválság és az 1952-53-ra kialakuló polgárháborús helyzet jól jelzi ezt. Ebben a negyvenéves periódusban a nemzeti jövedelem éves átlagos növekedése rendkívül alacsony, mindössze 1,6 százalék, hatalmas gazdaságtörténeti hullámvasútban ült az ország, pusztítások és újjáépítések váltakoztak. Még megdöbbentőbb viszont, hogy az egy keresőre eső reálbér 1954-ben alig volt magasabb, mint 1914-ben. Az átlagos éves növekedési ütem a negyven év egészében körülbelül 0,2 százalék (!), holott évi két százalékot is inkább stagnálásnak éreznek az emberek. Mindebből kitűnik, hogy e "hosszú háború" minden terhét a bérből és fizetésből élők viselték, "kifosztottsági rátájuk" kétszer akkora volt az időszak végén, mint az elején. A második időszak - 1955-től 1978-ig - a magyar gazdaságtörténet leggyorsabb növekedést produkáló időszaka, a nemzeti jövedelem éves átlagos növekedési üteme 6,3 százalék. Figyelemre méltó, hogy a reálbérek éves növekedési üteme bár jelentősen elmarad az összjövedelem növekedésétől, de 4,2 százalékot tesz ki. Ráadásul ebben az időszakban a tőkejövedelmek állami újraelosztásának terjedelme a munkaerő-tulajdonosoknál jelentősen bővült, és ez lényegében ellensúlyozta a reálbérek növekedési ütemének relatív elmaradását. Az időszak nagyobbik felében a reálbérek növekedési üteme meghaladta az összjövedelem növekedését is. Mindennek nagy szerepe lehet abban, hogy a magyar társadalom ekkor felnőtt korba lépő generációi ezt az időszakot máig is pozitívan ítélik meg, de erre még visszatérünk.
A harmadik időszak az 1978-tól máig, illetve várhatóan 2014-ig tartó periódus, amely két fő mutatóját tekintve sokkal közelebb áll az első "háborús" szakaszhoz, mint a másodikhoz. 2008-ig a nemzeti jövedelem növekedése alig haladja meg az évi két százalékot, a reálbéreké pedig a fél százalékot. És mivel a 36 évből harminc már letelt, a 2014-ig mutatkozó kilátások ezt alapvetően már nem képesek módosítani, mindkét mutató alacsony marad, és ami ennél is drámaibb: a reálbérek növekedési üteme a korszak egészében az összjövedelem növekedési ütemének az egyharmadát sem fogja elérni. Ráadásul a hatalmi tendenciák most éppen ellentétesek, tehát az állami szociális transzferek radikális visszametszése ("re-form") tovább rontja a munkaerő-tulajdonosok amúgy is gyorsan romló pozícióit. Túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy bár látszólag békés időszakról van szó, a magyar társadalom a hetvenes évek vége óta egy rejtett globális háború áldozata, anélkül, hogy egyáltalán esélye lenne az ellenfél beazonosítására és saját védelmének a megszervezésére. A népesedési és egészségtrendjeink katasztrófát előrevetítő mutatói, az általános morális, mentális, intellektuális és spirituális lepusztulás már e háború "veszteséglistáját" jelzik. Mindezek alapján, ha az évszázad egészét tekintjük, azt mondhatjuk, hogy a reálbérek növekedése nagyjából az egyötöde lesz az összjövedelem növekedésének, ráadásul a század második felében kiépített állami újraelosztó rendszer, amely legalább némileg tompítani tudta a munkaerő-tulajdonosok tőke általi kifosztását, 2014-ig szinte bizonyosan szétesik. Így a munkaerő-tulajdonosoknak 2014-ben ötször rosszabb jövedelmi pozícióból és nagyjából a múlt század elején jellemző szociális transzferekkel, szervezetlenül és reményt vesztve kell nekivágniuk a legújabb kori magyar kapitalizmus második évszázadának.

