Az isis-t pont usrael hozta létre, Szíria és Irán ellen. Cionista keresztény vallás az meg tüzet vízzel vegyítés. Hitgyülinél is durvább népbutítás megy a tengeren túl. A neokon társaságban ott van az isis nyugati megfelelője, a puritán "újjászületett" regenerálódott világvégeváró szektás idióták, háborúzni is hajlandó és sajnos vagyonos, befolyásos ál-keresztény vallási fanatikusok.
http://www.demokrata.hu/cikk/usa-hatalomatvetel-isten-neveben-i http://www.demokrata.hu/cikk/antidogma-usa-hatalomatvetel-isten-neveben-ii http://www.demokrata.hu/cikk/usa-hatalomatvetel-isten-neveben-iii.
A vallások amúgy az adott nép szakrális közös tudatai, ezek az isis, boko haram félék ugyanúgy megölik a siitát, szunnitát. Zsidót is? Kijelentették többször, hogy izraellel semmi bajuk, aztán pedig milyen muszlim szereti a cionista terrorállamot. A több irányba is árnyékot vető térdelő túszokról készült videó, a charlie hebdo-nál járdán közvetlen közelről géppisztollyal vér nélkül fejbelőtt francia rendőr, ugyanebben az ügyben nyomozást vezető francia rendőrtiszt állítólagos öngyilkossága... mocskos, háttérhatalmi machinációk ezek. Jóslatokat kreálnak, és megvalósítják azokat? A 3. vh. a cionizmus és az iszlám közt lesz megrendezve, "three world wars" - Albert Pike, még a 19. században eltervezték legalábbis az első nagy háborút. Nem minden sikerült nekik se terv szerint persze.
Akit érdekel részletesen, miért is kamu az ISIS, Világpanoráma régebbi részei Echo tv honlapon is megvannak, és Drábik János igen jól összegyűjtötte a tényanyagot. Egy tipikus zsindexes usrael felsz*pó háborúpárti véleménycikkbe sokkal gyérebb forrásmunkát fektetnek!
Az összeesküvés elméletek? Hát amikor valahol Oroszországban meghal egy liberális, a libtard médiában és politikában máris azonnal Putyin lesz a tettes. A biciklikerekeket is ő szurkálja ki, nyilván. :3 Bizonyíték nélküli állításokra, többször lebukott hamisításokkal, hangulatkeltéssel és gyűlölet szítással próbálja befolyásolni tömegek véleményét a háttérhatalom.
A zsidóimádó álkeresztény neoprotestáns szélsőséges puritán cionista szekták szerint Európában túl sok az eretnek és antiszemita illetve pápista, ez jön le a wesley "ranagol pap" cionlibsi lelkészképző félék megnyilatkozásaiból és az amcsiból érkező szidalmakból így együtt.
Ezért ellenségesek velünk a republikánusok, köztük mc cain john? Racionálisan geopolitikai, gazdasági érdekük a lenn tartásunk, hogy az euró se válthassa fel a dollárt a nemzetközi kereskedelemben. Ha kell, akkor Európát oroszokkal, arabokkal keverik háborúba a háttérhatalmisták és európai hazaáruló (és már csak neveik alapján is zömmel zsidók, ilyen berg, olyan baum, amolyan stein...) politikus, nato-s tisztviselő, és euro-bürokrata csicskásaik. Európai érdekekkel teljesen ellentétesen tevékenykedők!
Az egész nemzetközi háborús helyzet nem racionális, de a világ és benne az ember sem az. A racionalitás közmegyegyezésen alapuló józan ész. A világról alkotott emberi elképzelés az ateizmus is, ugyanúgy vallás ez is, hiszen nem tudják bizonyítani Isten nemlétét.
Úgy azért megnézném, ki van a "vonal túlsó végén", a cion és az ál - muszlim, műarab, hamis prófétás oldalon egyaránt. Szerintem ugyanaz. Ez nem szabad akaratból vallott hit hanem valami egész más, mind az amerikai + zsidó háborúcsináló világvégeváró hatalmi körök, mind a muszlim hardcore fanatikusok elmebeteg tettei tömeghipnotizáló negatív entitásokat feltételeznek.
Az történelmi tény, hogy a harmincéves háború katonai embervesztesége és a vele járó járványok, civil áldozatok, gazdasági károk rombolása alapján volt olyan durva legalább, mint a 2. vh. Mindezt az akkori technikával kivitelezték ráadásul, hát akkor mi lenne most, amíg fenn volt a jovonk.com oldal (archive.org), ott lehetett látni milyen lenne egy jelenkori 'usrael vs világ' totális háború.
Megjött a behívó
http://radicalpuzzle.blogspot.hu/2015/03/megjott-behivo.html
Mar 8th 2015, 23:06, by gabeebee
Múlt csütörtökön megérkezett az amerikai behívó, így aztán mehetünk a Közel-Keletre lövöldözni az Iszlám Állam ellen. Az Egyesült Államok hivatalos felkérése/felszólítása/parancsa - kinek melyik tetszik – szerint „növelni kell a részvételünket az ISIS nevű terrorszervezet elleni nemzetközi fellépésben, mert az fenyegetést jelent Európa biztonságára, mivel durva támadást intézett az ellen az értékrendszer ellen, amelyet Magyarország tisztel."
A hírt olvasva először azon kezdtem gondolkodni, hogy ezek szerint már valamilyen szinten benne is vagyunk, benne is lehetünk az amcsik játékában, ha most a részvétel növelését kérik, csak még arra nem jöttem rá, hogy vajon mivel. Eddig ugyanis még nem volt szó arról, hogy néhány nyilatkozaton kívül a magyar külügy, vagy Magyarország bármivel is szerepet vállalt volna ebben a történetben.
De a legfontosabb kérdés talán nem is ez, sokkal inkább az, hogy mi mégis mit keresünk megint egy olyan háborúban a világ másik felén, amihez lényegében semmi közünk?
Az USA most száz-százötven magyar katonát kér az ISIS elleni harchoz. Nem kell nagy katonai szakértőnek lenni ahhoz, hogy lássuk: ekkor haderő semmire sem elég, ekkora csapatnak hadászatilag semmi jelentősége nincs. Az amerikaiak 55 aktív harcirepülő-század rendelkeznek, századonként nagyjából 18-24 darab repülőgéppel, aminek ha a töredékét odaküldenék - ahogy egyébként más esetekben szokták -, két hét alatt halálba bombázhatnák az egész Iszlám Állam nevű kreálmányt.