Befejezésül térjünk vissza annak a kérdésnek a tisztázásához, miért volt más az 1954-78-as korszak, és más volt-e egyáltalán? Az egész évszázadból a többi 76 év "háborús korszakában" átlagában alig több mint kétszázalékos nemzeti jövedelemnövekedés és alig érzékelhető 0,4 százalékos reálbér-növekedés adódik, 1954 és '74 között viszont hat százalék feletti összjövedelem-növekedés mellett négy százalékot meghaladóan növekedett a reálbér, vagyis a nemzeti jövedelemnél háromszoros, a reálbérnél tízszeres (!) az eltérés. A fő ok logikailag nem lehet más, mint hogy az ország politikai oligarchiája az adott globális hatalmi viszonyok mellett relatíve sikeresebben mérsékelte a birodalmi kifosztás erőforrás-szivattyúinak a működtetését, mint az azt megelőző, illetve azt követő berendezkedés. Bármilyen megdöbbentően hangzik is, a rendszerváltás rendszerének politikai elitjei lényegesen gátlástalanabb kollaboránsnak bizonyultak, mint az általuk egyébként történelmileg joggal elítélt "ancien régime". Ennek következményei aligha maradnak el.

Bogár László közgazdász

Dr. Drábik János bécsi felszólalása a Stephans Platz-i tüntetésen

Tisztelt magyarok és kedves osztrák vendéglátók!

A magyar nemzet sorsdrámája a végéhez közeledik. Részesei vagyunk ennek a sorstragédiának szereplőként, és tehetetlen-tétlen nézőként is, hacsak talpra nem állunk.

A világot háttérből irányító szervezett magánhatalom - sorsdrámánk írója és rendezője - szabadulni akar nemzetünktől, mert szülőföldünket más célra, másoknak szánja, s ezt nem is titkolja.

A dráma első felvonása 1920-ban ért véget, amikor a történelmi, etnikai és az önrendelkezési elv megszegésével, igazságtalanul kettős mércét alkalmazva, feldarabolták Magyarországot.

A dráma második felvonásaként 1945 után, megsemmisítették a magyar nemzet vezetőrétegét, amelynek még volt érzelmi és tudati kötödése az 1100 éves magyar államhoz.

A sorsdráma harmadik felvonása 1956. A magyar nép nem kért az internacionalista kommunizmusból, de helyette nem a mostani kozmopolita globalizmust akarta, hanem a saját útját akarta járni, az önrendelkezését visszaszerezni, és munkája eredményével rendelkezni. Teljesítményét ne vegyék el tőle sem kommunista rendőrállami erőszakkal, sem eladósítással, pénzügyi módszerekkel történő folyamatos sarcolással. A már akkor is együttműködő kommunista és globalista érdekcsoportok vereségre ítélték a magyar nemzet forradalmát.

Hogy soha többé fel ne állhasson, új urai rávették a tömeges agymosásnak kitett lakosságot, hogy állami ösztönzésre, orvosi segédlettel megölesse saját utódait. A mintegy nyolc millió abortusszal kivéreztették a maradék Magyarország törzsmagyarságát. Ezt a veszteséget nem lehet kiheverni, de túl kell élni.

A negyedik felvonás 1989. A pénzimpérium felkészített ügynökei és a hazai kollaboráns technokraták segítségével - pénzügyi technikákkal, eladósítással - elvette a magyar nemzet vagyonát. Ma a lakosság 80%-a vagyontalan, nincs tőkejövedelme. Az új milliárdos réteg pedig teljesítmény nélkül szerezte vagyonát. Magyarország tartozásállománya külföld irányába meghaladja a 40 ezer milliárd forintot, 210 milliárd dollárt. Ebből az államadósság 80 milliárd dollár, 15 ezer 500 milliárd forint. Ennek az összegnek kell a hozamát, tőkejövedelem, profit és kamat formájában a magyar népnek minden évben kitermelnie és átadnia. Ezt csak maradék vagyona felélésével és további kölcsönök felvételével tudja ideig-óráig teljesíteni. Magyarország többé nem a magyaroké. Országunk, hazánk mások tulajdona lett. Ma már nagyrészt bérmunkásként, cselédként dolgozhatunk mások tulajdonában, mások hasznára.

Az ötödik felvonás 2004. Magyarország elveszíti szuverenitását, egy nemzetek feletti birodalmi struktúra autonóm tartománya lesz, független állam helyett. A szervezett magánhatalom által létrehozott Európai Unióba a viszonosságot megtagadó, igen hátrányos és igazságtalan feltételekkel, kényszeritették be Magyarországot. 2003-ig 8866 milliárd forint nettó veszteséget okozott a magyaroknak az EU-tagságra való felkészülés. 2004 óta pedig évi 2500 millárd forintba kerül a tagság. Kezdettől nettó befizetők vagyunk. Az un. támogatás nem egyéb, mint a már átadott összegek egy részének a keserves visszaszerzése pályázatok útján.

A magyar költségvetési-hiány és külkereskedelmi deficit egyik legfőbb okozója az, hogy az EU folyamatosan sarcolja Magyarországot, nem pedig támogatja.