Mégsem teszik. Inkább belerángatnak mindenkit a saját maguk generálta konfliktusba, hogy a lehető legjobban kiszélesítsék a harcokban részvevő államok számát. Vajon miért?
Néhány évvel ezelőtt tudta bárki is, hogy mi az az ISIS? Nem hinném. A terrorszervezetnek mondott alakulat egyszer csak hirtelen megjelent. Hihetetlenül jól szervezett, rendkívül jól felfegyverzett és rengeteg pénz áll mögöttük. Vajon honnan jöttek? Honnan kerültek elő? És legfőképp kinek az érdekében tevékenykednek?
Az feltűnt már, hogy az ISIS a mindenféle harci kegyetlenkedése mellett arról ismerszik meg, hogy célzottan támadja a Közel-Kelet több ezer éves kulturális örökségét, hogy a terroristák előre megfontolt szándékkal arra törekednek, hogy a Közel-Kelet valós történelmének minden tárgyi emlékét megsemmisítsék?
Ez vajon kinek állhat érdekében?
Nem kell összeesküvés-elméleteket gyártani ahhoz, hogy észrevegyük milyen mocskos és alattomos játék az, amit a cionisták megint játszatni akarnak velünk. A cél minden valószínűség szerint a CIA és a Mossad által létrehozott terrorszervezet által a Közel-Kelet teljes lángba borítása lehet, bevonva mindenkit a háborúba és a végén újra átrendezni a világ rendjét immár a globalisták kénye-kedve szerint.
Az USA most száz-százötven magyar katonát kér az Új Világrendért.
Nem kérdés, hogy végül adunk nekik.
Mert a szomorú igazság az, hogy nincs is más választásunk…
USA: Hatalomátvétel Isten nevében I.
A régi-új elnök beiktatási beszédében nem kevesebb mint negyvenszer fordult elő a "szabadság" szó, ami azonban ennél is lényegesebb, gyakran a "zsarnoksággal" szembeállítva. Ez az ellentétpár adta a szónoklat tulajdonképpeni vázát: az amerikaiak szabadsága a többi ország szabadságától függ, éppen ezért kötelességük a szabadságot terjeszteni a világon és véget vetni a zsarnokságoknak, amelyek elnyomják a népeket és fenyegetést jelentenek az amerikaiak szabadságára nézve, és így tovább, és így tovább, litániaszerűen.
Két nappal korábbi szenátusi meghallgatásán Condoleezza Rice, a külügyek új gazdájaként tárcája küldetésének mindenekelőtt "a demokrácia világméretű terjesztését" nevezte, prioritásként említve "a zsarnokság előretolt állomásai" elleni harcot, amelyeket szerinte hat ország, nevezetesen Kuba, Burma, Észak-Korea, Irán, Belorusszia és Zimbabwe képvisel. Nyilván puszta feledékenységből nem említette meg - többek között - Szaúd-Arábiát, ahol nyoma sincs parlamentnek és választásoknak, politikai és vallásszabadságnak; Pakisztánt, az USA-val szoros baráti kapcsolatot fenntartó katonai diktatúrát; Tadzsikisztánt és Üzbegisztánt, ahol autokrata elnökök és amerikai katonai támaszpontok biztosítják a status quót; Türkmenisztánt, ahol az önmagát életfogytiglani elnöknek kinevező "demokrata" gondoskodik a világ negyedik legnagyobb földgázkészletének amerikai érdekeltségben történő kiaknázásáról; vagy a klasszikus meghatározás szerint mégiscsak kommunista diktatúrának számító népi Kínát, amellyel (saját szavaival élve) "őszinte, együttműködő és építő jellegű kapcsolat van kibontakozóban". Ezenkívül Rice még kijelentette: "A cunami csodálatos alkalom (a wonderful opportunity) volt arra, hogy megmutassuk nemcsak az amerikai kormány, hanem az amerikai nép szívét, és azt hiszem, hogy nagy hasznunk (great dividends) származott belőle".
Ez a frappáns, bár egyesek ízlésének talán némiképp extravagáns gondolatkísérlet is mutatja, hogy minden bizonnyal a legrátermettebb személy került az amerikai külügyek élére. (Qualis rex, talis grex; qualis mulier, talis oratio.)
A kommentátorok csaknem egyöntetűen állítják, hogy Bush újraválasztása valójában a vallásos buzgóság győzelme, aki republikánus létére nemcsak az evangelista-fundamentalista jobboldal szavazatait söpörte be, hanem a hagyományosan inkább a demokraták felé húzó katolikus táborban is tarolt. Sikerének legfőbb záloga a tradicionális erkölcsi értékek körül kikristályosodó protestáns"katolikus (új)szövetség volt, amelyet főleg azzal teremtett meg, hogy az abortusz és a homoszexuális házasság elleni keresztes hadjáratában, valamint az emberi klónozással kapcsolatos kísérletek korlátozásában pápább volt a pápánál is.
Az eredmény mindenesetre őt igazolta. Ezen a választáson megdőlni látszik az amerikaiak közmondásos anyagiasságára vonatkozó vélekedés is, amely ha érvényes lenne, nyilván nem kapott volna újra bizalmat tőlük olyasvalaki, aki korábbi elnöki mandátuma során a 350 milliárd dolláros költségvetési többletet 560 milliárdos hiánnyá változtatta. A közvélemény-kutatások szerint minél buzgóbb vallásgyakorló az amerikai választópolgár, annál inkább a republikánusokra szavaz, vagyis azok 63 százaléka, akik hetente legalább egyszer vallásgyakorlaton vesznek részt (az össznépesség 14 százaléka), ellentétben azok 60 százalékával, akik sohasem vagy ritkán mennek templomba (a népesség ugyancsak 14 százaléka), mert ők inkább a demokratákra voksolnak. Ez alapján írja azt Michael Novak, az American Enterprise Institute politikai és vallási tanszékének vezetője, hogy Amerikában "újabban a vallás vált az egyik legfontosabb politikai megosztó tényezővé", hozzátéve: "... bárki is akarja az amerikaiakat vezetni, hálát kell mutatnia a Mindenhatónak és ki kell fejeznie iránta érzett elkötelezettségét. Amerikában el lehet választani egymástól az államot és az egyházakat, de nem lehet elválasztani a vallást a nemzeti élet szövetétől. Clinton elnök például sokkal gyakrabban beszélt a vallásról, mint George W. Bush... (...) Ez egy normális, és egy elnök számára majdhogynem kötelező magatartás" (Le Monde, 2004. november 1.).
Már Tocqueville megemlíti híres könyvében, hogy a vallásosság mindig is fontos szerepet játszott az amerikai közéletben. Primér politikai tényezőként azonban Jimmy Carter elnöksége óta hatalmasodott el igazán. Ő maga és (az idősebbik Busht kivéve) minden utóda ugyanis hitgyakorló evangelista, akik úgymond Jézus Krisztusnak köszönhetik "regenerációjukat", aminek hangot is adnak úton-útfélen. Ennek a vallási irányzatnak az egyik sajátossága éppen a rendkívüli közlékenység, a túláradó ömlegősség, és ez gyakran készteti nyilvános önvallomásokra, csodás látomások és hirtelen megvilágosodások ecsetelésére híveit. Carter például vasárnaponként bibliaiskolákban tanított, és hittérítő buzgalma arra ragadtatta, hogy amikor egyik alkalommal a buddhista dél-koreai elnököt kísérte a repülőtérre, megpróbálta vendégét megtéríteni, és ráadásul még el is dicsekedett tettével!
Reagan-életrajzában Edmund Morris megemlíti, hogy az elnök a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti konfliktust következetesen a Biblia armageddoni ütközeteként fogta fel, Amerikát pedig - nyilván a Hegyi beszédtől ihletetten - "egy dombon lévő fénylő városnak" (a shining city on a hill) nyilvánította. Clintonról köztudott volt, hogy igen nagy fontosságot tulajdonított az évente egyszer sorra kerülő Annual Prayer Breakfast szertartásának, amikor is reggelijét több tucat prédikátor társaságában fogyasztotta el, és a Monica Lewinskivel folytatott házasságtörő paráználkodásáért is egyházi személyiségek előtt tartott nyilvános bűnbánatot.
Mondhatni "össznépi igényt" elégít ki tehát az amerikai elnökök által mutatott vallásos buzgalom, hiszen ha hihetünk a párizsi Nemzetközi Tanulmányok és Kutatások Központjának (CERI) kutatásvezetője, Denis Licorne által idézett közvélemény-kutatási adatoknak, az amerikaiak 92 százaléka hajlandó lenne elfogadni egy zsidó, 95 százalékuk egy néger elnököt, de csupán 49 százalékuk egy nyíltan ateista elnököt (L'Histoire, 2004. július-augusztus).
Ellentétben a fejlett nyugat-európai országokkal, az Egyesült Államokban a vallásosság foka és a vallásgyakorlók aránya nem csökken, hanem folyamatosan növekszik. A mából visszatekintve meglepőnek tűnhet, hogy - az amerikai angol gyarmatok biblikus megalapozottsága (verus Israel) és az alapítók bigott vallásossága dacára - az 1787-es Szövetségi Alkotmányból teljesen hiányzik az Istenre vagy a Legfőbb Lényre való utalás, és a vallásról is csak kétszer esik benne szó, egyformán negatív értelemben. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kísérték volna heves viták az alapokmány megszövegezését, és egyesek ne hiányolták volna belőle az "Isten" szót (mint az európai alkotmány esetében 200 évvel később).
Az akkori közvélemény körében bizonyos ellenségesség volt tapasztalható az ateistának tartott Jefferson elnökkel (1801-1809) szemben, aki nem hitt Jézus istenségében, és a Bibliát csupán egy történelemkönyvnek tartotta, mégpedig nem is a legjobbnak a sok közül. "Keveset számít, hogy húsz isten van, vagy egyetlen isten sincs, írta, ez nem üríti ki a zsebem és nem töri el a lábam." A jelenlegi légkört ismerve ez utóbbi két megállapítása ma már nem állná meg a helyét.
Hivatalba lépésük alkalmával az amerikai elnökök szokás szerint a Bibliára tesznek esküt, noha erre semmi sem kötelezi őket. Néhány éve viszont az illetékes fellebbviteli bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a "zászlóra tett eskü" szövegét (one nation, under God, indivisible with liberty and justice for all), ahogyan azt a kaliforniai nyilvános iskolákban mondták, azzal az indoklással, hogy az "under God" ("Isten alatt") formulát Eisenhower elnöksége idején politikai okokból - a materialista és ateista szovjet blokk és az istenes és (ezért nyilvánvalóan) erkölcsös Amerika közötti alapvető különbség érzékeltetésére - illesztették be az eredetileg éppenhogy világi ceremóniának szánt és a nyilvános iskola egyik védelmezője által kreált esküszövegbe.
A vallási megújulás aktuális hullámát, vagyis az amerikai történelem ötödik nagy vallási ébredését (awakening) lovagolta meg most Bush, aki maga is "újjászületett" (born-again) keresztény. A kegyes legenda szerint a híres Billy Graham lelkész, egy másik, még festőibb verzió szerint viszont Arthur Blessitt jóvoltából tért meg és látta meg az "igazságot", aki mint vándorprédikátor azzal írta be magát a rekordok könyvébe, hogy hatvan országon keresztül vonszolt maga után egy 48 kilós, kerekekre erősített keresztet. "Jézus-Krisztusról akarom önt faggatni", fordult hozzá állítólag Bush. "Elmagyarázom, hogy mit kell tennie, ha biztos akar lenni a megváltásban", válaszolta a keresztes ember, az etikus magatartás mibenlétéről azonban elmulasztotta kiokítani.
Nyilván emiatt történhetett meg, hogy a későbbi elnök kampánystábja a dél-karolinai republikánus előválasztás során a nem éppen krisztusi szellemű rágalmazástól sem riadt vissza pártbéli riválisa, John McCain ellehetetlenítése végett: elhagyta a feleségét, homoszexuális, alvilági kapcsolatokat tart fenn, kábítószerfüggő, gyermekei születtek egy néger prostituálttól - mint látható, alaposan leszedték róla a keresztvizet, még azt is sejtetve, hogy egy észak-vietnami fogolytáborban eltöltött hosszú időszak következtében súlyos paranoia kínozza, ami megválasztása esetén biztonsági kockázatot jelentene az atomarzenál feletti rendelkezési jogra való tekintettel. Az eredmény ismeretében azután, tipikus farizeushoz illően, Bush megjátszotta a nemes szívű ellenfelet és joviálisan lapogatta McCain vállát a tévékamerák előtt. "Kíméljen meg az effajta hülyeségeitől és vegye le rólam a mocskos mancsát", reagált az egykori vietnami hős egyenes adásban.