Az EU a szervezett magánhatalom intézménye az ellenségnek számító nemzetállamok olcsó és önkéntes felszámolására. Az EU természetellenes és fölösleges, elbürokratizálódott vízfejjé vált.

Ami jót hozott - emberek és árúk szabadabb mozgása, vámok csökkentése, szorosabb együttműködés az öreg földrész államai között - azt olcsóbban és hatékonyabban el lehetett volna érni nélküle. Nem kellett volna feladni nemzeti szuverenitásunkat, önrendelkezésünket, az önálló magyar jogrendszert.

Az EU természetellenes, mert nem olyan közösség, mint a biológiai ás társadalmi reprodukcióhoz nélkülözhetetlen család, és a nagyobb család, a nemzet. Ez utóbbi teszi lehetővé a történelmi és kulturális önazonosság megőrzését. E két család az élet nélkülözhetetlen előfeltétele. Az EU viszont élősködő - funkciótlan - képződmény.

Most a magyar nép sorsdrámájának az utójátékát éljük. Folyamatban van a termőföld és a lakóingatlanok elvétele a magyaroktól és átjátszása külföldiek tulajdonába. Már minden előkészület megtörtént.

2006 fordulópont volt. A magyar lakosság többsége ekkor értette meg, hogy nincs hová hátrálnia, ha kollaboráns vezető rétegei - a pénzvilág zsarolásának engedve - beszüntetik a nemzeti kockázatra épülő nagy szolidaritási rendszerek közfinanszírozását. Az előző rendszer a rendkívül alacsony munkabéreket kiegészítette béren kívüli juttatásokkal. A közvagyont magának kisajátító és külföldieknek játékpénzért átengedő kollaboráns érdekcsoportok arra hivatkozva akarnak most szabadulni a közfeladatok finanszírozásától, hogy az állami vagyon eltűnt, és nincs meg már a belőle korábban befolyt tőkejövedelem. De a lakosságnak sincs tőkejövedelme, mivel a közvagyon nem az ő magánvagyona lett. A koalíciós kormányzat akkor hivatkozhatna joggal arra, hogy a magyarok most már egyénileg gondoskodjanak magukról, ha a közvagyont a privatizáló érdekcsoportok neki juttatták volna.

Ezt a tragikus helyzetet az ideiglenesnek szánt alkotmány is elősegítette. Tele van szankció nélküli csonka szabállyal, amelyek nem kikényszeríthetőek. A választási törvény miatt az állampolgárok fele ki van rekesztve az Országgyűlésből az antidemokratikus - és mielőbb eltörlendő - 5%-os szabállyal.

A tömegtájékoztatás is a pénz-és korporációs oligarchia tulajdonában és az ellenőrzése alatt van. A lakosság ténylegesen nem tud élni a szólás és a sajtószabadsággal.

Egyedül a gyülekezési szabadság maradt volna az elégedetlenség kifejezésére, de a nemzetközi pénzvilág és magyarországi kiszolgálói rendőrállami módszerekkel fojtották el a tüntetéseket. Először kirekesztették a polgárokat a parlamentből, majd pedig álszent módon követelték az utcai politizálás beszüntetését.

Ahhoz, hogy megmaradjon a magyar nemzet, vissza kell szerezni Magyarországot, vissza kell állítani a magyarok által létrehozott nemzeti vagyon magyar tulajdonát. Vagyoni alap nélkül, nincs sem egyéni, sem nemzeti önrendelkezés. A vagyon hatalom, és a hatalom vagyon.

Őseink megszerezték hazánkat, de újból meg kell harcolnunk érte. Nincs más választásunk, új honfoglalásra van szükség, mert a fogyó és mesterségesen csökkentett magyar népesség helyére tömegesen idegeneket akarnak új uraink betelepíteni. Erre már elkészültek a tervek.

Melyik birodalom tette gyarmatává Magyarországot? Hazánk az egyetlen igazi szuperhatalom, a PÉNZIMPÉRIUM provinciája lett. A magyar közvagyon legértékesebb részét beolvasztották a nemzetközi pénzügyi közösség globális részvényvagyonába. A magyarok bérből-és fizetésből élő függőhelyzetű munkavállalókká váltak önállóan gazdálkodó szabad polgárok helyett - saját hazájukban. Munkájuk minden eredménye elhagyja hazájukat tőkejáradék, profit és kamat formájában. A magyarok ma pénzfeudalizmusban élnek, és évente három és fél hónapot robotolnak ingyen arctalan pénzviszonyokba elrejtőzött ismeretlen uraiknak.