Mindez persze láthatóan nem ingatta meg Bush öntelt bornírtságát, aki egyre jobban elhatalmasodó vallásmániája következtében hovatovább Jézus Krisztusnak képzeli magát. "Isten engem választott a nemzet vezetésére" - jelentette ki például a dallasi Keresztény Ifjúsági Centrum (CYC) 2003. november elsejei nagygyűlésén, és miközben szónokolt, két zászlót húztak föl mögötte, amelyeken felirat hirdette: King of Kings, Lord of Lords (Királyok királya, Urak ura). A következő év nyarán egy amish farmerekkel tartott magántalálkozón a pennsylvániai Lancaster megyében ugyancsak megerősítette: "Biztos vagyok benne, hogy Isten beszél rajtam keresztül".
Deviáns személyisége és ellentmondást nem tűrő megszállottsága lassanként már a saját pártjában is aggodalmat és ellenérzéseket kelt. Ron Suskind publicista arról számolt be (New York Times Magazine, 2004. október 17.), hogy Bruce Bartlett, aki a republikánus párt hagyományos szárnyának egyik vezéralakja, a párton belüli "polgárháború" lehetőségét sem zárta ki Bush újraválasztásának esetére. Szerinte ez ugyanolyan természetű konfliktus lesz, mint amely világszerte zajlik a modernisták és a fundamentalisták, a pragmatikusok és az igazi hívők, az ész és a vallás között. "(Bush) valóban azt hiszi, hogy isteni missziót teljesít. Az olyan abszolút hit, mint az övé, elborítja az elemzés minden szükségletét. A lényeg a hit számára abból áll, hogy higgyünk olyan dolgokban, amelyekre nincsenek empirikus bizonyítékok, mondja Bartlett, a világot azonban nem lehet a hittel irányítani". De meg lehet próbálni - vélekednek a republikánus hatalmi apparátust megszállva tartó "keresztény cionisták".
Azzal, hogy az alapító atyák biblikus messianizmusa inspirálja világmegváltó terveit, Bush "western-imperializmusa" (Guillaume Faye) a jelek szerint visszatér forrásaihoz. Egykor az amerikai angol gyarmatok puritán alapítói úgy gondolták, hogy "isteni szándékot" (divine purpose) teljesítenek be az őslakosok földjének elrablásával. 1783-ban egy bizonyos E. Stiles jogtudós egyenesen "Isten amerikai Izraeljének" (God's American Israel) nevezte Amerikát, amelynek pacifikálnia és uralnia kell a Földet. Manapság a neokonzervatív protestánsok is úgy vélik, hogy az Egyesült Államok és Izrael között nincs különbség az isteni misszió megvalósításában. Eme kettős motivációjú, egyrészt az országalapító hagyományokban, másrészt a bibliai történetekben gyökerező és mára csaknem az egész amerikai társadalmat jellemző "mentális késztetés" eredményeként jutott el az Egyesült Államok odáig, hogy feltétel nélküli támogatásban részesíti a lényegében szellemi anyaországának tekintett Izraelt.
(folytatjuk)
ANTIDOGMA - USA: Hatalomátvétel Isten nevében II.
Egyik vezéralakjuk, Ralph Reed "tagadhatatlan és erős szellemi kapcsolatot" állapít meg Izrael és a keresztény hit között (New York Times, 2002. május 2). A Biblia szó szerinti olvasatából merítő és a Krisztus mielőbbi visszatéréséért ügyködő amerikai evangelisták 1980-ban Nemzetközi Keresztény Követséget nyitnak Jeruzsálemben, és jelentős anyagi támogatást nyújtanak az orosz zsidók Izraelbe történő kivándorlásához, valamint Ciszjordániában és Gázában történő letelepítéséhez. James DeLoach bostoni baptista lelkész alapítványt (Jewish Temple Foundation) tesz a jeruzsálemi nagymecset lerombolása és Salamon templomának újjáépítése céljából. John Walvord dallasi fundamentalista teológus, a Southwestern Bibliaiskola tanára azt tanítja, hogy "Isten csak a fiai, a zsidók és a keresztények iránt érdeklődik, de nem törődik a muzulmánokkal, a buddhistákkal és az összes többi hittel". Randall Price, a World of the Bible Ministries nevű neoprotestáns lobbi alapítója még a radikális zsidó cionistáknál is messzebb megy, amikor a Nílustól az Eufráteszig terjedő zsidó etnikai állam eszméjét hirdeti - ahogyan azt állítólag Ábrahám akarta, és eszelős "igehirdetésében" az olyan befolyásos evangelista szervezetek támogatására is számíthat, mint például a már nevében is sokat mondó Restoration Foundation (Újjáépítés Alapítvány) vagy a nem kevésbé ékesszóló Christian Friends for Israeli Communities (Az Izraeli Közösségek Keresztény Barátai). Nem csoda, hogy a zsidó állam megalapításának ötvenedik évfordulóján, 1998-ban Netanjahu akkori izraeli miniszterelnök a több mint kétszáz zsidóbarát evangelista szervezetet tömörítő Voices United for Israel (Egyesült Hangok Izraelért) orlandói kongresszusán kijelenti: "Az ebben a teremben ülő embereknél nincsenek jobb barátaink és szövetségeseink". Nyilván tudta mit beszél, hiszen " mint azt Henri Tincq írja a Le Monde-ban - a keresztény cionisták tízmilliói valóban meg vannak róla győződve, hogy "a Nagy-Izrael érdekében megfogalmazott követelések a bibliai próféciákon alapuló isteni törvényességen nyugszanak" (2004. október 20.).