Kik ezek az új oligarchák? Ők a világ felett az uralmat megszerzett magánpénzmonopólium tulajdonosai. Erre a monopóliumra támaszkodva szerezték meg az emberiség termelő vagyona feletti ellenőrzést. A pénzimpérium tőrzsvagyona szupergazdag dinasztiák családi alapítványaiba, holdingjaiba, befektető alapjaiba, több ezer alapítványba van gondosan elhelyezve, és magántulajdonban lévő kollektív vagyont alkot. Mértéke több ezer milliárd dollár. Ez az óriási vagyon pedig állandóan növekszik. A tokiói ENSZ Intézet kutatói állapították meg 2000-ben, hogy ha az emberiség létszámát 10 főre, a világ vagyonát pedig 100 dollárra redukálnánk, akkor egy emberé lenne 99 dollár, és 9 emberé egy. Ennek a vagyoncentralizációnak felel meg a hatalom szélsőséges koncentrációja egy szűk szupergazdag csoport kezében. Ővéké a világot uraló pénzimpérium. Ennek lett Magyarország a tulajdona. Pénzügyi módszerekkel vették el hazánkat, hasonló módszerekkel kell vissza venni tőlük.

Megvannak erre a történelmileg helyesnek bizonyult technikák. Most csak a közpénzrendszer visszaállítására, a termelő és infrastruktúra fejlesztő állami programok beindítására utalok. A központi bankok a pénzimpérium intézményei, magánérdekek szolgálatában állnak. A közhatalom ellenőrzése alá visszahelyezve hatékonyan tudnák elősegíteni az állam, a gazdaság és az állampolgárok adósságfüggésének a megszüntetését. Pénzuralmi korszakban pénzügyi technikákkal kell harcolni. Így kell most végrehajtani az új honfoglalást is, hogy nemzetünk fennmaradhasson.

A legszégyenletesebb az, ami az egészségügyi rendszerrel és az iskolákkal történik. Bátor orvosok és egészségügyi dolgozók úgy döntöttek, hogy ellenállnak a magyar egészségügyi rendszer szétverésének és szatócs-tevékenységgé silányításának. Létrehozták az Összefogás Népünk Egészségéért Pártot. Vezetőjük - Dr. Lőke Miklós, főorvos, egykori kórházigazgató, igazságügyi orvosszakértő - itt van sorainkban. Sok sikert bátor vállalkozásukhoz!

A magyar társadalom vert helyzetben van jelenleg, de viharos történelmünk során már nem egyszer tudtunk hasonló helyzetből végül is győztesen kikerülni. Sarkunkra kell állni. Talán soha nem voltak annyira időszerűek nagy költőnk szavai, mint most, hogy "Talpra Magyar! Hi a haza, itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok, ez a kérdés válasszatok." Fel kell állnunk, mert csak az lehetetlen, amit meg se kísérlünk. Ütött a cselekvés órája. Köszönöm, hogy meghallgattak.

Gyurcsány, aki lényegében az állam piaccal szembeni értelmetlenségét vallotta. Minden figyelmes állampolgár tudhatta már régen, hogy a neoliberális állambölcsesség az államnak legfeljebb mint az erős magánérdek szolgájának óhajt szerepet adni – például az úgynevezett PPP-programokban. Az állam – e felfogás szerint – tehát egy olyan funkció, amely a gyengékkel szemben erőt (=féken tartó funkciót) mutat, míg az erősekkel szemben méltóság nélküli kiszolgáló szerepet játszik.

Az alapkérdés persze a kapcsolati tőkékkel milliárdossá lett politikai üzletember tudatáig nem jutott el. Mármint az, ha van (politikai) közösség, akkor van a piactól független, etikai-értékelvi politikai államfilozófia is. Ha pedig ilyen van – márpedig van –, akkor a neoliberáliskodás nem más, mint társadalomellenes anarchizmus, amely a szégyentelenül önző, közösségi felelősséget nem vállalóan hatalomra törő magánérdeket a tudományosnak hirdetett hatékonyság és versenyképesség királyi palástjába öltözteti. Ez az alantas hazugság nem lehet államférfiak alapzata. Az államnak, mint a közösségi érdeket kifejező,
közjót megtestesítő szervezetnek szolgái nem gondolkodhatnak profitban, nekik közösségi érdekben kell gondolkodni.