Az amerikai közgondolkodás biblikus átitatottsága és az amerikai külpolitika konkrét lépései láttán a neves brit publicista, George Monbiot arra a megállapításra jutott, hogy "ma az amerikai vezetők egy isteni küldetés papjainak tekintik magukat, amelynek célja: megszabadítani a világot démonaitól", és hozzáteszi: "Az Egyesült Államok többé már nem egy nemzet, hanem egy vallás" (The Guardian, 2003. július 29.). Az "Amerika egy vallás" című cikkét akár Rudolph Giuliani, volt New York-i polgármester emlékezetes kiszólása is inspirálhatta, aki a városát ért iszlámista kamikaze-akció napján egyértelművé tette, hogy "hinnetek kell Amerikában, mert Amerika egy vallás". Ugyancsak Monbiot írja a No Man's Land (Green Books, 2003) című esszéjében: "Az Egyesült Államoknak már nincs szüksége arra, hogy Istenre hivatkozzon, mert ő maga az Isten, és az amerikaiak azért mennek külföldre, hogy terjesszék a mennyei birodalom fényét. A zászló ugyanolyan szent lett, mint a Biblia, a nemzet neve ugyanolyan szent, mint Isten neve. Az amerikai kormány egy papsággá vált." Ugyanez a véleménye Sébastien Fathnak, a tekintélyes francia tudományos kutatóintézet, a CNRS munkatársának is, aki szerint Bush "helyettesíti a vallásosság hivatásos szereplőit az amerikai civil vallás főpapi funkciójában" (Le Monde, 2004. október 20.).
Tény, hogy a jelenlegi amerikai vezetők elődeiknél is jobban belemerülnek az alapító atyák evangelizáló messianizmusába, akik azt akarták, hogy Amerika legyen Isten abszolút földi uralmának az elő- és példaképe. A Dieu bénisse l'Amérique (Isten áldja Amerikát) és a Militants de la Bible aux États-Unis (A Biblia harcosai az Egyesült Államokban) című könyvek szerzőjeként Fath - az alapító atyák öröksége, a hit és az ima, az egyéni üdvözülésre biztató individualizmus és az állítólag Isten áldását birtokló, tehát el nem bukható Amerika iránti naiv optimizmus mellett - éppen ebben, az Egyesült Államokat az új Ígéret földjének és a világ regeneráló tényezőjének tekintő messianisztikus szemléletben azonosítja az amerikaiak együttélését szabályozó "civil vallás" egyik lényegi komponensét. Ez a fajta sajátos, a Bush által jelenleg folytatott neoimperialista külpolitikát is alapjaiban meghatározó messianizmus-optimizmus keverék ösztökéli Gary Schmittet, az USA stratégiai célkitűzéseit már az elnevezésében demonstráló Egy Új Amerikai Évszázadért Terv (PNAC) igazgatóját is, amikor azt írja, hogy "az amerikaiaknak szövetségeseikre való tekintet nélkül kell eljátszaniuk vezető szerepüket, mert az Egyesült Államok politikája az egész világ érdekét szolgálja" (Guillaume Parmentier szerk.: Les Etats-Unis aujourd'hui, Odile Jacob, 2004). Eszerint tehát a "Gondviselés" nemzeteként az Egyesült Államok lenne az egyedüli ország, amely képes "újrakezdeni a világot", és egyszerre lehet az emberiség érdekeinek bírája és tanítója. Egyetlen valóban szuverén nemzetként, Amerikának a "Gonosz tengelye" (The Axis of Evil) elleni keresztes hadjáratában csak ellenségei, kliensei vagy vazallusai lehetnek. A történelemben példátlan katonai túlhatalma révén megkímélheti magát a fölösleges szócsépléstől, mert - Theodor Roszak amerikai történész szerint - elég csak megsuhogtatnia a büntetés fenyegetését ahhoz, hogy szót fogadjanak neki. (Az amerikai szoldateszka mindenhatóságának érzékeltetésére: jelenleg a világ csaknem 120 országában 725 támaszponton állomásoznak amerikai katonák.) "A mi neokonzervatívjaink ultraradikálisak abban az értelemben, hogy egyedüli céljuk több változást kiváltani, és gyorsabban, mint sok forradalmár tette. Merész és dinamikus emberek ők, akiket a világ átszabásának fanatikus vágya hajt. Egy irányt vesztett és akarat nélküli emberiség megmentőinek látják magukat", írja könyvében Roszak (La Menace américain, Le Cherche-Midi, 2004).
Henry Kissinger szerint a forradalmi hatalmat az jellemzi, hogy semmi sem tudja megnyugtatni, legalábbis addig nem, ameddig egyetlen - vélt vagy valós - ellensége is életben van. Így aztán Roszak megállapítása a "forradalmár neokonzervatívokról" nem is olyan paradox, mint első hallásra tűnik, különösen ha azt is tekintetbe vesszük, hogy hangadóik közül sokan a trockizmus politikai iskoláját járták ki, és töretlenül őrzik az erőszakos politikai módszerek iránt táplált zsigeri beidegződéseiket. "A neokonzervatív egy olyan baloldali, akit megtámadott a valóság", (ön)ironizált Irving Kristol, az irányzat pápája egy 1978-as könyvében. "Ez nem egy párt, hanem egy érzékenység, amely mintegy száz személyt tömörít New York és Washington között", pontosítanak a messianisztikus Amerikát leleplező (L'Amérique messianique, Seuil, 2004), kiváló oknyomozó könyvükben a Le Monde újságírói, Daniel Vernet és Alain Frachon, amelyben a neokonzervatív ökoszisztémát ugyanúgy átvilágítják, mint a Busht hatalomra juttató eszméiket, miközben a La Derniere Croisade: les fous de Dieu version américaine (Az utolsó keresztes hadjárat: Isten amerikai őrültjei, Plon, 2004. szeptember) című művében Barbara Victor arra keres választ, hogy az Egyesült Államokban hogyan vette át Isten a hatalmat és hogyan diktálják programjukat az evangelista keresztények. "A maccarthizmus korszakában Sartre azzal vádolta Amerikát, hogy megőrült. Ma bizonyára nevet a sírjában", visszhangozza Tony Judt történész a Le Nouvel Observateurben.
A neves liberális publicista, William Pfaff már idejekorán észrevette a hübriszen, az elbizakodottságon, az önértékelési zavaron, egyszóval az őrültség egy bizonyos fajtáján alapuló neokonzervatív ideológia kibontakozását (Int'l Herald Tribune, 1992. március 8.), előre vetítve az általa inspirált neoimperializmus várható végkifejletét is, amely szerinte csak egy "birodalmi börleszkben végződhet" (To Finish In a Burlesque of an Empire). Egyébként egy bizonyos Richard Haas volt az, aki a Nemzetbiztonsági Tanács tagjaként, "A birodalmi Amerika" című emlékezetes cikkében (Atlanta Times, 2000. november 11.) nyilvánvalóvá tette, hogy "Amerikának egy nemzet méretéről át kell térnie egy világbirodalom méretére", és ezáltal az amerikai birodalmi álom "romantikus" megfogalmazójának számít. Szerinte ez a birodalmi Amerika nem válik imperialista hatalommá, mert "a Jó alapján kell újjászerveznie a világot, erkölcsösebben véve át az egykor a Brit Birodalomra háruló szerepet". Az ebből is kicsendülő - és az amerikai értelmiségieket csaknem egyöntetűen jellemző - szellemi éretlenség és egzaltált utópizmus ellenére a szókimondó, szinte már-már naiv őszinteség mindenképpen Haas javára írandó, aki egyike a Bush-kormányzat expanzív külpolitikáját sugalmazó szürke eminenciásoknak. Jelentős szerepe volt abban, hogy az úgynevezett Bush-doktrína szellemében az amerikai kormányzat a korábban gyakorolt szupremácia elvét a hegemónia, pontosabban a "fegyveres világuralom" (armed world hegemony) elvével cserélje fel, mégpedig a "demokrácia", a "szabadság", az "egyenlőség" és a "kapitalizmus" négyes posztulátumára hivatkozva, amelyek érvényesítése érdekében úgymond az Egyesült Államokra hárulna "a Föld átformálásának felügyelete". Amerika tehát aszerint különbözteti meg a nemzeteket, hogy közülük melyek hajlandók az "erkölcsi átlátszóságot" (moral clarity) és az "erényességet" követni, és melyek nem. A neokonok egyik legelszántabb ellenfeleként Claes G. Ryn, az Amerikai Katolikus Egyetem professzora éppen e miatt a megvalósíthatatlan és az egész világ kollektív biztonságára nézve veszélyes utópia miatt tartja a neokonzervatívokat "újjakobinusoknak", akik Rousseau univerzalista elméletét képviselve, "erővel akarják felszabadítani azokat, akik nem akarnak szabadok lenni" (America the Virtuous: The Crisis of Democracy and the Quest for Empire, Editions Transaction, 2003).
Allan Bloom politológus szerint ez az amerikai törekvés már a második világháború alatt is érzékelhető volt. Akkor ugyanis az amerikaiak számára nemcsak egy veszélyes ellenség legyőzéséről volt szó, hanem az általuk egyetemes módon humanitáriusnak vélt okokból, a "Jó" nevében, a szerintük erkölcsileg egyedül elfogadható társadalommodell és az azt közvetítő amerikai hatalmi akarat exportjáról is. "Amikor mi, amerikaiak, komolyan beszélünk a politikáról, azt jelezzük, hogy a szabadságról és egyenlőségről vallott elveink, valamint az azokat megalapozó jogok ésszerűek és mindenhol alkalmazhatóak", írja, és abból sem csinál titkot, hogy "a második világháború is egy sikeresen végrehajtott átnevelési terv volt azok kényszerítésére, akik nem fogadták el ezeket az elveket" (The Closing of the American Mind, Simon and Schuster, N.Y., 1987). Egy szó mint száz, "demokratának" csak azok a nemzetek számítanak, amelyek támogatják az amerikai külpolitikát. Claes G. Ryn "demokratizmusnak" nevezi ezt az álságos magatatartást, amelynek egyik teoretikusa, James David Barber politológus kijelentette: "Amerika küldetése és feladata a világ demokratikus mozgalmának vezetése, és hogy kikényszerítse mindenhol azt a demokráciát, ahogyan az nálunk működik" (Washington Post, 1990. január 25.). Másként mondva: nem elég uralni a világot, hanem amerikanizálni is kell, vagyis amerikanizálva uralni.
Amerikai szemszögből ugyanis a gazdasági-technológiai, illetve az ideológiai-kulturális offenzíva szorosan összefügg egymással. Ráerőltetni a többi népre az amerikai nyelvi és lelki reflexeket, az amerikai referenciákat - a világuralom legbiztosabb módja. Az internet és Hollywood, a popzene és a "kóla-érzés" ugyanazon stratégia elemei, mert hiszen a Földnek nemcsak amerikai módon kell szórakoznia, hanem amerikaiként is kell gondolkodnia. "Az Egyesült Államokat egyetemes elvekre alapították, és sajátos erkölcsi státusa egy nagy küldetésre sarkallja a világon", írja William Kristol és David Brooks, és egyúttal a vegytiszta homogenizáló kozmopolitizmus mibenlétét is érzékletessé téve, így folytatják: "A mi nacionalizmusunk egy különleges nemzet nacionalizmusa, amelynek egy egyetemes elven alapuló világküldetést kell betöltenie. Ezt az elvet Abraham Lincoln »egy minden emberre, minden időben alkalmazható elvont igazságként« jellemezte", (The Wall Street Journal, 1997. szeptember 15.). Ennek az "elvont igazságnak" az állítólagosan egyedüli letéteményeseként érzi magát Amerika feljogosítva arra, hogy a "világfalu" seriffjeként megregulázza az egész emberiséget.
USA: Hatalomátvétel Isten nevében III.
Ugyanakkor Ben Wattenberg, az ismert televíziós szerkesztő és újságíró „a demokratikus és amerikai értékek egész világon történő elterjesztésének vizionárius eszméjéről" vizionált (Washington Times, 1988. december 1.), és még a Szovjetunió bukása előtt hangot adott a neokonzervatívok időközben realitássá váló vágyálmának, miszerint „az egypólusú világ kitűnő dolog, azzal az egyedüli feltétellel, hogy Amerika legyen ez a pólus" (u. o. 1990. március 21.). Árulkodó módon a konkurens (és elvileg liberális) fővárosi laptárs, a Washington Post híres vezércikkírója, Charles Krauthammer is egy „hatékony intervencionista politika" szükségességét hangoztatta, (1991. március 22.), láthatóan azzal sem törődve, hogy a „demokrácia" nevében végrehajtott katonai agresszióik miatt világszerte felerősödhet az Amerika-ellenesség. „Amerika nem népszerű? És akkor? Valóban szüksége van rá, hogy az legyen? A csúcson vagyunk, és ezt fel kell vállalni", pöffeszkedik az eredmény ismeretében tízegynéhány évvel később, amikor lapjában Midge Decter, természetesen ugyancsak a „demokráciával" takaródzva, egyenesen arra biztatta Busht, hogy „tisztítsa meg a világot" mindentől, ami nem demokratikus (Washington Post, 2002. június 28.).