Gyurcsány és barátai azonban a tulajdontalanságot megvalósító (proletár)diktatúra után újra saját, csak most neoliberális tulajdonosi diktatúrában gondolkodnak. Régen a történelmi, ma a piaci szükségszerűséget hirdetik. Az „alattvalók” szempontjából a különbség minimális. Most rászorultsággal mérik a (nem) dolgozók csendességi ellátmányát. Mi az államférfi formátum abban, ha azt mondja egy politikus, hogy a piac erősebb nálunk? Ha ezt gondolja, akkor nem kell politizálnia. S aztán főleg nem kellene a privatizációban látni az
állampolgárok egyetemes jólétének a biztosítékát.

Egy neoliberális politikusnak persze nem kell ismernie a múltat, hiszen ott – nyilván – zömmel csak elavult dolgok, gondolatok és struktúrák vannak. De azt nem tudni, hogy a nonprofit közösségi tulajdont a még közösségi (nemzeti) felelősséget elfogadó, azt szabadon szolgáló klasszikus liberálisok is elfogadták – nos, az szégyen. Ennek folytatása illenék a magát a szegények kormányának tekintő s nagy szünetű, üres beszédeket tartó mai – névlegesen – szociáldemokrata politikushoz. Nem biztos, hogy Blair (és Giddens) birtokolja a bölcsek kövét, s így mechanikus utánzói(k) sem illegethetik magukat mindentudóként. Ócska, nálunk százéves trükk nyugati modern tógába öltözve tündökölni.

Azon üzletességet azonban, amely maximális profit jegyében az embert és az életet puszta, a sok közül (szintén csökkenthető) egy költségtényezőnek tekinti – nos, azt az üzletességet az emberiség (élet) s a nemzet ellenségének tartom. Az ilyen üzletességet szolgáló gyenge közösségi politika képviselőit pedig államférfinak nevezni szolgatempó.

Az államférfi az adott feltételek között teremtő vízióval bíró közösségi – és nem helytartó – ember, aki azokért is küzd, akiknek „nem osztottak elég lapot”. A gyurcsányi rászorultsági politika egy örök függésben tartó túlélési mechanizmust működtet, ahol – manapság – emberi jogokról beszélnek, de a tömegnek nincs valódi emancipációs lehetősége. Nincs, mivel még az ismeretszerzést is privatizálják, s a hazug humanizmus jegyében a fogyatékosok egyetemes kényszerintegrációjával elemi fokra nyomják a tömeg tudásszerzését (hatévesek buszoztatása, osztályközösségek nélküli alkalmi érdeklődési csoportokba szétvert iskolák stb.).

A neoliberális „államférfiak” tehát egy szűk, bár nagyon erős csoportérdeken túl legfeljebb még a közvetlenül érdekelt csicskás körök érdekeit fejezhetik ki – régi szóval, buta osztálypolitikusok. Rájuk tényleg érvényes az, hogy csupán a médiumok tudattorzító hatásaiban bízva ágálnak. A Kádár-rezsim politikailag elbutított tömegembere ugyan valóban nem érti a politika logikáját, de létviszonyainak kényszerei, valamint a biológiai óra feltartóztathatatlan működése mégis lassan kihúzzák a szőnyeget a *neoliberális hazugságok* alól. Ezért kell a felelősséget kívánó és teremtő kormányzás helyett állandó propagandaoffenzívában lenni – akkor is, ha valódi mondanivaló a választópolgár számára nincs.

Hiszen a segélyek emelése, a gyerekekből való megélhetés biztosítása nem hozhatja meg az oly sokat emlegetett esélyegyenlőséget. A versenyképesség sulykolása pedig óriási, mozgástér nélküli tömeget eleve
kizár (kirekeszt) az önálló megélhetés biztosításának reményéből is. A neoliberális doktrína a gazdagok és a jól keresők ámítása azoknak, akik sohasem kerülhetnek helyzetbe. A neoliberalizmus a gyengék kihasználása, a minimális befektetés maximális haszonba fordításának gyakorlata. A szervezetlen, gyenge érdekvédelmű régiók helytartó komprádorcsoportok segítségével történő kizsákmányolása. Az erkölcsi szégyentelenség közgazdasággal igazolt közveszélyes ostobasága.

Lehet-e Gyurcsányt államférfinak nevezni? Mint látjuk, lehet, csak éppen értelmetlen, mivel a modern milliárdosnak pusztán hatalmi igényei vannak, az első szolgának (minister) nélkülözhetetlen etikai alázata nélkül. Ez az ember még magát sem ismerve akar uralkodni.