2001. szeptember 11-ét azután valóságos „mennyei felhatalmazásként" értelmezték az amerikai vezetők az unilateralizmus példátlan méretű kiterjesztéséhez és gyakorlásához. Robert Kagan, William Bennett, Jack Kemp, Jeane Kirkpatrick és a többi neokon ideológus a terrorizmus elleni „totális harc" szükségességének ürügyén felelevenítette Woodrow Wilson 1919-ben megfogalmazott eszméjét, miszerint a „szabadság egyedüli misszionáriusaként" az Egyesült Államoknak gyakorlatilag mindent szabad a nemzetközi politikában. Ezzel magyarázható, hogy Bush első elnöksége egyet jelentett a világ ügyeibe való amerikai beavatkozás mértékének fokozódásával, és ezzel együtt az amerikai állampolgárok életébe való állami beavatkozás mértékének az Egyesült Államok történetében példátlan fokozódásával. Hunt Tooley történész, az Austin College tanára szerint Clinton volt az, aki ezt „a birodalmi hódítást a hazai elnyomással" párosító mechanizmust mozgásba hozta. Tooley azt is megállapítja, hogy az amerikai imperializmus - a korábbi európai imperializmusokkal ellentétben - nem annyira a nemzetet, mint inkább a pénzügyi-gazdasági köröket szolgálja, amelyeknek a kormány és a politikusok csupán a „vigécei", és így a lényegében gazdasági okok által motivált imperialista választás csupán a konjunktúra függvénye. „Amerika sorsa az, hogy rendőrségként viselkedve civilizálja a világot", adta ki a jelszót az üzleti körök lapjában (The Wall Street Journal) Max Boot, aki maga is a neoimperialista expanzió leghangosabb támogatói közé tartozik. A közvélemény mozgósítására hivatott „csillagos-sávos" nacionalizmus és patetikus hazafiaskodás mindazonáltal sokkal inkább propaganda, mintsem valódi motiváció, és mivel ez a mentális struktúra töretlenül érvényesül az amerikai közgondolkodásban, függetlenül attól, hogy melyik párt van hatalmon, végül is a republikánusok és a demokraták teljességében esetlegesen, mondhatni „csereszabatosan" döntenek az éppen alkalmazott pacifista vagy militarista opció mellett. Magyarul: egyikük kutya, másikuk eb, és valójában egyformán a globális gazdasági erők (nemzetekfölötti plutokrácia) kiszolgálói.
Mindössze annyi a különbség, hogy a neokonok által uralt republikánus adminisztráció szemérmetlenebbül, vagy ha úgy tetszik, cinikusabban jár el. Ők ugyanis nyíltan hangoztatják, hogy az Egyesült Államoknak egy elsöprő (overwhelming) katonai hatalomra támaszkodó globális szupremáciát kell megvalósítania, amelynek keretében egyedüliként dönthet arról, hogy mi a jó és a rossz a világ maradéka (the Rest of the World) számára is, és önmagának tarthatja fenn az egyoldalú fegyveres fellépés jogát ítéletei foganatosítására, vagyis egyszerre töltheti be az ügyész, a bíró és a zsandár szerepét. Ahogyan Bush mondta Bob Woodwardnak, „létezik egy értékrendszer, amellyel kapcsolatban nem ismerünk kompromisszumot, és ez az értékrendszer az, amelyet mi hirdetünk. Ha ezek az értékek jók a népünk számára, jónak kell lenniük az összes többi számára is" (Washington Post, 2003. szept. 19.).
Noha ez a biblikus-harcias messianizmus mélyen az amerikai hagyományban gyökerezik, akárcsak az egyetemes „Jó" arkangyalának szerepében való nárcisztikus tetszelgés, valójában - a vietnami vereség okozta önképsérülés és pillanatnyi elbizonytalanodás után - mégis W. Bush színrelépésével vált ismét a világpolitika alakító tényezőjévé. Magát a teológiai kicsengésű „nyilvánvaló sors" (manifest destiny) kifejezést, amely úgymond a „Gondviselés" által az Egyesült Államoknak szánt civilizatórikus küldetésre utal, egy John O'Sullivan nevű demokrata újságíró dobta be a köztudatba még 1845-ben, aki negyven évvel később az „angol faj" jövőbeli világuralmát is megjövendölte a „barbár országok" fölött. Ugyanabban az évben megjelentetett Our Country (A mi országunk) című bestsellerében Josiah Strong kongregacionalista lelkipásztor azt állítja, hogy az angolszász faj felsőbbrendűsége „gyarmatosító géniuszán" alapul, és a polgári szabadság és a „spirituális kereszténység" egyedülálló modelljét nyújtja a világ számára. „Nyilvánvaló, hogy az angolszászok tartják kezükben az emberiség sorsát, és az Egyesült Államok válik e hatalom fő székhelyévé", írja, egyúttal arra biztatva honfitársait, hogy „késlekedés nélkül internacionalizálják az amerikai nép nyilvánvaló sorsát". Albert Beveridge indianai szenátor 1900. január 9-én kijelenti: „Isten ezer éven át nem a saját személyük hiábavaló és passzív csodálatára készítette elő az angol és teuton nyelvű népeket, hanem a világ szervező uraivá tett bennünket, hogy rendet teremtsünk ott, ahol a káosz uralkodik. A haladás szellemét azért adta nekünk, hogy legyőzzük a reakciót az egész világon. A kormányzás adottságát azért helyezte belénk, hogy kormányt adjunk a vad és elaggott népeknek. Egy ilyen erő nélkül a világ visszaesne a barbarizmusba és a sötétségbe. És egész fajunk közül az amerikai népet jelölte ki mint választott nemzetét, hogy megkezdje a világ regenerálását".
A zarándok atyák (Pilgrim Fathers) biblikus küldetéstudata, az 1880-as években virágkorukat élő rasszista/szociáldarwinista tanok, A. T. Mahan admirális The Influence of Sea Power upon History (A tengeri hatalom befolyása a történelemre) című 1890-es alapműve és a mindezt valamiféleképpen szintetizáló „nyilvánvaló sors" elmélete szolgáltatott alapot a spanyol-amerikai háborúban, McKinley és Theodor Roosevelt furkósbot-politikájában (Big Stick Policy), a két világháborúba történő beavatkozásban, a koreai és vietnami katonai kalandban, valamint az utóbbi évek fékevesztett intervencionizmusában megnyilvánuló amerikai imperializmus gyakorlatához. Niall Fergusson, a New York-i Egyetem tanára és az Empire: How Britain Made the Modern World (Birodalom: Hogyan alkotta meg Britannia a modern világot) c. tanulmány szerzője szerint az Egyesült Államok, még ha nem is meri deklarálni, valójában az egykori Brit Birodalom örököse, de elődjével ellentétben nem civilizáló, hanem zavartkeltő szerepet játszik a világtörténelem színpadán, és így az általa bemutatott darab is csupán egyfelvonásos lehet.
Ha van „nyilvánvaló sorsa", akkor éppen ez az, mert hiszen „az USA identitása csupán egy homokvár, amely minden pillanatban összeomolhat. Ezért aztán szüntelenül egy mesterséges hazafiságnak kell elhárítania ennek az amnéziás és kaleidoszkópikus társadalomnak az esetleges összeomlását, amely megosztott hagyományok és történelem híján, társadalmi és etnikai egység híján nem vált »nemzetté«, és amelynek legerősebb kötőanyaga az igencsak törékeny kapcsolatot teremtő gazdasági materializmus, vagyis a konzumerizmus, a zsugoriság és a pénzimádat. Hogy fenntartsa ezt a rogyadozó építményt és hogy összefogja ezt az önazonossági és értékválságban szenvedő társadalmat, a neokonzervatív kormányzat a klasszikus receptet alkalmazta: az álhazafias militarizmus és a felületes vallásosság keverékét, egyfajta leegyszerűsített kereszténység puritán biblikus istenességét", írja Guillaume Faye az amerikai neoimperializmus létrejöttével, kibontakozásával és várható végkifejletével foglalkozó remek esszéjében, igen találóan „globális államcsínynek" minősítve ezt a szemünk láttára kibontakozó és az egész földi berendezkedés radikális felforgatását célzó folyamatot (Le coup d'état mondial. Essai sur le Nouvel Impérialisme Américain, 2004).
Még ha a vallás többé-kevésbé mindig és mindenhol árucikk is volt (elvégre a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen), a mai Amerikában szinte szervezett „vallásszédelgés" (Határ Győző) folyik. Egész iparágak épültek rá a bibliai történeteket készpénznek vevő átlagamerikaiak hallatlan ostobaságára, és a hitbuzgalom által hevített jámbor lelkek pumpolása egészen elképesztő méreteket öltött. A vallásos könyvek, folyóiratok és filmek sikere, a felekezeti tanintézetek, rádió- és tévéállomások sokasodása, a televíziós igehirdetések (teleevangelisták) népszerűsége, a szekták virulenciája, a megtérések és "újjászületések" tömegjárványa egyaránt azt bizonyítja, hogy az Egyesült Államokban a vallás vált az egyik legkelendőbb portékává. Példának okáért tíz év alatt hatvanmillió példány fogyott el a „keresztény cionista" jobboldal egyik hangadója, Tim La Haye lelkipásztor által - Az Apokalipszis túlélői címmel - folytatólagosan elkövetett súlyos agykárosítás eddigi tizenegy kötetéből. La Haye az észak-karolinai Bob Jones Egyetemen szerezte képesítését, amely a Wheaton College és a Regent University mellett a biblikus-fundamentalista ideológia egyik „kísérleti laboratóriumának" számít. A Messiás újbóli eljövetelének igézetében élő premillenarista protestánsok valósággal falják apokaliptikus víziókra épülő rémtörténeteit. Egyik sajátos, a bibliai Apokalipszis-történet szó szerinti olvasatában gyökerező rögeszméjük szerint a Megváltó csak azután tér vissza a Földre, egészen pontosan Izraelbe, és valósítja meg ezeréves földi királyságát (millennium), miután valamennyi zsidó visszatért Izraelbe és közülük 144 ezren megtérnek a kereszténységbe, a többiek pedig elpusztulnak az Isten és a Gonosz erői közötti végső összecsapásban, az Ítélet napján, Armageddonban. Éppen emiatt részesítik a keresztény cionisták bőkezű - a remélt végkifejlet szempontjából nem is egészen önzetlen - anyagi-erkölcsi támogatásban a zsidó államot és palesztinellenes politikáját.
A hitbuzgalmi megalománia szó szerint is épületes példái a hívők ezreinek, esetenként tízezreinek a befogadására is alkalmas óriástemplomok (mega-churches). Számuk az utóbbi két évtizedben húszegynéhányról hétszáz fölé nőtt. Egyik leglátogatottabb közülük a virginiai McLean Bible Church tulajdona, amelyet vagy harminc éve alapított egy Lon Solomon nevű, zsidónak született, alkohol- és kábítószerfüggő hippi, miután felfedezte Jézus-Krisztust és a Bibliát - és egy füst alatt az emberi hiszékenységben rejlő üzleti lehetőséget. Az evangelista hit valóságos „szupermarketjeként" funkcionáló, csaknem százmillió dolláros költséggel felépített műintézetben változatos showműsorral szórakoztatják a nagyérdeműt. Egyházi énekek, hazafias nóták és katonai indulók adják a zenei aláfestést a házigazda bibliai idézetekből és zsoltárokból álló, hol sírást, hol nevetést kiváltó, mennydörgő hangon előadott és teátrális gesztusokkal kísért magánszámához. Hogy a figyelem egy pillanatig se lankadjon, óriásképernyőkön az amerikai katonák hőstetteit bemutató videoklipek peregnek, amint éppen partra szállnak Normandiában, rabokat szabadítanak ki a náci koncentrációs táborokból, harcolnak Irakban vagy éhezőket segítenek Afrikában. Summa summarum, Solomon kétszáz alkalmazottat foglalkoztató magánvállalkozása igazán tekintélyes summát, alkalmanként akár több százezer dollárt kalapoz össze a vasárnapjait efféle vidámságokkal töltő ájtatos gyülekezet körében. Emellett a leleményes szektaguru külső helyszíneken is prédikál, betegeket gyógyít, rabokat látogat és felnőtteket keresztel, időt, fáradságot és pénzt nem kímélve - mármint a mások pénzét. Miért is ne? Ha egyszer van rá kereslet...
„Isten ezer éven át nem a saját személyük hiábavaló és passzív csodálatára készítette elő az angol és teuton nyelvű népeket, hanem a világ szervező uraivá tett bennünket, hogy rendet teremtsünk ott, ahol a káosz uralkodik. A kormányzás adottságát azért helyezte belénk, hogy kormányt adjunk a vad és elaggott népeknek. (...) Egész fajunk közül az amerikai népet jelölte ki mint választott nemzetét, hogy megkezdje a világ regenerálását".
(Albert Beveridge szenátor)
